„Mintha háborúba indulnánk”, „mintha beletekernél egy feketelyukba” – Profik az első Roubaix-jukról

Frissítve 16/04/2023 - 13:13 GMT+2

Az első alkalomra mindenki emlékszik, pláne, ha az első Paris-Roubaix-indulásáról van szó. Akármilyen kegyetlen, fájdalmas és pokoli is a kockaköves klasszikus, a visszaemlékezésekben egyvalami közös: végezzen valaki akár az élmezőnyben, akár a legvégén, mind be akarják fejezni, bármi áron. Egy győztes csapat tagja, egy utolsó helyzett és egy későbbi bajnok mesél az első Roubaix-élményéről.

Zokogásban tört ki az egyik legkegyetlenebb Roubaix győztese

Bármi is legyen a feladatod ezen a versenyen, akár magadért, akár másokért tekersz, sosem felejted el a bemutatkozásodat a Paris-Roubaix-n. Visszaemlékezések az „Észak Poklából” az elsőktől az utolsókig.

FRED WRIGHT

A Bahrain-Victorious 23 éves versenyzője 2021-ben állt rajthoz először a Roubaix-n. Bőven kijutott neki mindenből: bukásokon, defekteken és az általános káoszon keresztül vezetett az útja a legendás velodromig, ahová csapattársa, Sonny Colbrelli 12 perccel korábban már megérkezett, de még mindig teljes extázisban ünnepelte karrierje legnagyobb győzelmét.

Paris - Roubaix Men

Miért tart a mezőny ennyire az Arenbergtől?

04/04/2024 - 10:29

„Azt hiszem, sosem voltam még annyira ideges. Megnéztem az előző napi női versenyt, láttam, milyen saras volt, és hogy sokat csúszkáltak. Talán cikinek hangzik, de úgy éreztem, mintha háborúba indulnánk. Bevallom, eléggé be voltam rezelve. Mindig ideges vagyok egy kicsit a versenyek előtt, de tudtam, hogy ez most kib*szottul durva lesz.”

„Az volt a terv, hogy Sonnyért és Matejért [Mohorič] megyünk majd, és Haussler lesz ott velük, mert ő úgy ismeri ezt a versenyt, mint a tenyerét. Az én feladatom a korai akciók követése, a nap szökésébe való bekerülés volt, tehát az első szektor előtt ott kellett lennem a mezőny legelejében. Stresszes volt, de aztán sikerült elcsípnem a szökevénycsoportot, talán én lehettem az egyik utolsó ember, aki felért, ez nagy megkönnyebbülés volt.”

Fred Wright az első Roubaix-ja után (Forrás: Twitter/Fred Wright)

Fotó: Twitter

„Jól éreztem magam, tulajdonképpen még élveztem is a versenyt. Kiharcoltunk egy jó kis előnyt, és a kockakövek sem voltak annyira rémesek, mint képzeltem. De elcsesztem, elvégre ebből tanul az ember. Túlságosan hátul helyezkedtem az Arenberg előtti szektorban, és ilyenkor az élen haladó srác kezében van a sorsod, főleg, amikor sár van. A sor végén nagyobb eséllyel kapsz defektet, én is pont így jártam, hiszen nem látod magad előtt az éles, kiálló köveket. Talán túl is izgultam a helyzetet, ami, gondolom, majd a tapasztalattal jobb lesz. Teljes pánikban voltam a defekttől, kapkodtunk a szerelővel.”

„A kerékcserém után még elkaptam Sonnyék csoportját, tehát az esélyesek csoportját. Próbáltam neki segíteni az Arenberg előtt, de kettős defektet kaptam és még buktam is, ott vége is volt a versenyemnek. De az nem lehetett, hogy nem fejezem be. Nem tudtam, hány perc a hátrányom, de már nem hallottam a rádiót, úgyhogy elég messze lehettem.”

„Fogalmam sem volt, ki nyert, amíg célba nem értem, és láttam a csapatunk körül gyülekező tömeget. Azt gondoltam, ’várjunk csak, valami őrült dolog történhetett… Sonny nyert!’ Az, hogy az én első Roubaix-m évek óta az első saras Roubaix volt, még extrábbá teszi az élményt. Ezt pályafutásom végéig emlegetni fogom. Ritkán adatik meg, hogy egy Roubaix-győztes csapat tagja legyél. A legrosszabb körülmények között teljesítettem a versenyt, úgyhogy ennél már csak könnyebb jöhet. Alig hiszem el, ahogy erről beszélek: tényleg megcsináltam, tényleg én szenvedtem ott csupa sárosan.”

Az Európa-bajnok került ki győztesen a sárdagasztásból, három újonc a Roubaix-dobogón

ABBY-MAE PARKINSON

A már visszavonult brit versenyző, aki akkor a Lotto-Soudal csapatában tekert, utolsóként ért célba a történelem első női Paris-Roubaix-ján, de a puszta végeredmény nem adja vissza, mit és mennyit jelentett számára ez a nap. Parkinsont a szkeptikusok is motiválták, hogy eljusson a velodromig.

„Mindenki nagyon izgatott volt. Olyan sokat kellett várnunk a női versenyre, ami valahol elképesztő. Mindannyian úgy gondoltuk, épp itt az ideje, hogy megkapjuk a lehetőséget. Nem volt bennünk félsz. Úgy voltunk vele, hogy készen állunk erre, ott a helyünk.”

„Már a rajt után is nagy volt a feszültség, sok volt a bukás. Amikor odaértünk a kockakövekhez, akkora volt a tempó, mintha már a befutó jönne. Én is belekeveredtem az egyik bukásba, alig egy kilométerre az első szektortól. Valahogy visszazárkóztam, de aztán megint elestem. Nem is emlékszem már tisztán, kicsit összemosódtak a dolgok, annyira hajtottam.”

„Amikor beértem a velodromba, csak megkönnyebbülést éreztem. Fájt mindenem, a testem tropára ment. Sajgott a hátam, a vádlijaim szinte kiabáltak a fájdalomtól. Úgy éreztem, már nem is akarom tovább hajtani a pedált.”

„Nem várt ránk segítő a célban, senki nem volt már ott. Amikor beértünk, úgy éreztem: ’Oké, végigszenvedtem a Paris-Roubaix-t, és még egy kabátot se terít rám senki.’ Végül egy fedett buszmegállóba húzódtunk be. Elvágtam a tenyeremet, és azt hiszem, a hüvelykujjamat is. Vérzett a tenyerem, csorgott a vér a térdeimen, és egy buszmegállóban ültem, azt se tudtam, mi az az érzés, amit érzek. Csak ki voltam merülve és fáztam.”

„Szerencsésnek éreztem magam, hogy egyáltalán valaha tekerhettem ezen a versenyen, hogy odaállhattam a rajthoz, mert már ez is nagy dolog. Az pedig igazán boldoggá tett, hogy be is fejeztem. Nagyon csalódott lettem volna, ha kiderül, kicsúsztam a limitidőből. De akkor, közben nem is gondolkodtam a limitidőn, hogy őszinte legyek. Nem is jutott eszembe. Csak el akartam jutni a célvonalig.”

„Elhatároztam, hogy nem adom fel, még akkor sem, amikor mindenki elhúzott mellettem, és már nem a helyezésekért küzdöttem. Céltalanul nyomtam le a pedálokat, nagy fájdalmak közepette. Egyedül voltam, esett az eső, és a közelemben sem volt senki, de muszáj volt folytatnom. Úgy éreztem, hogy harcolnom kell a nők becsületéért. Megmutatni, hogy mi is meg tudjuk csinálni.”

„Később hallottam néhány embertől, hogy ’ez már túl nehéz a nőknek’. Na, éppen ezért küzdöttem tovább, mert nem csupán az én megítélésemről volt szó, hanem az egész női mezőnyéről.”

83 kilométeres szólóval nyerték a történelem első női Roubaix-ját

MATHEW HAYMAN

A 2016-os meglepetésgyőztes Hayman 2000-ben teljesítette az első Roubaix-ját – a 17-ből, melyek között egyet sem adott fel. A mezőny végén szenvedve, újoncként még csak nem is sejtette, hogy egyszer majd meg is nyerheti a versenyt. Az ex-profi ausztrál jelenleg sportigazgatóként dolgozik a Jayco-Alulánál, és már a csapatkocsiból is vezényelt a kockaköveken.

„Elég ideges voltam. A Rabobanknak erős csapata volt abban a szezonban, de még volt egy szabad hely a Roubaix-keretben egy fiatal versenyző számára. Emlékszem, nagyon akartam azt az utolsó helyet, de amikor odaálltam a rajtvonalhoz, már azon agyaltam, mégis mibe kevertem magam. Nagyon szerettem volna indulni, de aztán persze jól seggberúgott a verseny.”

„Még csak három éve versenyeztem Európában, és nem igazán tudtam, hol a helyem a mezőnyben. Az első néhány profi évedben még a boldog tudatlanság állapotában vagy. Ausztráliából jőve nem is nagyon ismertem a nagy neveket. Nem akarsz az a srác lenni, aki miatt Johan Museeuw bukik. A csapattársaim hoztak képbe, olyanokat mondtak, hogy ’Tudod, ki az az ember és miket ért el?’”

„Azt hiszem, elég jól mentem 2000-ben. Emlékszem, be kellett várnom Rolf Sörensent, és segíteni neki felzárkózni a defektje után, aztán ezzel az én versenyem véget is ért. Hozzácsapódtam egy leszakadó csoporthoz, és arra gondoltam, bármi történjék is, bejutok a velodromba. Még akkor is, ha bezárják a kapukat és lekapcsolják a világítást, én átmászom a kerítésen. El fogok jutni odáig. Mindegyik Roubaix-mat befejeztem, ahol rajthoz álltam. Akkor nagyon büszke voltam rá, hogy célba értem. Azt már nem is tudom, hol végeztem, összemosódnak az indulásaim.”

Mat Hayman 2016-ban az Arenbergen

Fotó: AFP

„Az első néhány Roubaix-mon még úgy éreztem, hogy a nagyok rettentő gyorsan és durván mennek át a kockaköveken. Azt gondoltam, talán egyszer megnyerhetek egy Gent-Wevelgemet, de a Roubaix már más liga. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy valaha jól szerepelhetek rajta. A kockakövek itt nem olyanok, mint a Flandrián, és ez például elsőre kissé sokkolt. Sportigazgatóként pedig megint teljesen más. Nem tudod kontrollálni az eseményeket, ami kontrollmániásként elég nehéz. Versenyzőként érzem, milyen állapotban vannak a csapattársaim, és szemmel tarthatom őket. De a sportigazgató csak ott ül, és a Jóisten kezében van minden. És ez még inkább igaz, amikor esős az idő.”

„Próbálom motiválni a srácokat, miközben pontosan tudom, hogy ez veszélyes üzem. Nem akarom látni, hogy bárki megsérül, de legbelül tudom, hogy ők alig várták, hogy itt legyenek és versenyezni akarnak. Ha pedig jó eredményt szeretnének elérni, kockázatot is kell vállalniuk. Nehéz megtalálni a balanszot a kocsiból, mert nem akarok olyan dolgokat kérni tőlük, amit én sem lettem volna hajlandó megtenni magamért.”

„Be kellett ismerem, már nem akarok több Roubaix-t végigcsinálni. Az egyetlen emlék, ami kiemelkedik a többi közül, az a sprint az Arenberg bejáratáig. Most is itt van a szemeim előtt az az útszakasz, az épületek, a kocsik az út szélén, és aztán olyan, mintha beletekernél egy feketelyukba; lejtmenetes, csúszós, kockaköves, te meg sprintelsz. A csapattársam, Mitch Docker egyszer csúnyán odaverte az arcát. Láttam olyanokat, akik a lábukat törték. Amikor már nem voltam benne biztos, hogy én ezt meg tudom csinálni, nem is akartam elindulni. Az első Roubaix-mon még bennem volt ez az akarás; a rémület helyett harcba indultam, és csak az volt a fontos, hogy elöl legyek és kimaradjak a bajból.”