A svájci Roglič és Pogačar, akik másfél év alatt tarolták le a kerékpársportot

1950-ig bezárólag összesen 73 svájci kerékpáros állt rajthoz a Tour de France-on, és közülük mindössze egy tudott dobogóra állni összetettben; Léo Ambert még 1937-ben.

Noha korábban nem zavartak sok vizet a Touron, az ’50-és évek fordulóján hirtelen ketten is feltűntek egyszerre, akik reális eséllyel pályáztak a végső győzelemre.

Ferdinand Kübler 1947-ben debütált – nem is akárhogy – a francia körversenyen; ez volt a II. világháború lezárulta utáni első kiírás, mely a „Felszabadulás Tourjaként” (Tour de la Libération) vonult be a történelembe. Ahogy gyakran mondjuk, Kübler a nyitószakaszon mindent vitt: lille-i győzelmével felvehette az első sárga trikót.

Azonban miután behúzott egy újabb sík szakaszt Besançonban, Kübler egy bukás következtében tetemes hátrányba került, így, az otthoniak nagy bánatára, két héttel a párizsi befutó előtt fel kellett adnia a Tourt.

„Idén már nem fogjuk látni a mi nagy Ferdinandunkat sprintelni és szétrázni a mezőnyt” – tudósított csalódottan a Journal de Genève, ám rövid, de annál sikeresebb bemutatkozásával a 27 éves Kübler rárúgta az ajtót a nemzetközi mezőnyre.

Két évvel később a svájciak sztárja már kétszeres nemzeti bajnokként tért vissza a Tourra. Az utolsó hét előtt, ahogy a verseny az Alpok lábához ért, a hatodik helyen állt összetettben, de ami ennél is fontosabb, négy perc előnye volt a későbbi győztes, egy bizonyos Fausto Coppi előtt.

Kübler megpróbálkozott egy korai támadással a Briançonba tartó etapon, ám Coppi utolérte és ott is hagyta őt szólóban az Izoard-on, miután a svájci három defektet is kapott, és végül 15 percet bukott. Három nappal később összetörten szállt ki a versenyből. De megint hatalmasat lépett előre.

„Kübler egyszer még megnyeri a Tourt” – írta a Gazette de Lausanne. „Talán.”

Egy évvel később a talánok egyszerre eltűntek a beszámolókból: Kübler 1950-ben ugyanis megszerezte Svájc első Tour-győzelmét. A verseny azonban nem volt mentes a botrányoktól: Olaszország nyerte az előző két francia kört Gino Bartali, illetve Coppi révén, és féltávig úgy tűnt, a 37. kiírás is az olasz dominancia jegyében telik majd. Mielőtt a mezőny ráfordult volna a Pireneusokra, a szakaszok felét olasz versenyzők vitték el (10-ből 5-öt), és az összetettben is kedvező helyről várhatták a folytatást, mindenki rájuk figyelt.

A francia szurkolók eddigre már torkig voltak az olasz fölénnyel, és amikor meglátták, hogy a 11. szakaszon Bartali és csapattársa, Fiorenzo Magni megint ott tekernek az élbolyban, tettlegességig fajult az elégedetlenségük.

Közel az Aspin csúcsához aztán, ahol az út közepén is nézők tolongtak, Bartali és a francia Jean Robic összeakadtak. Mindketten földre kerültek, és Robic első kereke el is tört. A felbőszült tömeg nemcsak válogatott szidalmazásokat vágott Bartalihoz, egyesek ütlegelték, köpködtek és köveket is dobtak utána, amiért szerintük az olasz szándékosan buktatta kedvencüket. Lincshangulat alakult ki.

Bartali – saját elmondása szerint – az életét féltve száguldott le az Aspinről, és sprintben meg is nyerte a szakaszt Saint-Gaudens-ben, majd bejelentette: „Nézői agresszió áldozatai lettünk, ezért holnap egyetlen olasz sem lesz ott a rajtnál”. Mondta ezt akkor, amikor Magni két és fél perces előnnyel átvette a sárga trikót.

A versenyigazgató hiába győzködte Bartalit, az olaszok végül testületileg távoztak, és a maillot jaune rögtön a legjobb nem-olasz versenyzőhöz került, aki történetesen Kübler volt. A svájci elképesztő intenzitással és erőbedobással tekert, korabeli beszámolók alapján néha már-már tébolyultnak tűnt, és állandóan beszélt – ha épp nem volt senki a közelében, akkor magában –, de állítólag mindig első szám harmadik személyben hivatkozott saját magára.

Nizzában már második szakaszgyőzelmét aratta, az Alpokban okosan osztotta be előnyét, majd igazi megszállottként tekerte le a 98 kilométeres (!) hegyi időfutamot (20. szakasz), ahol több mint 5 percet vert a második helyezett Stan Ockersre, ezzel bebetonozva összetett győzelmét. Párizsba érve első svájciként állhatott fel a dobogó legfelső fokára, 47 évnyi várakozás után. A következőre csupán 12 hónapot kellett várnia az alpesi országnak.

Honfitársával ellentétben Hugo Koblet az eleganciájáról és kifogástalan külsejéről volt ismert, Franciaországban hamar rá is aggatták a „Sármos Kerékpáros” (Pédaleur de Charme) becenevet. A jóképű Koblet nemcsak a szurkolók körében, de a mezőnyön belül is igen népszerű figura volt, akinek nem voltak ellenségei. Állítólag mindig lapult a mezzsebében egy fésű, egy szivacs, illetve egy üvegcse kölni, és való igaz, rengeteg olyan fotó készült róla, amikor épp a haját igazgatja egy tükör előtt vagy akár a rajtvonalon állva.

Sőt, a legendák szerint, amikor nagy előnnyel vezetett egy versenyen, és már szinte biztos volt benne, hogy nyerni fog, felült, elővette a fésűjét és a kölnit, hogy mire célba ér, fotóképes állapotban legyen.

Koblet 1951-ben indult először a Touron, igaz, előtte már nyert egy háromhetest; 1950-ben ő lett az első nem-olasz versenyző, aki rózsaszín trikót szerzett a Girón. Mivel Kübler abban a szezonban a világbajnoki címre koncentrált – amit később meg is nyert –, Svájc Koblettől várta a jó eredményt a francia körön. És az ügyeletes szépfiú nem is okozott csalódást.

A Küblerhez hasonlóan kiváló tempómenő Koblet behúzta az első egyéni időfutamot (7. szakasz), majd néhány nappal később egy meglepetésszerű szólószökéssel állította feje tetejére a versenyt: 135 kilométer volt hátra, amikor meglógott és végig ki is tartott egyedül az élen, pedig olyan nevek üldözték, mint Coppi, Bartali, Magni, Ockers, Louison Bobet vagy Raphaël Géminiani.

Miután Koblet átgurult a célvonalon, ahogy azt kell, hátrafésülte a haját, majd elindította a stopperét, várva a többieket. Az óra 2 perc 25 másodpercig ketyegett, ekkor érkezett meg az üldözőcsoport Marcel Michel vezetésével.

„Ez képtelenség, ilyen versenyző nincs is!” – nyilatkozta hitetlenkedve Géminiani.

Három nappal később Koblet már hegyi etapot nyert Luchonban, és ezzel át is vette a sárga trikót. Soha nem adott lejjebb az előnyéből, további két szakaszgyőzelmet gyűjtött, és végül elképesztő különbséggel, 22 perccel verte a második helyezett francia Géminianit.

Noha a kerékpáron ülve és magánemberként nem is lehettek volna különbözőbbek, sorsuk is gyökeresen eltérő fordulatot vett visszavonulásukat követően.

Koblet 1958-ban hagyta ott az élsportot, de rossz befektetései miatt rengeteg adósságot halmozott fel, miközben a modell Sonja Buhllal kötött házassága is tönkrement, az asszony nem fogadta vissza. 1964. november 2-án fehér Alfa Romeóját vezetve elhaladt egy körtefa mellett Zürich és Esslingen között. Egy szemtanú szerint megállt, visszafordult és újra elhajtott mellette. Ezután még egyszer megtette ezt a manővert, de negyedjére már nem lassított, nem rántotta el a kormányt; 120 km/h-val egyenesen a fának hajtott. Rögtön kórházba szállították, de nem tudták megmenteni az életét, négy nappal később belehalt sérüléseibe. 39 éves volt.

Kübler 1956-ban vonult vissza, és később virágüzletet nyitott Zürichben. Hosszú, nyugodt élete volt, 2016-ban hunyt el 97 évesen.

„Azért lettem bajnok, mert szegény voltam” – mondta a L’Équipe-nek még 2013-ban. „Sokat küszködtem, hogy jobb életem legyen. Azért nyertem meg a Tour de France-t, mert mertem álmodni, és mert tudtam, ha megnyerem, soha többé nem leszek szegény.”

Forrás: Cyclist