Egyenesen a kolumbiai nyomorból: a szegénység tette szerény harcossá a legszimpatikusabb bringást
Publikálva 08/04/2022 - 20:20 GMT+2
Sergio Higuita a profi mezőny egyik legszerényebb és legkedveltebb figurája, nem véletlenül. A kolumbiai bringás egy szegény, bandák által uralt környékről származik, de kitartása és jó szándékú emberek segítsége távol tartotta a bajtól, kerékpárosként pedig lehetőséget kapott, hogy családját is kiemelje a szegénységből. Története mégsem egyszerű tündérmese, a részletek sokkal érdekesebbek.
Sergio Higuita
Fotó: AFP
Hiába a rossz körülmények, Higuita sokat köszönhet a környéknek, ahol kiskorát töltötte.
Ha egy nehéz körülmények közül származó sportoló megcsinálja a szerencséjét, gyakran elfelejti, honnan is indult valójában. Persze a kerékpáros mezőnyben ez általában kevesekre igaz, és nem is állhatna távolabb Sergio Higuitától.
Sokan emlékezhetnek a történetre, hogy amikor a kolumbiai versenyző először megérkezett első európai csapatához, egyből a szakadt bringás cipőivel hívta fel magára a figyelmet. Mint kiderült, a korábbi soránál kapott cipőket nem sokkal az indulás előtt egy rászoruló fiatalnak adta, akivel az utcán futott össze tekerés közben.
„Amikor csatlakoztam az Euskadihoz, megkérdezték, hogy a korábbi csapatomnál nem adtak nekem cipőket? Meg kellett magyaráznom. Aztán egy kiszínezett verziót hozott le a sajtó. Hogy is mondják ezt, hatásvadász újságírás?”
Az már nem került be az újságokba, hogy néhány hónappal később 15 euskadis mezzel tért haza, amit szétosztott a helyi fiatalok között.
„Nekik nagyobb szükségük volt rá, mint nekem és tudtam, hogy boldoggá teszem őket. Erről szól az élet: többet adni, mint kapni. Ezt édesanyámtól tanultam, aki nagyon nagylelkű. Ő tanított meg szerénynek lenni és hinni Istenben is. Édesapám pedig egy igazi harcos, akinek mindig két munkahelye volt. Bringásként harcosnak kell lenned és egyben szerénynek is. Ezt mind a szüleimtől tanultam.”
Higuita jellemét azonban nem csak a szülei tanítása, hanem a kalandos, szinte filmbe illő életútja is formálta. Az általa tett gesztusok csak visszatükrözik azt a jóindulatot, amivel kiskorában találkozott, és egyben a nehézségeket is, amiket leküzdve idáig eljutott…
Jó pár évvel ezelőtt, 2008-ban az akkor 11 éves Higuita az édesapjával egy helyi versenyre szeretett volna busszal eljutni. A jármű jött is, amikor viszont a sofőr meglátta bringát, a lassítás helyett a gázra lépett, otthagyva őket. Furcsa mód viszont ez a gorombaság indította be a kis Sergio karrierjét.
Nem sokkal később ugyanis megjelent egy minibusz, ami meglátva őket félreállt. Amikor kinyílt az ajtó, kiderült, hogy tele van a versenyre menő fiatalokkal, a csapatot vezető Señorita Amparo (Amparo Gaviria Pérez) és férje, Don Efe (Fernando de Jesús Saldarriaga) pedig felajánlották, hogy elviszik a bringát és ott találkoznak. Végül a csapat és a fiatal versenyző kapcsolata jóval több lett, mint ez a nagylelkű tett.
„A versenyen volt egy defektem, de így is negyedik lettem. Utána mondtam nekik, hogy tetszik a csapatuk is szeretnék a következő évtől csatlakozni.” – meséli Higuita.
A csapatot, a Club Nueva Generaciónt 2000-ben alapította a házaspár, a kezdeményezésük mögött pedig jóval több volt, mint egyszerű sportérték. A klub hátrányos helyzetű, szegénységben és erőszakos környezetben nevelkedett gyerekeket karolt fel, hogy ha profi sportoló nem is lesz mindegyikükből, de a megfelelő értékek átadásával távol tartsák őket az utcai bandáktól. Higuita tökéletesen illett ebbe a projektbe.
A csapattársai néhány héttel a csatlakozása után már Renének hívták, a kolumbiai válogatott korábbi kapusáról, René Higuitáról elnevezve. A két sportolót nem csak a vezetéknevük, hanem származási helyük is összekötötte, ugyanis mindketten Medellín belvárosának egyik legrosszabb környékéről, a drogbandáiról ismert Castillából származnak.
Sergio családja az ötvenes évek óta élt a környéken. Édesapja, Leonardo szinte az egész életét ott töltötte, csak 18 hónapra, a kötelező katonai szolgálat idejére távozott, ahol a körülmények olyan szörnyűek voltak, hogy még Castilla is a paradicsomnak tűnt ahhoz képest.
„Maláriás lettem, de nem szóltam róla senkinek, mert ha elmondom, két hónapot kórházban kell töltenem. Csak el akartam szabadulni, úgyhogy csöndben maradtam.” - emlékszik vissza sokatmondóan az apuka.
Pedig mire visszatért, a körülmények otthon is rosszabbra fordultak. Ez volt az az időszak, amikor a híres drogbáró, Pablo Escobar lényegében hadat üzenet a kolumbiai államnak, Medellín pedig csatatérré változott. Mire 1993-ban Escobar meghalt, örökségül egy fegyveres tinédzserbandák által uralt környéket hagyott maga után, ahol minden éjjel ropogtak a fegyverek és nappal is óvatosan kellett közlekedni, ha az ember kerülni akarta a bajt.
Ebbe a közegbe született bele Sergio 1997-ben. Talán nem véletlen, hogy sosem volt félős fajta, már négyévesen kapott egy triciklit, hatévesen pedig a barátaival száguldozott a környék utcáin, amitől a kisebb balesetek sem vették el a kedvét.
Emellett a kis Higuita eltökélt gyerek is volt. Szülei hiába döntötték el, hogy csak egy gyereket szeretnének, addig nyaggatta az anyját, amíg nem lett egy kishúga.
„Három-négyévesen mindenáron egy kistesót szeretett volna. Kirángatott a teraszra és mutogatta, hogy nézd anya, az a nő terhes, te pedig nem!”
Vicces történet, de a mögötte meghúzódó motiváció talán még inkább az. Ugyanis igazából nem egy tesót, hanem egy ezzel járó ajándékot szeretett volna.
„Minden barátomnak voltak kistesói, és a suliba hozták magukkal az ajándékaikat. Szóval akartam egy tesót, mert akartam én is ajándékot kapni. Ezért mondtam anyunak, hogy legyen egy húgom, amikor pedig Laura megszületett, kaptam egy nagy és szép piros játékautót. Mondjuk azóta folyton rávesz, hogy neki adjam a saját ajándékaimat, szóval ez egy rossz üzlet volt!”
Na de visszatérve a kerékpárra. Abban, hogy Higuita beleszeretett a sportba, fontos szerepet játszott egy nagy hagyományú helyi verseny és egy idősebb barát, Samuel Ríos, aki már profi szinten tekert. Ezek hatására a tízéves kis Sergio a szülei elé állt és nagy komolyan bejelentette, mit akar kezdeni az életével.
„Nem fogok tanulni, mert olyan leszek, mint a barátom Samuel, akit a versenyzésért fizetnek. Profi bringás leszek.”
– mondta ezt szó szerint.
Néhány évvel később történt egy megrázó eset, ami valószínűleg további motivációt adott neki, hogy haladjon a megkezdett úton. Épp hazafelé tartott a konditeremből, amikor az utcájukban belebotlott egy helyi bandába. Mivel anyjuk arra tanította őt és a húgát, hogy ne keltsenek feltűnést a bandák látványos kerülésével, ezért pár percre leállt csevegni.
„Odamentem, köszöntem, beszélgettem egy ideig, aztán hazamentem, ahogy anya mondta. A házunk nagyjából 30 méterre volt. Amint becsuktam maga mögött az ajtót, lövéseket hallottam. Három srác meghalt, az egyikük 14 éves. Ő egy ötéves elé vetette magát és egyenesen a szívébe kapta a golyót. Ha csak egy percet késlekedem, halott lennék.”
16 évesen aztán Higuita elköltözött otthonról és elindult a profivá válás felé. Rövidesen felfedezte őt az ország egyik legjobb edzője, Efraín Dominguez, aki megtanította neki az alapokat. Évekkel később, amikor egy amerikai versenyre indulva a repülőre vártak edzőjével, szembejött velük Fernando Saldarriaga, a Manzana Postobon csapatvezetőjének édesapja. Felajánlotta segítségét Higuitának, aki végül negyedik lett a versenyen és nagyszerű benyomást tett rá, így elkezdtek együtt dolgozni.
Valamivel később a fia kikérte Fernando véleményét a Manzana két új fiatal igazolásával kapcsolatban, a két javasolt név között pedig ott szerepelt az ekkor 18 éves Higuita is. Leigazolták, rövidesen pedig meghálálta a bizalmat, számos kisebb versenyen ért el biztató eredményt a következő 3 évben.
2019-re felkeltette az EF figyelmét, akik leigazolták, de úgy tervezték, az idény nagyobb részére "kikölcsönzik" a kontinentális Fundación Euskadi sorának. Higuita eredményei azonban olyan nagyszerűek voltak, hogy idő előtt visszahívták, az év második felében pedig már a Kaliforniai körön szerzett második helyével és az élete első háromhetesén, a Vueltán nyert szakaszával hívta fel magára a figyelmet.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2022/04/08/3352002.jpg)
Győzelem a 2019-es Vueltán
Fotó: AFP
Egy csapásra híresség vált belőle Kolumbiában, Medellínben pedig mindenki azt hitte, egyből milliomos lett. Az igazság viszont az, hogy hiába volt csapata egyik legeredményesebb versenyzője az első évében, egyben ő volt az egyik legrosszabbul fizetett is. A Vueltán szerzett győzelme után viszont egy helyi ingatlanos cég, a Bienes y Vienes szerződést kötött vele, ez jelentette az igazi fordulópontot a családjának.
Még abban az évben venni tudott egy házat szüleinek. Kiköltözhettek Castillából, a jóval jobb környéknek számító külvárosi San Juanba. Azt gondolhatnánk, a család áldja a szerencséjét, hogy végre kimenekültek a körzetből, de a dolog érzelmi háttere ennél bonyolultabb.
„Bárhogy is volt, én szerettem Castillát. Szerettem az ottani életünket. Ha rajtam múlna, visszamennék.” – meséli Higuita édesanyja.
Elvégre ha egy környéket csak az erőszak jellemezné, senki nem élne ott. Erre erősít rá maga Sergio is, aki nem tartja a történetét egy tipikus, gettóból indult tündérmesének. Mint mondja, az igazság ennél összetettebb.
„Mindent összevetve szerettem a környéket. Nem arról volt szó, hogy a kerékpár volt a kiutam Castillából, hanem Castilla volt az utam a bringázáshoz.”
Forrás: Rouleur
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés