20… Nem! 25… Basszus, nem! Már 30 éve szól az Eurosport magyarul!

Nem lényeges rajtunk kívül talán senki másnak, de ha már elindultunk ezen a nyomvonalon, akkor menjünk rajta tovább: Wawrinka, az egész mezőny legidősebbje, aki idén játszik utoljára Melbourne-ben, már két éve teniszezett ekkor, Djokovic is, hiszen ő már négyévesen elkezdte, de Marci például még nem, mint ahogyan nyilvánvalóan Norrie se, aki még csak fél éves volt ekkor, nem beszélve Majchrzakról, aki csak pár napos.

Az 1996-os Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság küzdelmeibe talán csak Stan, Bautista Agut és Monfils pillantott bele, ők voltak annyira idősek, hogy érdekelje őket az ilyesmi egyáltalán. Meg persze Djokovic, ám neki a délszláv háború idején aligha volt módja műholdas csatornákon teniszt nézni. Arról azonban biztos értesült, hogy a tornát abban az évben Boris Becker nyerte, ám azt talán még maga sem remélte ekkor, hogy nekik, kettejüknek egyszer majd lesz közük egymáshoz.

1996. január 24-e egy szürke szerda volt egyébként, ekkor indult el az Eurosport adása magyarul. Sosem gondolkodtam el azon, hogy miért pont szerdán, az Ausztrál Open akkoriban még hétfőn kezdődött, abban az évben ráadásul 15-én, tehát egy héttel korábban. Arra gondolok, mert más logikus magyarázat nincs, hogy Palik Laciék keddre tudták leszervezni Göncz Árpád köztársasági elnök és Angelo Codignoni találkozóját a Parlamentbe, melyről a Távirati Iroda is beszámolt:

Hát növekedett.

Először hat, majd később nyolc órára, kis idő múltán pedig már az ismétlések is magyarul mentek, melyek eleinte még angolul szóltak. 2006-ban beindult az Eurosport 2, aztán az Eurosport Player is, ami később ugye beolvadt az HBO Maxba. Ma pedig már ott tartunk, hogy hétvégente néha négy stúdió sem elég, annyian dolgozunk egyszerre, pedig néhányan már otthonról is tudnak közvetíteni.

Lett eurosport.hu, van Facebook- és Instagram-oldalunk, hogy a YouTube-csatornánkról már ne is szóljak. Ma ezek már teljesen természetes dolgoknak tűnnek persze, ám azt azért nem szabad elfelejteni, hogy amikor elindultunk, még internet sem nagyon létezett, az információkat Párizsból egy ultramodern Page-Faxon kaptuk, ami nagyjából annyiban különbözött egy telexgéptől, hogy ki tudtuk választani, mit szeretnénk kinyomtatni, és nem nyomtatott ki magától rögtön mindent. (De ezt már megírtam öt évvel ezelőtt.)

Idén ugrottunk neki a harmincadik télisport-szezonunknak, mint ahogyan Tour de France-ból sem maradt ki egy sem, Milánó–Cortina lesz a hetedik téli olimpiánk (Szocsi hiányzott), mint ahogyan Párizs volt a hetedik nyárink (Rióra nem volt jogunk). Közvetítettünk nagyjából 100 Grand Slam-tornát (Wimbledon és a US Open egy darabig nem volt a miénk), szerintem legalább 200 különböző sportágat, olyanokat is, melyek talán nem is léteznek, vagy ha léteznek is, tévében mutogatni biztosan nem kellett volna őket. Kötélhúzás, kő-papír-olló, hot dog-evés, ilyesmikre gondolok. Büszkék nem vagyunk rájuk, de a műsort sosem mi szerkesztettük, és volt idő, amikor a management az Eurosport 2-t fiatalos sportcsatornaként próbálta pozicionálni. Szerencsére elmúlt.

Adtunk szumót, K–1-et nagy sikerrel, évekig, nálunk lett világbajnok Talmácsi Gábor, de a sporttelevíziózás már csak olyan, hogy a jogok vándorolnak házról házra, nálunk pedig mindig volt egy Excel-tábla; fontos volt, hogy ha ennyi a bevétel, akkor ennyi lehet a kiadás maximum. Ehhez az Eurosport valahogy mindig tartotta magát. Fura, már-már unikális dolog így sporttelevíziózni a 2020-as évek Magyarországán, rajtunk kívül talán, ha egy olyan csatorna van még, ahol ezek a dolgok még számítanak.

Akkor, amikor az Eurosport első magyar nyelvű sportcsatornaként elindult, a magyar sporttelevíziózás talán legmélyebb válságát élte. Akik a csatornát elindították, Héder Barna, Palik László, Dávid Sándor, Gundel Takács Gábor, Vitár Róbert, valamint Szabó Mari, aki sokáig főszerkesztőnk volt, nem véletlen jöttek el a Magyar Televízióból. 1992 után ugyanis, mikor is Gyulai István a Nemzetközi Atlétikai Szövetséghez igazolt főtitkárnak, a Sportosztály többé nem az a Sportosztály volt, amire sokan mind a mai napig oly' nagy szeretettel emlékeznek.

Ott voltak már Hajdú Pistiék, javarészt külsősként, fiatalon, de igazán komoly feladatot ekkor még nem kaptak, mi pedig nézőként igazából egyetlen dologban lehettünk biztosak: senki nem azt csinálja, amit kellene neki, senki nem azt közvetíti, amit kellene neki, és legfőképp: szinte senki nem úgy közvetít, ahogy kellene neki. A legtöbb közvetítés közhelyes volt, mintha kizárólag panelekből építkezett volna, ahhoz pedig, hogy mondjuk atlétikát közvetíthess egy olimpiáról, elég volt, hogy híres riporter volt a papád, és ügyesen kiabálsz.

Viszont: szerencsénkre elmenekültek. Ki tudja, lehet, ha nem jönnek el, lehet még mindig olyan mondatokat hallhatnánk egy-egy közvetítésben, hogy "Kovács remekül ívelt középre, XY pedig nem tudott hibázni." Így viszont, hogy eljöttek, elmondták nekünk azt, amit akkor a televíziózásról gondoltak. Így ma már szinte minden kommentátor magyarul beszél. Közhelyek nélkül. Nálunk legalábbis egészen biztosan.

És eljutottunk oda is, hogy manapság már egy kommentátor két-három sportágnál többet nem közvetít. Viszont ahhoz a két-három sportághoz, amit közvetít, azért elég magas szinten ért. Nyilván nem úgy, mint egy mesteredző, de jobban, mint a nézők mondjuk 95%-a.

Ezt a három dolgot érzem a legfontosabbnak az első harminc évünkből: hogy végig tisztességesen, piaci alapon televízióztunk, hogy kiirtottuk a közhelyeket, a sportzsargont a közvetítésekből, illetve hogy értünk ahhoz, amit közvetítünk.

Talán nem olyan kevés ez.