Az Eurosport állandó teniszszakértője, Köves Gábor kapta idén a Lázár Bence-díjat

A tenisz elsőre nem tűnik egy bonyolult játéknak.

Egy labdamenet háromféleképpen érhet véget: vagy kiüti valaki a labdát a vonalon túlra, vagy beleüti a hálóba, vagy – esetleg, ritkán – olyan jót üt, hogy az lepattan kétszer. A számolás persze kérdéseket vet fel, nem volt még ember, aki ne kérdezte volna meg, hogy a 15 és a 30 után miért 40 jön, és miért nem 45, ám ha valaki felül tud emelkedni ezen az apróságon, akkor nagyon hamar azt tudja gondolni, hogy már érti is mindazt, ami a pályán történik.

Nagyon hamar azt tudja gondolni, hogy ért a teniszhez.

Én magam is így voltam ezzel. Nem voltam még 14 éves sem, amikor megláttam, hogy ennek a Boris Beckernek például mocskos nagy szerencséje van. Mindig akkor üti az ászokat, amikor nagyon nagy szüksége van rá! Ráadásul nem is akármilyen ászokat üt, hanem olyanokat, melyek a vonalon pattannak! A vak is láthatja, hogy ha nincs ekkora mázlija, ha csak kicsit pechesebb, akkor ezek akár outok is lehetnének! És ha outok lennének, akkor lehet, nem is ő lenne a wimbledoni bajnok, hanem Ivan Lendl!

Ha lett volna akkoriban Facebook, gyanítom, meg is írtam volna a meglátásomat Vitray Tamásnak, aki akkoriban a teniszt A TÉVÉBEN közvetítette, szerencsémre azonban ilyen lehetőség akkoriban még nem volt. Tényleg szerencsém volt, mert később, amikor már voltak kedvenceim is, akkor egészen biztosan megírtam volna neki, hogy mégis hogyan lehet már olyan, hogy mindig a másik játékosnak drukkol, mint akinek én?

A Jóisten azonban tenyerén hordozott: egyfelől megóvott attól, hogy szénné égessem magam Vitray Tamás előtt, másfelől később lehetőségem nyílt – a díjazottal együtt – bizonyos Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic gyakorlatilag valamennyi Grand Slam-döntőjének leközvetítésére.

Üröm az örömben, hogy ebben az időszakban már volt Facebook, és hogy ott lehetett kommentelni.

Így hiába volt hozzánk olyan kegyes a sors, hogy közvetíthettük mondjuk Federer és Nadal 2017-es Ausztrál Open-döntőjét, amit Federer breakhátrányból fordított meg a döntő játszmában, vagy a 2019-es wimbledoni döntőt, amit Djokovic két meccslabdát hárítva nyert meg, miután mi megbeszéltük a stúdióban, hogy ez megint valami mocskos jó meccs volt, addigra néhányan már meg is írták, hogy mi valójában mekkora büdös parasztok voltunk már megint.

Hiszen a FedererNadalDjokovicnak drukkoltunk.

Nyilván mindig a másiknak, mint akinek a kommentelő, de nem ez a lényeg, ez mindegy, mert az a napnál is világosabb, hogy el voltunk fogulva, hiszen mi másért mondtuk volna azt, hogy a Djokovic nyerője előtt öt ütéssel korábban Nadal lerövidült, ha nem azért, mert mindent az ő szemüvegén keresztül nézünk?

Ezek a cikkek is érdekelhetnek:

Mi másért mondanánk azt, hogy Federer rossz szervát választott, ha nem azért, mert Djokovicnak drukkolunk mindketten, évek óta?

Meg úgy egyáltalán: hogy jövünk mi ehhez? Miért nem maradunk inkább csöndben? Játszottunk valaha ilyen szinten? Nyilván, hogy nem. Na ugye.

Nem is értem, hogy hogy lehet a Lázár Bence-díjat 2026-ban Köves Gábornak adni, hiszen sokan, sokszor megírták már a Facebookon, hogy:

NEM ÉRT HOZZÁ! :)