Ashleigh Johnson maradandó teljesítményt nyújtott Tokióban is.

Ashleigh Johnsont a 2010-es évek közepe óta a világ legjobb vízilabdakapusaként ismerhetjük, de ő a személyes dicsőségnél sokkal fontosabb okból versenyez.
Az első afroamerikai nőként, aki az Egyesült Államokat képviseli női vízilabdában azokért játszik, akiknek bőrszínük miatt nem adatott meg, hogy a medencében tündököljenek. Azért is pólózik, hogy inspirálja a játékosok új generációját, akik azt látják, hogy egy hozzájuk hasonló kinézetű ember sikereket ér el a legnagyobb színpadon.
Tokyo 2020
Két magyar vízilabdázó is bekerült az olimpia álomcsapatába
08/08/2021 20:12
A Princeton egykori főiskolai sztárja azonban nem volt mindig ilyen. Még azután is, hogy Johnson elképesztő számú, 51 védéssel olimpiai aranyéremhez segítette nemzetét 2016-ban Rióban, még mindig nem értette, miért nem lehet "csak vízilabdázó".
Tokió előtt az olimpia hivatalos honlapjának adott pazar nagyinterjújában mesélt magáról hosszabban, ennek fordítását közöljük az alábbiakban, kiegészítve azóta született nyilatkozataival.
"Egyáltalán nem szerettem a sportot! Most már vízilabdázom, de még mindig nem vagyok egy igazi sportember. Egy tanyán nőttem fel, egy ötgyermekes családban, ahol volt egy medence az udvaron, így kényszerűségből tanultunk meg úszni, mivel ez egy életmentő képesség. Anyukám minden nap elment otthonról, és arra gondolt, hogy meg fogunk fulladni. A nap folyamán vagy hússzor telefonált, és ha egyszer sem vettük fel, akkor hazarohant, és azt kérdezte, mindenki jól van? Szóval megtanultunk úszni.
Aztán ahogy idősebbek lettünk, beíratott minket egy úszóprogramba, ahol történetesen vízilabda is volt. Szerencsénk volt, mert utáltunk úszni. És a vízilabda szuper móka, nagyon izgalmas, nagyon dinamikus. És mindannyian együtt játszhattunk, ami nagyon király. És ez olyasmi, amit még ma is csinálunk. Amikor hazamegyek, mindig vannak mérkőzések a klubcsapatommal, és az összes testvérem csatlakozik, és ez nagyon, nagyon jó móka."

Ashleigh Johnson öröme a riói olimpián

Fotó: AFP

Johnson Miamiban született, talán a zsinórban háromszoros olimpiai bajnok amerikai női válogatott egyetlen, nem kaliforniai tagjaként -, egy farmon nőtt fel.
"Csak öt hektár volt a területe, és mivel a szüleim jamaicaiak, így mindent ők ültettek. Volt avokádó, tamarind, csillaggyümölcs, mangó. Szó szerint minden trópusi gyümölcsünk volt, és mi voltunk azok, akik gondoskodtunk róluk. Bármelyik szombaton vagy vasárnap láthattak minket füvet nyírni, gyomot szedni, fákat metszeni, minden ilyesmit mi csináltunk. És volt egy lovunk is, de egyikünk sem tudta, hogyan kell egy lovat gondozni. Ezért mi, testvérek összefogtunk, és megtanultuk, hogyan kell lemosni. Magányosnak hívták, mert ő volt az egyetlen. De olyan aranyos volt, és olyan mókás, és a farmunkon legelészve élte az életét."
Ashleigh Johnson egyedi technikával, mástól alig látott atletikus módon véd, lehetetlennek tűnő mozdulatokkal tud hárítani elérhetetlennek látszó labdákat, olyan kecsességgel és könnyedséggel, amelyet élmény nézni.
"Nagyon nyitott vagyok az új dolgok kipróbálására, és az új tapasztalatok hasznosítása nagy szerepet játszik a karrieremben. Mint mondtam, nem vagyok egy nagy sportoló, de szeretem nézni a különleges és újító játékosokat. Szeretem nézni az NCAA March Madness (egyetemi kosárlabda) meccseket, és látni, hogy a kosarasok hogyan újítanak, kik emelkednek ki, és ilyen dolgokat. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogyan tudnám ezt a fajta versenyképességet a csapatomba is átültetni. Szóval ez nagyon király számomra.
Az, hogy nemzetközi szinten játszhatok, nagyon nyitottá tett a nyelvek, a különböző ételek és az új tapasztalatok iránt. Ez nagy részét teszi ki annak, hogy milyen ember vagyok. Ez a magánéletemben és a sportolói karrieremben is visszaköszön.

Asleigh Johnson

Fotó: AFP

A pályafutását régebb óta követve nem csodálkozhatunk azon, hogy kit nevezett meg legnagyobb példaképének a még mindig csak 26 éves kapus.
"Mindig is csodáltam Serena Williamst. Amikor fiatal voltam, a húgommal együtt nőttem fel, aki másfél évvel fiatalabb nálam. Ugyanabba az iskolába jártunk, ugyanabban a csapatban játszottunk, és egy túlnyomórészt fehér sportágban az emberek Serenához és Venushoz hasonlítottak minket.
Szóval ezt magunkba szívtuk és birtokba vettük. Így felnéztünk rájuk, láttuk, hogyan versenyeztek egymás ellen, hogyan támogatták egymást, az apjuk szerepét a sportbeli fejlődésükben, azt, hogy Serena konkrétan ki is lett a márkájával, és most már üzletemberként, ez az, ami ma is inspirál engem. Szeretem azt is, hogy anyaként és fiatal nőként is folyamatosan versenyképes és nagyszerű, és nagyon inspiráló volt látni, ahogy az évek során éretté vált."
Feketeként különös felelősséget érez magában - hasonlóan Serenához -, a saját bővebb közösségéért is játszik, de idő kellett hozzá, hogy ezt felismerje, tudatosítsa magában és a magáévá tegye a gondolatot.
"Fiatal koromban nem voltam tudatában annak, hogy a sportág mennyire fehér, mivel a csapat, amelyben felnőttem, eléggé sokszínű volt, nem éreztem, hogy a bőrszínem meghatározó lenne számomra. De amikor eljöttem otthonról, és elkezdtem Kaliforniába járni játszani...

Johnson munka közben

Fotó: AFP

Mivel Miamiból jöttem, fekete voltam, és egy másfajta vízilabdanyelvet beszéltem, ez tudatosította bennem, hogy mennyire más vagyok. Ahogy kezdtem jó lenni a sportban és felismerték a bennem rejlő lehetőségeket, az emberek elkezdték mondani nekem: ’Mindezt azért kell csinálnod, mert senki más nem csinálja ezt, mint te’. És sokáig tartott, mire megértettem, hogy nincs még egy olyan ember, aki ilyen szinten játszott volna, mint én.
Sokáig tartott, amíg elfogadtam ezt a felelősséget, mert a fekete közösségen belül a vízi lehetőségekhez való hozzáférés hiányának története van, amit nem igazán értesz meg, amíg nem fordítasz időt a megértésre. Szóval be kellett fektetnem ezt az időt, hogy kommunikálni tudjak és képviselni is tudjam azt a szintet, amit már mindenki látott bennem, de talán nem teljesen értett meg."
Azt is elmesélte, mikor eszmélt rá erre, a történetet olvasva nem lehetett egy kellemes tapasztalat, még ha ő erről is vidáman mesél.
"Az első alkalom, amikor igazán tudatosították bennem a faji hovatartozásomat, vagy azt, hogy valaki úgy tekint rám, mint egy fekete lányra, mielőtt Ashleigh-ként tekintett volna rám, egy meccs után történt, amelyen én és a húgom is játszottunk, amikor elkezdtünk pólózni.

Blokk mögé is véd

Fotó: AFP

Elég kényelmesen megvertük a másik csapatot, én és a nővérem hatalmas különbséget jelentettünk. Én kapus vagyok, ő pedig támadó, A mérkőzés után kezet fogtunk, és azt mondtuk: 'Jó játék, jó játék, jó játék', mire az egyik pólós azt mondta, hogy ’fekete játék’, csak nekünk. Mi meg: ’Mit jelent ez egyáltalán? Mit akarsz ezzel közölni velünk?’ De nyilvánvalóan a fajunk miatt emelt ki minket.
Elmondtuk az edzőnknek, aki nagyon mérges lett, de mi nem is voltunk dühösek. Csak összezavarodtunk, mert olyan fiatalok voltunk, és az a srác is nagyon fiatal volt. De beszélt az edzővel, és megbeszélték a dolgot, és a srácot megdorgálták. Ez adta meg az alaphangot ahhoz, hogy megértsük, hogyan látnak minket az emberek ebben a sportágban.
Egyszerűen csak mások voltunk, és ez egy dolog volt. Még ha jók is voltunk, valaki úgyis azt mondta, hogy ’csak azért csinálják ezt, mert feketék', vagy talán ’nem kellene itt lenniük, mert feketék'. A faji hovatartozásunk most már a kommunikáció része lett."

Nála nagyon jó helyen van a labda

Fotó: AFP

Sokan, ha ilyen megjegyzésekkel szembesülnének gyerekként, meghátrálnának, és nem akarnának tovább játszani. Mi lehet az, ami miatt Johnson úgy döntött, hogy kitart?
"Határozottan elzárkóztam. Be akartam illeszkedni, mint bármelyik másik gyerek. Részben azért is kezdtem csak az elmúlt három évben megérteni a fekete emberek összefüggéseit a vízi sportokban, mert nem értettem, hogy miért én vagyok az. Miért mesélték nekem az emberek ezt a történetet, amihez nekem semmi közöm?
Úgy gondoltam, hogy ’én csak itt akarok lenni, játszani ezt a sportot és jól érezni magam. Miért nekem kell vállalnom ezt a felelősséget, hogy egy egész fajt képviseljek a sportágunkon belül?’. Amikor fiatalabb voltam, ez a felelősség túl nehéz volt számomra. Ezt nem értettem. Nem akartam. Elutasítottam, de továbbra is játszottam, és továbbra is önmagamat adtam.
Később rájöttem, amikor ezek a gyerekek elkezdtek megkeresni az Instagramon, a szüleik beszélgetnek velem a medenceparton, vagy Amszterdamba megyünk, és ott van egy fekete lány, aki azt mondja: ’Ott akarok lenni, ahol te vagy’. Ez valami nagyon erős dolog, látni azt a lányt és látni a fiatal énemet, és látni, hogy ő látja magát bennem.
Ez a reflexió az egyik ok, amiért úgy döntöttem, hogy felelősséget vállalok és továbblépek. Azokért az emberekért, akiket a múltban hátrahagytak. Azzal, hogy itt vagyok, megvan az erőm, hogy ezt megtegyem. De nagyobb hatalommal is rendelkezem ehhez, ha megértem. Sokáig tartott, mire ide jutottam, de rájöttem, hogy nincs okom arra, hogy ne birtokoljam, és ez gazdagít engem, segít a fiataloknak, és ez a legkevesebb, amit megtehetek értük."

Kapusok öröme

Fotó: Getty Images

Ashleigh Johnson a Princeton vízilabdacsapatának sztárjátékosa volt, 2016-ban Rióban olimpiai aranyat nyert, és a világ legjobb játékosának választották. De e hatalmas sikerek ellenére időnként még mindig küzdött a vízilabdázói identitásával. Azt is kifejtette, hogy ez miért lehetett így.
"Ha úgy nősz fel, hogy az emberek megkérdezik tőled, miért játszol vízilabdát, vagy miért úszol, mert fekete vagy, ezek a dolgok elültetik a magokat. És ha elülteted a magokat, akkor valami növekszik benned, növekszik egy fiatal gyerekben, akinek állandóan azt mondják, hogy nem kellene itt lennie. Folyamatosan úgy érzik, hogy nincs senki más, aki úgy néz ki, mint ők, hogy támogassa a valóságukat. Néha a kétség még mindig különböző módokon kúszik be.
Van néhány nagyon klassz eredményem és elismerésem, de attól még ember vagyok. Még mindig minden nap edzek, keményen dolgozom, hogy mindezt megtehessem, időt és energiát fektetek bele. Nem könnyű ezen a szinten. Ez egy folyamat, és a legnagyobb csaták, amelyekkel eddig szembesültem, mentális jellegűek voltak.
Pozitívan beszélni magamhoz, eleget aludni, kialakítani azt a rutint, ami optimalizálja a teljesítményemet, miközben tudom, hogy mit képviselek, kit képviselek, mik az értékeim, ki vagyok. Ezek a dolgok már nincsenek annyira változóban, hanem egyre inkább megszilárdulnak, de ezeket a dolgokat ki kellett találni.
A csapatom egy igazán szilárd alapot jelentett számomra és a családom számára is. Az, hogy a családom ugyanabban a sportágban nőtt fel, mint én, nagyon-nagyon fontos volt a sikereimhez. Független vagyok, és mindig azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, de hogy ezt egy olyan tervvel teszem, amit magamnak építettem fel, az mindig is nagyon fontos része volt a sikeremnek."

Micsoda fotó!

Fotó: AFP

Bővebben is kifejtette ars poeticáját.
"Ez határozottan egy ’be fogom bizonyítani’-típusú dolog volt. Egy ideig az volt a narratíva a fejemben, hogy ’ami egyedivé tesz téged, az az erőd, az a hatalmad’. Ezt birtokolod, és minden nap ezt hozod az asztalra, mert ha mindenki egyforma lenne, akkor mindannyian ugyanazt csinálnánk, és egy csapat nem így épül fel. Nem így fogunk sikeresek lenni.
Félelmetes dolog másnak lenni, de ha ezt a narratívát valami pozitívra tudod változtatni, például a másságoddal gazdagítod a környezetet, akkor az nagyon jó és produktív. A legtöbb ember nem illik be, mindenki elengedi önmaga egy részét, ha csak be akar illeszkedni. Ezt a leckét nehéz megtanulni, de nagyon fontos.
2016-ban Rióban ő lett az első afroamerikai nő, aki bekerült az amerikai női olimpiai vízilabdacsapatba. Bár akkoriban nyugodtan vette a dolgot, most visszatekintve vajon felismeri, hogy milyen hatalmas pillanat volt ez?
"Megértettem a dolog súlyosságát, amikor ott voltam, de nem igazán helyeztem magam kontextusba. Ez egy hatalmas lépés volt a befogadóbbá válás irányába. Szerintem ez sokkal több lehetőséget teremtett a csodálatos tehetségeknek, hogy képviselhessék az országunkat.
Hiszem, hogy a társadalmunk akkor lesz a legjobb, ha mindenki egyenlő esélyt kap minden lehetőséghez. Az első fekete nőként képviselni vízilabdában az Egyesült Államokat az olimpián óriási dolog. És arra is rájöttem, hogy ez nem rólam szól. Hanem mindenkiről, aki előttem volt, és mindenkiről, aki utánam jön. A sportágunkról és a világunkról.
Az aranyérem megnyerésének legjobb része nyilvánvalóan az volt, hogy megosztottam azt a csapattársaimmal és az edzőnkkel. Ezt az emléket semmivel sem tudnám pótolni. De amikor felnéztem a lelátóra, és megláttam a családomat, és velük együtt ünnepelhettem a győzelmet, az egyszerűen hihetetlen volt. Öt testvérem van, ők és az édesanyám is ott voltak. És ez volt az első nemzetközi torna, amit eljöttek megnézni. Nagyon jó volt megosztani a családomat a csapattal, és a csapatot a családommal."
Johnson 2017-ben szünetet tartott a sportban, nagy sajnálatunkra így nem láthattuk a budapesti világbajnokságon. Arról is beszámolt, hogy mit tanult ez idő alatt.
"Megtanultam, hogy nincs olyan környezet, amely megismételné az olimpiai mozgalom erejét, együttérzését és közös összpontosítását, és aztán azt a környezetet, amelyet itt a csapatunkkal teremtünk. Ez valami annyira különleges és egyedülálló, hogy amíg a részese lehetsz, addig a részese kell lenned. Amíg a testem és az elmém bírja, addig benne akarok lenni, mert ez annyira egyedülálló, és az a támogatás, amit a körünkből kaptunk, sehol máshol nem találni ilyet.
2016 után én és a nővérem létrehoztuk a Learn to Swim programot, amely a Breakthrough Miami nevű akadémiai programmal együtt működik. Három nyáron keresztül tanítottunk úszni gyerekeket. Nagyon klassz volt, és nagyon kifizetődő volt látni, hogy ezek a kis úszók már a vízilabdát is könnyedén dobják. Az úszás életmentő képesség. Az úszás nélkülözhetetlen, különösen egy olyan helyen, mint Miami, ahol olyan közel van a víz.
A tengerparton, a hajón, a medencében lenni teljesen normális dolog. Azzal a szándékkal kezdtük el, hogy a fehér és a fekete gyerekek közötti egyenlőtlenséget kezeljük. A fekete gyerekek 40 százalékkal nagyobb valószínűséggel fulladnak vízbe, mint az azonos korú fehér gyerekek, ami szörnyű. Arról is szól, hogy lebontsuk azt a sztereotípiát, hogy a feketék nem tudnak úszni. Értsük meg, és kezdjük el lebontani, hogy többé ne ez legyen a norma."

Koncentráltság

Fotó: AFP

Ezek fényében vajon mennyire látta, hogy javult a sokszínűség a vízilabdában, és mit gondol, hogyan lehet ezt a sportágat még befogadóbbá tenni?
"Látom a sokszínűség és a változás zugait a sportágunkban, de széles körben semmi sem változott igazán. Az általam tapasztalt javulás az, hogy a sportágunkban már jelen lévő színes bőrű emberek között is több a nyílt beszélgetés. Korábban mintha mindenki megpróbálta volna megkerülni azt, ami megkülönbözteti őt, és a lehető legjobban elutasítani a saját feketeségét.
Most viszont olyan tereket látok, amelyek biztonságosak, amelyeket a fekete emberek, a BIPOC-emberek számára hoztak létre, hogy beszélhessenek a sportágunkban szerzett tapasztalataikról. Hallják, hogy mások is megosztják velük ugyanazokat a dolgokat, amiket ők is átéltek, és tudják, hogy nem őrültek.
Megalakult a Szövetség a Sokszínűségért és Egyenlőségért a Vízilabdában, és hosszú út áll előttünk, amíg oda jutunk, ahová el kell jutnunk. De rengeteg akciónk van, például több tábor olyan helyeken, ahol a vízilabda nem annyira elérhető, és oktatás a vízilabdázás történetéről. Megtaníthatod a lakosságot arra, hogyan kell játszani a játékot, és elhozod ezeket a lehetőségeket az emberekhez, és elkezded lebontani ezeket az akadályokat."
Ahogy ebből a fenti interjúból kiderül, Ashleigh Johnson rendkívül szimpatikus módon gondolkodik és nyilatkozik. Tokióban is az amerikai csapat egyik legjobbja volt, személyesen neki talán egy gyengébb meccse volt, az oroszok elleni elődöntő. Az Illés Annáéktól elszenvedett vereséget követően is úgy beszélt, ahogy kevesen ebben a sportágban:
"A játék egyszerűen nem tudja, hogy ki vagy. A játék nem tudja, honnan jöttél" – mondta a tokió olimpián, miután a magyar válogatott szenzációs bravúrt elérve legyőzte az olimpiákon Peking óta veretlen amerikaiakat a csoportkörben. "Szóval minden alkalommal készen kell állnod. Ahogy az amerikai csapatnak, úgy a magyar csapatnak is. Készen kell állnunk arra, hogy minden csapat a legjobbját nyújtsa, és Magyarország ma a legjobbját nyújtotta."
A fináléban aztán ismét hengerelt az USA, Maggie Steffensék 14-5-re győzték le az Európa-bajnoki címvédő Spanyolországot. Johnson a döntőben 15 lövésből 11-et hárított, második olimpiai aranyérme egy út állomását jelentette számára.
"Ez annyira érdekes. Mert minden az éremhez kötődik, de az érem csak egyfajta reprezentációja ennek az egész utazásnak. Olyan gyönyörű, és olyan sokat jelent nekem. De az elmúlt öt év, az előző négy esztendő összes kemény munkája kellett az érem megszerzéséhez. Átvitt értelemben is. Ez tényleg az, amihez ragaszkodni fogunk. És ez mindezt képvisel."
Ashleigh Johnson maradandó teljesítményt nyújtott Tokióban is, hét mérkőzésen olimpiai rekordot jelentő 80 lövést védett.

Női vízilabda döntő összefoglaló- Spanyolország-USA-Tokyo 2020

A medencétől távolabb is találkozott néhány princetoni társával és egyik hősével, az evezős Gevvie Stone-nal, aki háromszor jutott ki az olimpiára, miközben orvosi karriert futott be. "A Princeton megtanított minket arra, hogy a sporton túl is álmodjunk, miközben a sportot is igazán magas szinten űzzük."
Ashleigh Johnson messze a világ legjobb női vízilabdakapusa. Az ebben a cikkben tőle idézet mondatai pedig a legfelső polcra teszik nálunk az összes sportoló között is.
Ahogy Woody Harrelson mondta Wesley Snipes-nak a Pénzvonat c. filmben: "Fekete vagyok és büszke rá!"
via olympics.com, newsnationusa.com, paw.princeton.edu

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.
Tokyo 2020
Az utolsó negyedre elfogytak a görögök, Szerbia megvédte a címét
08/08/2021 10:18
Tokyo 2020
Az utolsó negyedre elfogytak a görögök, Szerbia megvédte a címét
08/08/2021 10:18