Chris Evert – Egyetlen vérvizsgálat megmentette az életemet! – Legends’ Voice

Chris Evert tavaly májusban esett át a hatodik, egyben utolsó kemoterápiás kezelésén. A 18-szoros Grand Slam-bajnok végül legyőzte a petefészekrákot, amit 2022 januárjában diagnosztizáltak nála.

A teniszlegenda testvére, a szintén teniszező Jean Evert Dubin 2020-ban épp petefészekrákban hunyt el, csupán 62 éves korában. Az orvosok szerint több mint 90% az esélye annak, hogy Chris Evert esetében nem tér vissza a betegség, mivel nagyon korai stádiumban felfedezték a kórt.

Alig egy évvel az utolsó kezelés után a korábbi világelső visszatér a Roland Garrosra, ahol egyéniben hétszer, párosban pedig két alkalommal győzött.

Visszatérése egyéb szempontból is különleges: idén lesz 50 éve, hogy először pályára lépett Párizsban, azon a versenyen, amelyen 1973 és 1988 között 13-szor játszott.

2019-ben jártam legutóbb Párizsban. Hogy miért telt ennyi idő? Először beütött a Covid, és sehova sem mehettünk. Aztán pedig rákkal diagnosztizáltak, és kemoterápiás kezelésekre jártam. Örültem annak, hogy az Eurosport elemzőműsorában legalább videón keresztül megjelenhettem Mats Wilander és Barbara Schett mellett, mert így továbbra is a csapat részének éreztem magam, ám ez nem ugyanaz, mint valóban ott lenni Párizsban, érezni a hangulatot, látni a vörös salakot és a várost, személyesen átélni a Roland Garrost körülölelő, várakozással teli izgalmat.

Párizs a világ legszebb városa. Mindig szerettem az Eiffel-tornyot, a Louvre-t és a Sacré-Cœur-t, azokat a nevezetességeket, amiket sosem mulasztottam el megnézni játékosként. Sokszor jártam már Párizsban, de mindig élettel tölt fel, mintha egy kalandra hívna. Ettől még nem tartom magam párizsinak, viszont úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy elutazhatok ebbe a csodálatos városba, és megtiszteltetés volt ezen az ikonikus versenyen játszani.

A Roland Garros ugyanis különleges. Egész Franciaország kíváncsi rá. Ilyen tekintetben hasonlít Wimbledonra. Ezt még a lelátón is érzed. A nézők lelkesek és értik is a teniszt. Időként elképzelem, amint pályára lépek az izgalommal és adrenalinnal túlfeszített testtel, és teszem, amit a győzelem érdekében tennem kell. Mostanra a tenisz sokkal erőteljesebb és atletikusabb lett, a hangulat azonban pontosan olyan, mint amikor 50 évvel ezelőtt először pályára léptem.

1972-ben már játszottam Wimbledonban, az európai kontinensen azonban 1973-ban teniszeztem először. Már két évvel korábban meghívtak a Roland Garrosra, de apám akkor úgy gondolta, hogy még nem állok rá készen, ezért nemet mondott rá. 18 évesen azonban már elég érettnek számítottam, és készen álltam az utazásra. Olvastam Párizsról, láttam a várost a tévében, de csak akkor érint meg igazán a történelme, amikor ténylegesen ott vagy. A nevezetességei, az épületei, az éttermei, a múzeumok… Párizs egy hektikus és romantikus város. Egy különösen emlékezetes estén Philippe Chatrier, a Francia Teniszszövetség elnöke elvitt engem és az anyám a Lidóba, a híres francia kabaréra. Annyira felnőttnek és szofisztikáltnak éreztem magam a félmeztelen táncosok láttán!

Teniszezőként még nem voltak elvárásaim. A tinédzserévek egyik szépsége, hogy minden nyomás a húszas-harmincas éveikben járó játékosokra nehezedik. Mivel franciául írtak rólam, a sajtó felől sem éreztem túlságosan nagy nyomást. Persze az elég nyilvánvaló volt, hogy az emberek írtak és beszéltek rólam, de elvonultam a saját kis világomba, és pontosan azt csináltam, amiért jöttem: versenyeztem és meccseket játszottam.

Sorsfordító és izgalmas időszaka volt ez a női tenisznek. Nem sokkal később megalapították a WTA-t. Szinte a levegőben is tapintható volt a nők körüli feszült izgalom. A játékosok egyenlő feltételekről és pénzdíjakról beszéltek. Hallgattam Billie Jean Kinget és a többi nőt, igyekeztem magamba szívni mindent. Akkor még talán nem is értettem teljesen, mert nagyon fiatal voltam. Katolikus gimibe jártam, és a szüleimmel éltem. A karrieremmel kapcsolatos döntéseket ők hozták meg, nekem nem volt beleszólásom.

Szóval bíztam a női mozgalmakban, de akkoriban még egy kicsit sok volt nekem. Egy olyan korszakban nőttem fel, amelyben a nők az otthonról gondoskodtak és az anyaság volt a feladatuk, miközben a férfiak keresték a pénzt. Akkoriban kevés nőnek volt munkája. Új és progresszív koncepció volt ez az én szememben, de nagyon tiszteltem Billie Jeant és az Eredeti Kilencet, és megbíztam a döntéseikben.

Életem első Roland Garrosán lejátszottam életem első Grand Slam-döntőjét. Margaret Court volt az ellenfelem, aki már 30 éves volt, és 22-szeres Grand Slam-bajnoknak mondhatta magát. Azt a meccset meg kellett volna nyernem. Ha utólag visszanézünk a major-versenyekre, akad közöttük néhány, amit nekem kellett volna megnyerni, de mégsem sikerült, és persze olyanok is vannak, amiket megnyertem, pedig nem nekem kellett volna. Szóval mondjuk, hogy egálban vagyunk.

5:3-ra vezettem a második szettben, adogathattam a győzelemért. Nem igazán emlékszem, hogy feszült vagy ideges voltam-e. Csak az rémlik, hogy nem tudtam megrázni magam. Képtelen voltam lezárni a meccset. Még nem volt elegendő tapasztalatom a Grand Slam-döntőkben, hogy be is tudjam fejezni. Nagyon fiatal és rutintalan voltam ezen a téren, elvégre akkor még nem volt Grand Slam-címem. Erre még egy évet várnom kellett: 1974-ben Párizsban következett be.

Ezt leszámítva mindenkit megvertem akkoriban salakon. Mintha épp erre a borításra találták volna ki a játékomat: stabil voltam az alapvonalról, pontosan helyeztem az ütéseimet, és nagyon türelmes voltam. A ’70-es évek elején a négy Grand Slamből hármat füvön játszottak, ezért a nők többsége is szerva-röptézni próbált, és keveseknek volt erős játéka az alapvonalról. Salakon is az volt az elképzelésük, hogy feljönnek a hálóhoz, nekem pedig az elütés volt az egyik erősségem. Ha az alapvonalon maradtak, túljártam az eszükön. Az az éra tökéletes volt a salakpályás játékosok számára.

Párizs bizonyult a legeredményesebb helyszínnek a karrieremen. Mindig különleges élmény visszatérni ide, és az előző másfél év után ez még inkább így lesz. Nagyon megkönnyebbültem, egyúttal hálás vagyok, amiért véget ért a 16 hónapos küzdelmem a rákkal. Továbbra is figyelek a szűrővizsgálatokra, az első pár évben négyhavonta kell mennem, de most már készen állok, hogy újraindítsam és újra megéljem az életemet, mert az előző 16 hónap egészen másról szólt.

A rák nem válogat. Csak azért, mert sikeres és híres ember vagy, nem kerül el. Mi, sportolók hozzászoktunk ahhoz, hogy mi irányítunk, főleg akkor, ha a testünkről és az edzéseinkről van szó. A rák esetében viszont nincs választási lehetőséged. Ez egy teljesen ismeretlen út, tele kétségekkel, félelmekkel és bizonytalanságokkal.

A sportolói múltam segített, hogy megbirkózzak vele. A fegyelemre, a küzdelemre, a kitartásra és az optimizmusra profi teniszezőként is támaszkodtam. Tudod, hogy ha át akarsz jutni a másik oldalra, akkor keresztül kell menned az úton.

Ma már rákmentes vagyok. Előfordulhat, hogy visszatér, de az összes műtéten és kezelésen átestem. Most is gyógyulok, és azon dolgozom, hogy erősebb legyek.

A rák az életet is más megvilágításba helyezte. Sokat kaptam a tenisztől: voltam játékos, edző, kommentátor, sportvezető, de az egészség mindennél fontosabb. Két dologra jöttem rá: először is, hogy úgy fogok gondoskodni magamról, amennyire csak tudok. Rengeteg szakasza volt az életemnek: a tenisz, az anyaság, a mostani pedig inkább spirituális. A rák rákényszerít, hogy elgondolkodj az életeden, és rájössz arra, hogy mennyire fontos a lelki béke megteremtése. Mert pont annyi mindened van, amennyi te magad is vagy. Arra is ráébredsz, mennyire fontos, hogy mások számára is hasznos legyél. Ez tesz boldoggá.

Eldöntöttem, hogy túlélőként beszélni fogok a betegségről, mert ha van egy felületem, amit a jó cél érdekében felhasználhatok, akkor azt ki szeretném használni. Van az, amikor a világban zajló események kapcsán mondod el a személyes véleményed, és van az, amikor a saját tapasztalataidból, őszintén beszélsz valamiről. Utóbbi hitelesebb.

Mindenkinek azt tanácsolnám, járjon utána, volt-e a családban rákos megbetegedés. Készítsen genetikai vizsgálatot. Minél korábban fedezik fel a rákot, annál nagyobb az esély a túlélésre. Engem a kórházból értesítettek, hogy a testvérem, Jeanne BRCA variánsai daganatot jeleznek, és azt javasolták nekem, csináltassak vértesztet, ami pozitív lett. Megműtöttek, utána azonnal hozzáláttak a kemoterápiás kezelésekhez, és miután nagyon korán felfedezték, 93% az esélye, hogy nem fog visszatérni. Lényegében egyetlen vérvizsgálat megmentette az életemet!

Martina Navratilova az elsők között volt, akinek beszéltem a betegségemről, és azt hiszem, ez fordítva is így volt, amikor őt diagnosztizálták rákkal. Némileg ironikus, hogy egyszerre betegedtünk meg. Elhullajtottunk pár könnycseppet, és gyakran meglátogattuk egymást. Gyakran írunk a másiknak, emiatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Alig várom, hogy találkozzunk Párizsban.

Mindent egybevetve, már alig várom, hogy a Roland Garroson legyek, és az Eurosport stábjában dolgozzak. Amerikaiként Coco Gauff és Jessica Pegula jó szereplésében bízom, szerintem ott vannak a négy-öt esélyes között. Iga Świątek és Aryna Sabalenka pedig minden borításon kiemelkedően teljesített idén, ők alkothatják a tenisz következő rivalizálását. Bevallom, imádnám, ha így lenne.