Nadal aláírt a Patás Ördögnek, Djokovicnak ezt aligha nézték volna el

Federer akkor már 36 éves volt, ám az egész világ a lába előtt hevert. Megújult játékával bő egy év alatt öt Grand Slamből hármat megnyert, és ő lett minden idők legidősebb világelsője is. Ám a Nike, annak ellenére, hogy Federer majd egy negyedszázadot lehúzott náluk, nem volt hajlandó ugyanúgy 10 éves szerződésben gondolkodni, mint az Uniqlo. Arról nem is beszélve, hogy a japánok a hírek szerint összesen 300 millió dollárt kínáltak, ami akkora összeg volt, ami még Federer dimenziójában is tisztán látszott.

És amennyit nem keresett a Nike-nál sohasem.

Picit korábban, ám ugyanekkora meglepetést keltett, amikor a Nike nem hosszabbított szerződést a 35 éves Andre Agassival sem. Agassi 17 év után váltott Adidasra, a hírek szerint elsősorban azért, mert a Nike nem akarta olyan mértékben támogatni alapítványait, mint az Adidas.

Távol álljon tőlem, hogy Rafael Nadal megállapodását a szaúdi Public Investment Founddal egy kalap alá vegyem akár Hamilton, akár Federer, akár Agassi késői szerződéseivel, pusztán csak onnan szerettem volna indulni, hogy hibás az az elgondolás, hogy ezek a srácok kerestek már annyit karrierjük csúcsán, hogy a pénz az ő életükben már ne játszana szerepet. Hogy butaság arra gondolni, hogy nekik van már elég.

Ők egészen egyszerűen nem így tekintenek a világra, nem így látják a saját életüket, nem így látják a családjuk életét. Pusztán a rajongóik indulnak ki onnan, hogy nekik annyi pénzük van, hogy 47 élet alatt sem tudnák elkölteni, és még az unokáiknak sem kell keresztbe tenniük egy szalmaszálat sem. Valójában ők ugyanúgy pénzzé akarják tenni a munkaerejüket, mint bárki más.

Ugyanekkor jelentették be azt is, hogy Rijádban is nyílik majd akadémiája Rafának, ahogyan nyílt már Mexikóban, Görögországban és Kuvaitban is. A szaúdi sportwashingról tavaly nyáron egyszer már írtam, (szg#20 – Darabolós gyilkosék a fél sportvilág után Djokovicékat is megvásárolhatják) akkor meséltem arról is, hogy mi is a Public Investment Found (PIF), mi a szerepe, mik a szándékai, és szó volt arról is, miként vásároltak meg profi golfozókat, és hogyan kanyarítottak ki maguknak egy jelentős szeletet úgy általában a profi golfból.

Tekintve azonban, hogy a golf nálunk nem igazán nézett, Tiger Woodson kívül a sportág legjobbjai sem igazán ismertek, a következő mondattal szerettem volna érzékeltetni akkor, hogy mi is történt:

„A PIF több mint 500 milliárd dolláros vagyonával a háta mögött olyan golfozókat tudott megvásárolni, mint Phil Mickelson, Dustin Johnson, Broeks Koepka vagy Bryson DeChambeu. Mintha megvásároltak volna a tenisz világranglista első 50 helyezettjéből 20-at, beleértve mondjuk legalább egyet a nagy hármasból is.”

Végigolvasva újra az egész akkori írást, talán túlzás lenne azt állítani, hogy túl optimista lett volna a hangvétele, mégis, ha egyetlen gondolatot ki kellene emelnem, amiről biztosan úgy gondoltam akkor, hogy sosem valósul majd meg, az a nagy hármasra tett utalásom volt. Előbb hittem volna el, hogy egy John Rahmért – aki ugyan kétszeres major-győztes és volt világelső is, ám azért mégis csak egy spanyol golfos – kifizetnek félmilliárd dollárt, mint azt, hogy a Federer-Nadal-Djokovic hármasból meg tudnak állapodni valakivel.

Így aztán Rafael Nadal bejelentése finoman szólva is váratlanul ért, még annak ellenére is, hogy Djokovichoz, Alcarazhoz és még sokakhoz hasonlóan Nadal is játszott már bemutatótornát nem kevés pénzért Szaúd-Arábiában. De azért nagykövetnek lenni mégis egy picit más minőség.

Amikor az embert ennyire meglepi valami, akkor persze elkezd gondolkodni a miérteken. Aztán persze rájön, hogy ebben a történetben, aligha a miért a legérdekesebb. Sokkal fontosabb az, ami mögötte van. Mármint a miértek mögött. Nem igazán az az érdekes, hogy Rafael Nadal miért írta alá ezt a szerződést, arra azért viszonylag könnyű megtalálni a választ, hanem sokkal izgalmasabb az, hogy miért gondoltuk azt eddig, hogy nem fogja aláírni?

Azt tudtuk, hogy Andy Murray-nek mi a fontos, mint ahogy azt is, hogy milyen Novak Djokovic világképe, hiszen mindketten rengeteg alkalommal adtak már nekünk támpontot ezzel kapcsolatban. Tudtuk, hogy Djokovic úgy tartja, hogyha nagyon akarjuk, akkor a vizet akár az akaratunkkal is meg tudjuk tisztítani, tudtuk, hogy miként viselkedett a pandémia idején, és tudtuk azt is, hogy miként vélekedik például az oltásokról. Azt is tudtuk, hogy Andy Murray-nek mennyire fontos a női egyenjogúság, vagy a kisebbségek jogai úgy általában, hiszen utalt már rájuk ezerszer.

Ezzel szemben mondjuk Rafael Nadal világnézete eddig plasztikus volt. Mármint plasztikus a rajongók számára. Mindenki olyanná formálhatta a képzeletében, amilyenné csak akarta. Praktikusan nyilvánvalóan olyanná, amilyen az övé.

Azt gondolom, Federer és Nadal szándékosan, és pontosan azért nem vallottak eddig színt, hogy ezt a teret, ezt a lehetőséget meghagyják a rajongóiknak. Hogy azok azt gondoljanak, amit akarnak. Filantróp tevékenységeiken túl szinte semmiféle betekintést nem engedtek abba, hogyan miként látják a világot, milyen a világnézetük, melyik oldalon állnak. Persze, nyilvánvalóan a filantróp tevékenység is egy támpont, de azért nem egy olyan konkrét állásfoglalás, mint amilyen most ennek a szaúdi szerződésnek az aláírása például.

Persze Rafael Nadal attól, mert aláírta ezt a szerződést nem lett más ember, mint aki eddig volt. Nem hiszem, hogy hirtelen elkezdte verni Xiscát, nem hiszem, hogy azóta a Barcának szurkolna, de még azt sem, hogy ne ugyanaz a tisztelettudó, szerény srác lenne, aki eddig volt. És nyilvánvalóan ugyanúgy, mint minden jóérzésű ember, Rafael Nadal is elitéli Jamal Khashoggi ellenzéki újságíró meggyilkolását és feldarabolását, hiszen nincs okunk feltételezni az ellenkezőjét. Mint ahogy azt sincs okunk feltételezni, hogy Rafael Nadalt megelégedéssel töltené el a nők, a kisebbségek helyzete Szaúd-Arábiában.

A szerződés aláírásával csak pusztán annyi derült ki, hogy Rafel Nadal a világnak ahhoz a feléhez tartozik, amelyiket ezek a dolgok nem zavarják annyira, hogy adott esetben ne tudnának leülni a PIF-fel tárgyalni. A szerződés aláírása azt mutatta meg, hogy Nadal azok közé tartozik, akik túl tudnak lendülni ezeken a dilemmákon, ha a szükség úgy hozza. Bármit is jelentsen ez a szükség szó.

Nyilván vannak határvonalak, melyeket tisztességes ember nem lép át. Nem tarthatod megengedhetőnek egy ellenzéki újságíró meggyilkolását és feldarabolását, ez alighanem egyértelmű. És azt hiszem, az is az, hogy nem támogathatod azt sem, hogy a nők ne utazhassanak valahonnan egyedül külföldre. Azonban azt is fontos látni, hogy a sarokpontok ezek, nem pedig azok, hogy a történtek után évekkel mi következik.

Teljesen legitimnek érzem azt, hogy vannak néhányan, mint például John McEnroe vagy Andy Murray, akik a lábukat be nem tennék Szaúd-Arábiába addig, amig Mohammed bin Salman koronaherceg hatalmon van, és soha nem ülnének le tárgyalni a PIF-fel. De nekik is be kell látniuk, hogy létezik egy másik válasz is. Mint ahogyan persze a dolog fordítva is igaz: a másik oldalnak is el kell ismernie, hogy akadnak, akik ebben a kérdésben szigorúbb elveket vallanak, és nem pedig köcsögbaloslibsizni őket folyvást.

Valaki nem attól lesz jó ember, mert pont úgy látja a világot, ahogyan te, és nem attól lesz rossz, hogy másként. Ezt most elsősorban azoknak kell szem előtt tartania, akik mérhetetlenül csalódottak amiatt, hogy Nadal ezt a szerződést aláírta. De talán a másik oldalnak sem árt.

Ám, hogy ne legyen ilyen egyszerű a történet, volna itt még egy csavar. Hiszen ha valaki, aki az első pillanatban nem tudta mire vélni ezt az egészet, ám azóta már megbocsátott (smile) Nadalnak, akkor annak azon is el kell gondolkodnia, hogy meg tudott volna bocsátani ugyanezért, ugyanilyen könnyen mondjuk Novak Djokovicnak is? Mert az egésznek csak így volna értelme. Hiszen ha erre valaki nem képes, ha Djokovic esetében más lenne a mérce, akkor itt sincsen másról szó, minthogy elnézünk valakinek valamit, pusztán azért, mert szeretjük. Hogy szemet hunyunk.

Ami nem feltétlen dráma, mondjuk szurkoló-bálvány viszonylatban, ám az élet más területén azért nem biztos, hogy a legszerencsésebb.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!