Ha ki tudod ejteni Novak Djokovicot, ki kell ejtened, különben elvágja a torkod

Innentől kezdve szinte törvényszerű volt, hogy a világbajnokságot Novak Djokovic fogja nyerni, és nagy összegben lehetett fogadni arra is, hogy a döntőben azt a Sinnert győzi majd le, akinek a továbbjutását köszönhette. Ez ilyen esetekben szinte mindig így szokott lenni.

Beigazolódott mindaz, amit mindenki sejtett, aki az elmúlt 15 évben követte a férfi teniszt.

Akadtak még mellékkörülmények, melyeket a helyzet értelmezéséhez talán fontos megemlíteni. Legfőképpen azt, hogy Sinner Runét is először verte meg - akárcsak Djokovicot néhány nappal korábban - és a tényszerűség kedvéért azt is el kell mondani, hogy ha Rune nyer, akkor ő lett volna a csoportelső, nem pedig Sinner. Ám mivel a másik csoport egy nappal később zárt, nem lehetett tudni, hogy a csoportelső kivel játszik majd, nem volt ugyanis egyértelmű, hogy Medvedev, Zverev és Alcaraz milyen sorrendben végez majd.

Ám ezek, azt hiszem, nem olyan súlyú mellékkörülmények, hogy ne lehessen feltenni azt a kérdést, amit gyaníthatóan mindenki feltett magának, ha nem is csütörtök este, de a vasárnapi döntőt követően mindenképpen.

Nyilván akad egy elég egyszerű, magasztos válasz, mely nem is hangzik rosszul, ám a valóságtól alighanem némiképp távol áll. Nevezetesen, hogy egy igazi sportember mindig, minden körülmények között győzni akar. Az, hogy szándékosan kikapjon, egyszerűen nem fér bele.

Ám ha jobban belegondolunk, minden pusztán szemlélet kérdése. Annak a kérdése, hogy éppen a meccset tekinted fontosabbnak, vagy magát a versenyt. És ha a verseny egészét tekinted elsődlegesnek, akkor ugyanúgy le kell mondanod egy meccs megnyeréséről, ha az a hasznosabb neked, mint ahogyan egy teniszmeccsen sem kaparsz minden labdáért vagy játékért.

Kevés dolog lesz egyértelmű ebben a történetben, kevés dologról fogjuk tudni megállapítani, hogy mindenképpen így volt, vagy mindenképpen úgy volt, ám abban biztos vagyok, hogy ez a sportszerűséges magyarázat nem áll meg. Etikai akadályokba biztosan nem ütközik az, ha a csoportodból nem viszed magaddal a legnagyobb ellenfeledet a végjátékba.

Jannik Sinner nyilvánvalóan a saját érdekét tartotta szem előtt, és a saját érdekei alapján döntött, és nem az motiválta, hogy néhány Djokovic-szurkoló ne mondjon esetleg rosszat róla.

Az egyik szerint az a legfontosabb, hogy az adott versenyen a létező legjobb eredményt érjük el, és ha ehhez az kell, hogy csak néhány igazán fontos találkozóra tegyük oda magunkat, akkor csak azokra az igazán fontos találkozókra tesszük majd oda magunkat. Ha a jó eredményhez az kell, hogy az általunk könnyebbnek gondolt ágra kerüljünk a kieséses szakaszban, amihez pedig ki kell kapni a csoportmeccseken kétszer, akkor mi ki fogunk kapunk kétszer. Nem egyszer, nem háromszor. Kétszer. Azoktól, akiktől kell.

Sokan sokszor bizonyították már, hogy ezzel a felfogással nagyon messzire el lehet jutni, és nem gondolnám, hogy ez az irányzat alávalóbb lenne, mint a másik. Mást ne mondjak, nem hiszem, hogy kevésbé örültünk a magyar kézilabda-válogatottak sikereinek, amikor Mocsai Lajos volt a kapitány, aki szinte mindig ilyen felfogással meccselt.

A másik irányzat szerint, ha egy versenyző vagy egy csapat lendületben van, akkor ezt a lendületet a lehető legtovább meg kell őrizni. Ez a filozófia sokkal kevésbé kész a kompromisszumokra, abból indul ki, hogy minden egyes leadott pont, game, meccs csökkenti azt a bizonyos lendületet, ergo a fő cél – a verseny megnyerése – szempontjából kontraproduktív. Láttunk már magyar vízilabda-válogatottat ilyen felfogásban játszva világversenyt nyerni, ám láttunk olyat is, hogy míg mi ehhez a felfogáshoz ragaszkodtunk, addig kikaptunk az olaszoktól, akik persze trükköztek. Vagy ha politikailag korrektek szeretnénk lenni, úgy mondanánk, hogy a másik filozófiai irányzathoz ragaszkodtak.

Érdekes mellékszála a történetnek egyébként, hogy Torinóban alighanem az az egyetlen olyan olasz ember volt a pályán, aki az utóbbi – egyenesebb, őszintébb – utat választotta ebben a helyzetben a taktikázás helyett. Vagy ha másként fogalmazunk: Jannik Sinner az élő bizonyíték arra, hogy Dél-Tirol nem Olaszország része, vagy legalábbis a dél-tiroliak nem igazi olaszok.

Fontos persze tudni, hogy ennek a csűrésnek-csavarásnak a tenisz azért korántsem elsődleges terepe. Itt csak a világbajnokságon vannak csoportmeccsek, ilyen szituáció egy teniszversenyen nem nagyon fordulhat elő. Ebben a sportágban ha kikaptál, általában ki is estél. Egy teniszjátékosnak nincsen komoly rutinja az ilyen helyzetek megoldásában. Egy vízi- vagy kézilabdázó, vagy régebben egy vívó gyakran megélt hasonló helyzeteket, ezzel szemben előfordulhat, hogy Sinner karrierje során soha többet nem kerül ilyen szituációba. Könnyen lehet, hogy azért döntöttek az őszinte tenisz mellett, mert fogalmuk sem volt, hogy Sinner miként reagált volna a torna hátralévő részében arra, ha Rune ellen nem így játszik.

És persze meg kell említeni azt is, hogy a torna Torinóban volt, hogy Sinner hazai pályán játszott. Hogy egy emberként állt mögötte az egész stadion, és lehet nem volt szíve kikapni. Ám az is biztos, hogy a hazai közönség még jobban tombolt volna akkor, ha Jannik Sinner adott esetben világbajnok lesz.

Mert azt el kell mondani, hogy ennek a világbajnokságnak ott, abban a pillanatban, Rune ellen a döntő szettben 4-4-nél, amikor a történetünk kezdődött, messze Jannik Sinner volt a legnagyobb favoritja. Csak nem jó irányba indult el. Nem az az út volt ugyanis a helyes, ami első pillanatban annak látszott.

És egy dologban legyünk biztosak: a 22 éves Novak Djokovic pontosan tudta volna, hogy ilyenkor merre kell indulni. Ő egy ilyen szituációban úgy kiejtette volna Rafael Nadalt vagy Roger Federert, hogy a lábuk sem éri a földet.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!