A magyar sportmédia 16 éve – Semmi sem volt drága

Mekkora szerepe van az Átlátszónak, a Direkt36-nak, a HVG-nek, a 24.hu-nak, a Magyar Narancsnak, a Magyar Hangnak, a Partizánnak, a Telexnek, a 444-nek, mekkora szerepe van Panyi Szabolcsnak, Kaufmann Balázsnak, Gulyás Mártonnak és a többieknek. Akik nem csak feltártak, hanem végig is vittek komoly ügyeket. Úgy, ahogyan azt fel szokták tárni és végig szokták vinni az ügyeket egy magára valamit is adó demokráciában, pedig mi az utóbbi időben nem voltunk magára valamit is adó demokrácia.

Azt, hogy ezt a cikket például meg tudom most írni, azt nekik is köszönhetjük.

Mint ahogyan a sorozat két korábbi részét is azért tudtam megírni, mert ők taposták előttünk az utat. (szg#147 – a magyar sport elmúlt 16 éve – Elköltöttük a Jóisten pénzét is, de jutottunk-e előbbre?; valamint szg#148 – Innen hova? tovább?).

És ezért hatalmas köszönet.

Rettenetes érzés volt éveken keresztül azon gondolkodni, bármiféle kényesebb téma jutott eszembe, hogy ez a cikk még belefér-e, hogy ezt a cikket még meg lehet írni, vagy ez már nem, ezzel már veszélybe sodrom a csatornát, a szerkesztőséget. Pedig egy újságírónak, egy kommentátornak sosem szabadna, hogy ilyesmi eszébe jusson, csak tennie kellene a dolgát tisztességgel. Ám mégis az, hogy veszélybe sodorhatom mondjuk 50 ember munkáját, azért az mindig ott lebegett a fejem felett.

Így aztán nagyon tudom értékelni azt, hogy most nem kell gondolni ilyesmire, hogy leírhatok bármit, ami az eszembe jut.

2014-ben indultunk, akkor alapítottuk mi, eurosportos kommentátorok a hosszabbitas.hu-t, amiből később az eurosport.hu lett, és arra még határozottan emlékszem, hogy amikor Lőrincék kitalálták a 2Rule-t (2018), akkor még teljesen gátlástalanul leírtam bármit. Ám az elmúlt évekből már csak olyan emlékeim vannak, hogy bármilyen komolyabb infóhoz jutottunk, az volt az első gondolatom, hogy: ebből most akkor mi lesz?

Megpróbálják visszavonatni mondjuk az akkreditációnkat, mint az atlétika-vb idején? Vagy csak parasztosan nem engednek be, mint a Gyulai Memorialra? Eljönnek értünk, és akarják vinni az egész kócerájt, mint ahogyan egyszer eljöttek értünk, és el akarták vinni az egész kócerájt? Vagy csak rástartolnak olyan jogokra, melyeket mi birtokolunk évtizedek óta?

Persze fontos valamilyen szinten, hogy melyik csatornán tudom megnézni a Real–Barcát, de azért nem olyan bonyolult dolog belátni, hogy akadnak ennél fontosabb dolgok is az életben. Egy normális társadalomban vannak sportcsatornák, ha történelmileg úgy alakul, akkor van esetleg egy sportnapilap is, vannak honlapok, melyek kizárólag sporttal foglalkoznak, és vannak honlapok, melyek foglalkoznak sporttal is. Az elmúlt másfél évtizedben mindezek mellé felzárkóztak a különböző podcastek, és fontos tényezővé vált a streaming is, de nagyjából ennyi.

Nem egy rocket science, ahogyan manapság mondani szokták. Ha békén hagyod a piacot, akkor nagyjából elketyeg magától. Persze a világon szinte mindenütt megjelennek időről időre olyan piaci szereplők, melyeknél felmerülnek kétségek a saját tőkéjük tisztaságát illetően, indulnak olyan tévécsatornák, honlapok, amikor nem lehetünk biztosak abban, hogy van-e a történet végén valahol egy Excel-tábla, hogy számít-e a bevétel és a kiadás egyáltalán, ám minél fejlettebb egy társadalom, annál kevesebb az ilyen történet, másfelől annál hamarabb kimozogja a piac az ilyesmit.

Ha csak ilyen gondok lettek volna nálunk is az elmúlt 16 évben, az aligha ért volna meg egy egész cikket. Néhányan persze puffogtak volna akkor is, hogy minek van ennyi sportcsatorna, miért ilyen fragmentált a piac (szg#34 – Sporttelevíziózás Magyarországon – Ingyen, mindent azonnal), ám ha nem így lett volna, ha nem ilyen lett volna, akkor pedig az lett volna a probléma, hogy a hétvégén miért nem lehet megnézni a Bielefeld–Bochumot, miért a nyomorult női teniszt adják már megint.

Egy piac el tudja rendezni magától azt, hogy hány sportcsatornára, hány sporttal foglalkozó honlapra van szüksége, mint ahogyan el tudja rendezni azt is, hogy mekkora szükség van streaming-csatornákra. Pár év alatt el tud dőlni, hogy van-e kereslet arra, hogy megmutassuk mondjuk egy Grand Slam-tornán valamennyi pálya valamennyi meccsét, van-e igény arra, hogy leadjuk a világ létező összes kerékpárversenyét. Ha nincs rá igény, ha ezek a csatornák, honlapok nem tudnak profitábilisan működni, akkor előbb-utóbb bezárnak, mert a tulajdonosok nem igazán szeretik égetni a pénzüket.

Persze évtizedek óta tudjuk, hogy vannak olyan sportágak, melyek, ha minden a piacon múlna, talán már nem is léteznének. Ha a kereskedelmi sportcsatornákon múlna, a birkózást, a vívást vagy az öttusát már be kellett volna szántani, hiszen többe kerül egy-egy tévéközvetítésük, mint amekkora hasznot tud hajtani. Ám, hála az égnek, nemcsak kereskedelmi televíziók vannak a világon, hanem közszolgálatiak is, az ő feladatuk pedig az, hogy olyan koncerteket, hangversenyeket, filmeket, sporteseményeket is műsorra tűzzenek, melyek műsorra tűzése üzletileg esetleg nem érné meg. Nem volna rentábilis. Azért ez a feladatuk, mert ezek az események értéket képviselnek. És ha értéket képviselnek, támogatásra szorulnak a társadalom részéről.

Teljesen mindegy, hogy a sportesemények esetében ezt hogyan teszi a Közmédia, hogy létrehoz-e egy dedikált sportcsatornát, vagy műsorra tűzi az úszó-vb-t valamelyik meglévő csatornáján, az a lényeg, hogy ezeket a nem igazán piackompatibilis eseményeket valahol megmutassa.

Ez volna a közszolgálatiság.

Az nem az, hogy olyan események jogáért száll harcba a közmédia, melyeket egyébként más kereskedelmi csatornák is megmutatnának, anélkül, hogy az az adófizetőknek egy fillérjébe is kerülne, az meg pláne nem az, hogy adóforintok százmillióit veri el olyan jogokra, melyek egyébként más sportcsatornákon már láthatók. Egyszer már írtam erről a témáról (szg#16 – Az adófizetők azzal járnak jól, ha nem az M4 közvetíti a foci-BL-t), azt hiszem, ezután a cikk után lettem kitiltva a Közmédiából (vagy csak a Nemzeti Sportrádióból? – ezt máig nem tudom pontosan, de talán már nem is lényeges).

A lényeg az, hogy az alapötlet, hogy legyen M4, legyen egy közszolgálati sportcsatorna, teljesen jó volt, csak a megvalósításba csúszott egy kis hiba. Persze ma már tudjuk, hogy nem véletlen szállt be az MTVA a nézettségi versenybe, nem azért vette el annak idején a közmédia – konkrétan előlünk – a BL közvetítési jogát, mert volt még egy pici megmaradt pénz a költségvetésben, hanem azért, mert döntésük Origójában (he-he-he) az a bizonyos Egy perc állt, amely az elmúlt több mint tíz évben gyakorlatilag minden egyes sportközvetítés szünetében lement, egészen tegnapig.

Ha az Egy percről volt szó, semmi sem számított, semmi sem volt drága. Nem számított, hogy egy jog mennyibe kerül, nem számított az sem, hogy egy-egy ilyen döntés milyen szinten nyúl bele a piaci folyamatokba, hogy milyen szinten nyomorítja meg azt, egyetlen dolog számított:

Ezért licitáltak olyan jogokra, melyeknek semmiféle keresnivalója nem lenne egy közszolgálati sportcsatornán, ezért verték el adóforintok százmillióit olyan jogokra, melyek nem oda valók.

Akarnám mondani, hogy mindezek mellett eltörpül, hogy a Nemzeti Sportot és a Nemzeti Sportrádiót bevitték a Közmédia (MTVA) égisze alá, de ez nem lenne igaz. Nem törpül el. Nagyon nem törpül el. Az adófizetők finanszírozták évekig Szöllősi György alighanem hamvába holt ötletét, a Nemzeti Sportrádiót, és az adófizetők finanszírozták évekig az ő általa tönkretett sportnapilapot is. Azt, hogy tönkretett, azt onnan lehet tudni egyébként, hogy a Közmédiának kellett üzemeltetnie, adóforintokból. Ha nyereséges lett volna, mint ahogyan az volt egykoron évekig, akkor maradt volna a Mediaworks tulajdonában, hiszen ki akarna megválni egy jól prosperáló napilaptól, ki akarná rásózni azt az adófizetőkre?

Ami pedig a végén történt, az volt a legnagyobb szégyen maga. Ahogyan a NER végnapjaiban a Nemzeti Sport – amit, hangsúlyozom, az adófizetők finanszíroztak – beállt a rendszer egyik legszánalmasabb petíciója mögé, melyben többek között a futballisták évi 500 millió forintos adókedvezményét próbálták védeni, arra már tényleg nem voltak szavak. Annál lejjebb tényleg nem volt semmi sem.

Persze lehetne folytatni órákig kisebb honlapokkal, melyek ahelyett, hogy a piacról próbáltak volna megélni, NER-es pénzeket égettek rendületlenül, vagy a Spíler TV-vel, melynek pillanatnyilag az a Vida József a tulajdonosa, aki – mondjuk így – Mészáros Lőrinchez köthető, de talán nem érdemes. Egy teljesen kusza, zavaros, kiszámíthatatlan világban próbáltunk az utóbbi években valahogy a felszínen maradni, és őszintén nem tudom megmondani, hogy miként sikerült. De sikerült, és most joggal lehetünk talán picit optimisták. Már az is hatalmas előrelépés lenne, ha békén hagynának minket. Ha foglalkozhatnánk pusztán azzal, amihez értünk. A reklámpénzek pedig csak áramlanának normálisan, a piaci folyamatoknak megfelelően azokhoz, akik tényleg megérdemlik.

Nem pedig zúdulnának azokra, akik fejet hajtanak.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!