Mi történik a másodosztályú olasz csapatnál, ahol világbajnok vált világbajnokot a kispadon?

A hír: Az olasz másodosztályban, a Serie B-ben bukdácsoló SPAL labdarúgócsapata kirúgta vezetőedzőjét, a játékosként világbajnok Daniele De Rossit. Az utódja Massimo Oddo lett, aki szintén tagja volt a 2006-os világbajnok olasz válogatottnak.

A felütés: Csak azért kerül egy ismert, népszerű és/vagy történetesen világbajnok ex-focista egy nem túl acélos kiscsapat kispadjára, hogy legalább ezzel odacsalogassák a nézőket, a szponzorokat, meg az újságírókat a világ minden tájáról a sztorira, vagy…? Mi a koncepció a trend mögött?

Mármint az a része nyilvánvaló, aki sportolt valaha, tudja, hogy megy egy edzés, milyen döntések kerülnek a mesterhez, mennyi meló néhány játékosból csapatot csinálni, meg a többi tök alap dolog. Az is biztos, hogy aki valaha érzett magában késztetést arra, hogy egyszer edző legyen, az előtt számos lehetőség – képzés, gyakorlat, kínálkozó alkalom – áll, hogy ezt a vágyát beteljesítse.

Egy profi sportkarrier lezárása utáni első pár évben azért nem annyira fura, ha valakiből nem atomfizikus vagy szívsebész lesz; a tv-s szakértés, a nevelőegyesületnél betöltött ilyen-olyan tisztség és az edzősködés valamivel kisebb ugrást jelent, nem is csoda, hogy olyan sokan kötnek ki ilyen pozíciókban. De hogy valóban alkalmasak-e rá?

Nem tökéletes az analógia, de érdemes megnézni, hogy például az Egyesült Államokban milyen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a leszerelő katonákat (különösen a háborút megjártakat) egy ideig nyomon kövessék, és segítsék a társadalomba való visszailleszkedésüket (ez amúgy a börtönviselt emberekre is igaz, de ezt ne nyissuk ki, pláne ne a sikerességét a programnak).

Nem tökéletes az analógia, mert a hadsereg esetében komoly morális kérdések is bejönnek a képbe – mint a halálhoz, az életek kioltásához való viszony –, annyiban viszont mindenképp van párhuzam, hogy ahogy a katonáknál, úgy a profi sportolóknál is ott van a szigorú szabályrendszer, a napirend, a teljesítménykényszer, a barát-ellenség (csapattárs-ellenfél) dichotómia szerinti világkép, a testkultusz és persze a győzni akarás.

Ezeknek a tetszőleges arányú és intenzitású keveréke egy olyan élethelyzetet ad, amiből ha valaki kiszakad, és esetleg még a család sincs ott mellette, hogy az átmenetben legyen számára legalább egy fix pont, hirtelen a senki földjén találja magát. Aztán jönnek a mentális problémák, és azok a tragikus sorsok, amiket úgy imádnak a bulvárlapok.

Ezt a lefelé húzó spirált nagyon könnyű megtörni azzal, ha az illető nem szakad ki azonnal az ismert, megszokott közegből és rutinból, szóval mind társadalmilag, mind az egyén szintjén igazából támogatandó dolog, ha a tűz közelében marad - például egy ex-focista.

Daniele De Rossi 2001 és 2019 között az AS Romában játszott, majd elment levezetni a Boca Juniorshoz. 2020 januárjában vonult vissza, onnan Roberto Mancini mellé (alá) került az olasz válogatotthoz másodedzőként, egészen a 2022 októberéig, akkor lett ő a SPAL vezetőedzője.

"Büszke vagyok rá, hogy új pályafutásomat a nemzeti csapatnál kezdhetem. Megható lesz visszatérni Covercianóba, ami számomra azt jelenti, hogy hazatérek. A játékoskeretben és a stábban is vannak barátaim, korábbi csapattársaim, ezért is várom már a közös munkát" – nyilatkozta akkor De Rossi.

Massimo Oddo 2012 nyarán vonult vissza, neki kacskaringósabb volt az útja, a Milan úgy adogatta kölcsönbe, mint a volt TSZ-elnök a falu egyetlen rotációs kapáját, de talán Lazio-mezben rémlik a legtöbb embernek. Az első edzői megbízatására neki sem kellett túl sokat várni, a Genoa ificsapatához került 2013-ban, onnan folytatta az ingázást a különböző primavera-csapatok és a másodosztályú első csapatok között (Pescara, Udinese, Crotone, Perugia, Padova), míg végül most, egy féléves kihagyás után, 2023. február 14-én kikötött Ferrarában. A tervek szerint nyárig marad, de ha neki sikerül a SPAL-ból kihozni valamit (vö. nem esnek ki), a szerződése 2024. június 30-ig automatikusan meghosszabbodik.

Nem lesz nehéz dolga, ha villantani akar, De Rossi ugyanis – bár nagy reményekkel érkezett –, nem tudott csodát tenni, 17 meccsből mindössze hármat tudott megnyerni a csapattal, a húszcsapatos Serie B tabellájának 18., kieső helyén tanyázik a csapat, feleannyi ponttal, mint az első Frosinone.

Távolról indult a fejtegetés, de azért megérkeztünk oda, hogy De Rossi szerintem nem volt rossz ötlet Ferrarában. A tavalyi szezont a csapat a 15. helyen zárta, szóval azért nem lehet azt mondani, hogy romba döntötte volna a SPAL-t vagy ilyesmi, viszont tapasztalatnak, úgy, hogy ezúttal nem Mancini szárnyai alatt tevékenykedett, mindenképp jót tehetett neki.

Ráadásul ott van a big picture, hogy az olasz focinak (és a népszerűségének) biztosan nem árt, ha az ilyen vészterhes időkben, amikor ismét ÜGYEK vannak, a nép számára kedves arcok megjelennek a sajtóban. Meg a pályák szélén. Meg az óriásplakátokon, a szórólapokon, a közösségi médiában, a tv-ben.

Az, hogy egy kiscsapat meccseire mennyire csalogatja ki a nézőket (bevétel!) egy világbajnok edző érkezése, rengeteg más körülménytől is függ, például, hogy Olaszországban sem viccel az infláció, vagy hogy eléggé megnyomja az általános „focihangulatot”, ha a válogatott rendkívül kellemetlen módon, de nem jut ki a vb-re. De hogy az a kis plusz, amit adhat egy ilyen figura jelenléte, igenis jót tehet a csapattal és a szurkolókkal is.

A PR-szempontok pedig úgy látszik, Ferrarában a koncepció részét képezik, elég csak rápillantani az idegenbeli mezükre, ami a Serie B-ben biztosan az egyik legmenőbb ötlet: az egyik ikonikus ferrarai épület, a Palazzo dei Diamanti gyémántra hajazó homlokzatát pakolták rá a felsőre, és hát… csodálatos.

De vissza a témára, a képet azért némileg árnyalja (és részben magyarázza is), hogy 2021-ben tulajdonosváltás volt a klubnál, az a brooklyni üzletember per ügyvéd Joe Tacopina került az elnöki székbe, aki korábban megfordult a Románál, a Bolognánál, és a SPAL előtt a Veneziánál is, a nevéhez fűződik egy olasz focitörténeti rekord is, hogy sorozatban három évben összehozott egy-egy feljutást (Bologna: 2014-15; Venezia: 2015-16 és 2016-17).

Tacopina víziói már a Veneziánál is látszódtak: a csinos mez, a marketingbe ölt pénzek, meg azok a hosszú távú tervek, amik projektté alakítják a klubokat, a projektek részévé teszik a vezetőedzőket, ésatöbbi. De erről - és a Veneziáról általában - ebben a cikkben írtunk részletesebben.

Így pedig azért már gyanítani lehet, hogy van pénz innovációra, szexi/trendi/fiatalos koncepcióra, meg persze van pénz egy, vagy akár több világbajnok edzőre is. Egy Tacopina-féle befektetőnek nem akkora hazárdírozás kipróbálni valakit edzőként: ha nem válik be, mehet Isten hírével, ha viszont beválik, gyorsan megtérül a befektetés, és persze baromi jól fog mutatni a portfólióban.

Az elkötelezett, helyi szurkolók szemét valószínűleg bántja, hogy 114 év után nem olasz a klub tulajdonosa, de ha jön egy világbajnok edző, ha visszajuthatnak az első osztályba, ha nem mennek csődbe, ahogy történt mondjuk a Chievónál? Talán még ők is megenyhülnek. Egy amerikai zászlós sebtapasz kerül a zöld-fehér-piros sebre.

Pár bekezdéssel ezelőtt feltettem a kérdést, hogy vajon alkalmassá teszi-e az ex-profikat a tapasztalatuk egy-egy ilyen "tűz közeli" pozícióra. Erre persze nincs válasz, teljesen felesleges is általánosítani, attól még, hogy valaki világbajnok focista volt, nem következik, hogy ért is a játékhoz annyira, hogy edző, szakértő, vagy akár kommentátor legyen.

Ami a kulcs ebben a kérdésben, az az esély. Az ex-világbajnokok esélyt kapnak, hogy bizonyítsanak, hogy kipróbálják magukat, hogy ne zuhanjanak a semmibe. A klub pedig esélyt kap, hogy megmaradjon. És ez tök jó.

A sajtó pedig? Egy ilyen edzőcserés hírre a világ bármelyik pontján elő tudja venni ezt a videót a 2004-es olasz válogatottról, ahol Oddo levegője elfogy az általa énekelt(!) rész végére. És ez is tök jó.

---

Egyébként teljesen véletlen, hogy egy csomó Massimo Oddo-Gennaro Gattuso közös fotó van az archívumokban, az már kevésbé, hogy épp egy ilyet választottam borítóképnek ehhez a cikkhez. Január végén a Valencia a gyenge eredmények miatt menesztette a vezetőedzőjét (Gattusót), aki ugyanígy csöppent az edzősködésbe a 2013-as visszavonulása utána egyből, először még játékos-edzőként. Az ő története sem épp sikersztori egyelőre, de ezt hagyjuk is, Ferrarában még nem fordult meg. Még.