Ahova Cristiano Ronaldót is csónakkal viszik: évtizedes kilátástalanság után élvonalban a Venezia

Velence a világ egyik leghíresebb városa, amely elsősorban a gazdag kulturális és építészeti örökségéről ismert, a sport – és azon belül a labdarúgás – legfeljebb csak amolyan mellékes érdekességként szokott felmerülni. Pedig a város labdarúgócsapata(i) meglepően sikeres történelemre tekintenek vissza, több ízben az olasz elsőosztályban is feltűntek, sőt, 2020/21 végén is feljutást ünnepelhettek, így az előttünk álló szezonban a Serie A-ban küzdhetnek.

A siker persze relatív, hiszen arról azért szó sincs, hogy a Venezia dominálta volna az olasz bajnokságot, mindenesetre az 1907-ben alapított Venezia Football Club sokáig az élvonalban szerepelt. Legnagyobb sikerei között említhető az 1941-es Olasz Kupa-győzelem, valamint az 1941/42-es idény, amely során harcban volt a bajnoki címért, ám a sorsdöntő, Roma elleni mérkőzést elveszítette a csapat, többek között egy elhibázott büntető miatt.

A velencei aranykorszaknak a háború vetett véget, a klub a Serie A 1945-ös újraindítását követően folyamatosan anyagi problémákkal küzdött (ez egyébként a teljes történetét végigkísérte), a hatvanas években azonban még akadtak sikeresebb korszakok, amikor az élvonalba is sikerült visszakapaszkodni. 1967-ben viszont ismételten kiestek a Serie A-ból, és mintegy 30 éven át nem is tértek vissza – ebben az időszakban a Serie C és D mezőnyében tengődtek többnyire.

Változást az 1987-es év és egy különc üzletember megérkezése hozott el.

Olaszországban gazdag hagyományokra tekintenek vissza a különc klubvezetők, klubtulajdonosok (e kettő gyakran közös metszetet képez), akadt ilyen a Venezia történetében is. Ami azt illeti: a Serie A történetének leginkább megosztó alakja: Maurizio Zamparini, aki később a Palermo tulajdonosaként vált híressé (leginkább a gyakori edzőváltásai miatt) a nyolcvanas évek végén azonban ő karolta fel a csődközelben lévő, és negyedosztályban sínylődő klubot.

Zamparini ténykedését a Venezia kapcsán is két részre kell osztani. Akadtak olyan döntései, amelyek kifejezetten szembementek a szurkolói kultúrával, kitartóan lobbizott például azért, hogy az ikonikus Pierlugi Penzo stadion helyett a sokkal központibb Francesco Baracca legyen a klub otthona. Pontosabban a klubok otthona, mivel a Venezia mellett felvásárolta a szintén velencei AC Mestrét is, majd azzal a lendülettel összeolvasztotta őket.

Néhány éven át valóban a Francesco Baraccában játszotta a meccseit a klub, de a szurkolói nyomás hatására, és némi átalakítást követően visszatértek eredeti otthonukba. A Venezia és a Mestre egyesítésének az arculatra nézve is voltak hatásai, a Venezia zöld-fekete alapszínéhez hozzáadták a mestrés narancssárgát, azóta Arancioneroverdi (narancs/zöld/fekete) a klub beceneve. Zamparini éveiben az elnök áruházlánca, az Emmezetta volt a csapat főszponzora.

Zamparini sohasem rejtette véka alá, hogy nem tulajdonít nagy jelentőséget a tradícióknak, éppen ezért gyakran került konfliktusba a szurkolókkal, azt viszont tagadhatatlan, hogy a módszerei eredményesek voltak. Az irányítása alatt a Venezia három osztályt ugrott felfelé, három évtized után ismét élvonalban futballozhatott, egészen három szezonon keresztül. 2002-ben azonban a klub visszaesett a Serie B-be, Zamparini pedig azzal a lendülettel ott is hagyta Velencét.

Ezt követően vásárolta meg 15 millió euróért a másodosztályú Palermót, nem kis felfordulást hagyva maga mögött, ugyanis vitte magával az edzőjét és 12 játékosát Szicíliába, köztük a Venezia legnagyobb sztárjait. Ennek ellenére a Palermónál nem jöttek azonnal a sikerek, legalábbis nem abban az ütemben, ahogyan azt az elnök megígérte a szurkolóknak, ekkor hangzott el, hogy „levágja a játékosok golyóit, és felzabálja az összeset a salátájával.”

Zamparini távozása kihúzta a szőnyeget a Venezia alól, amelynek nem sok esélye volt fennmaradni legjobb játékosai nélkül. Habár csodával határos módon 2003-ban és 2004-ben is sikerült elkerülni a kiesést, a 2004/05-ös idényben már semmi sem mentette meg a búcsútól a klubot, amely ekkorra annyira súlyos anyagi gondokkal is küzdött, hogy hivatalosan is csődbe ment. 2005 nyarán Societá Sportiva Calcio Venezia néven újraalapították, és a Serie C2-ben folytathatta a szereplést.

Habár gyorsan sikerült a Serie C1-be jutni, 2009-ben ismét a csőd vetett véget az álmoknak, olyannyira, hogy az a veszély is fennállt: profi klub nélkül marad a város, de Massimo Cacciari polgármester személyes közbenjárásának is köszönhetően megalapították a Football Club Unione Veneziát, amit elismertek az SSC Venezia jogutódjaként. 2012-ben a klub megnyerte a Serie D-t, és három évet a harmadosztályban töltött, de aztán megint elfogyott a pénz.

Változnak az idők Olaszországban is, ma már szinte teljesen kikoptak az élvonalból a családokhoz köthető futballvállalkozások, egyúttal egyre több a külföldi befektető. Leginkább az Egyesült Államokból jártak sikerrel (már ami a klubok megvásárlását illeti), 2015-ben a Venezia is egy amerikai ügyvéd, Joe Tacopina kezébe került. Tacopinát komolyan megdöbbentette, amikor észrevette, hogy a városban rejlő potenciál ellenére mennyire hányattatott sorsa volt a klubnak.

A hogyan végül sokkal könnyebb volt, mint azt várta, hiszen a Venezia ismét becsődölt, egy évtizeden belül már harmadjára. Tacopinának megvolt a lehetősége, hogy megvásárolja a klubot, ám ezt túl költségesnek ítélte meg, hiszen a 6 millió eurós adósságot is rendezni kellett volna, a sok egyéb felhalmozódott kiadás mellett, így aztán hagyta, hogy a klub elsüllyedjen az adósságban. Amikor ez megtörtént, más néven, de újralapította néhány befektető segítségével.

Tacopina ekkor már jól ismerte az olasz viszonyokat, hiszen a Roma és a Bologna vezetőségében egyaránt dolgozott, nem is eredménytelenül: bár megoszlanak a vélemények, mekkora szerepe volt a sikerekben, az vitathatatlan, hogy mindkét klub jobb állapotban volt az érkezéséhez képest. Velencében mindent a városra próbált felépíteni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a klub hasonló kötelező turisztikai látványosság legyen, mint mondjuk a Sóhajok hídja.

A klubot végül Venezia Football Club néven alapították meg, megtartva a klasszikus zöld-fekete-narancssárga színeket (bár néhány idősebb AC Mestre-szurkoló így is azt érezte, hogy őket túlzottan háttérbe szorították). Az egyik leginkább szembetűnő változást a címer hordozta: a régi egy bibliát tartó, szárnyas oroszlánt ábrázolt (Szent Márkot szimbolizálva), az új változat egy sokkal agresszívebb, fogait is kivillantó oroszlán lett.

Tacopina a nagy üzletet a mezeladásokban látta meg, szerinte ugyanis ma már a turisták nem feltétlenül elégednek meg annyival, ha be tudnak zsebelni egy újabb Szeretem Velencét feliratos pólót, hanem valami egyedibbre vágynak. Például egy stílusosan megtervezett, Velencére emlékeztető mezre, ami a futballmezek világából is kitűnik. „Ha csak az éves turisztikai forgalom 1%-át sikerül bevonzani, éves szinten az is 20 millió eurót jelent” – számolt optimistán.

Tacopina alatt előrelépett a klub, Filippo Inzaghi irányításával a harmadosztályból sikerült a Serie B élmezőnyébe kerülni, ám az egykori milánói közönségkedvenc távozását követően megint elindult a lejtőn a klub. 2019-ben három edzőt is elfogyasztottak, majd elveszítették a Serie B-ben maradásért megrendezett rájátszást a Salernitana ellen, és csak azért maradhattak a másodosztályban, mert a Palermót közben a Serie D-be száműzték.

Hogy a zuhanást mielőbb megállítsák, a tulajdonosok eltávolították Tacopinát az elnöki székből, és a helyére az Duncan Niederaurer került, aki korábban a New York-i tőzsdét is vezette egyebek mellett. Ezt azért is tudták könnyedén megvalósítani, mert egy Niederaurer által vezetett befektetői kör 2020 februárjában bevásárolta magát a Veneziába, azóta pedig körülbelül 20 millió eurót költöttek a klubra. Niederaurer egyik fő célja a stabil anyagi háttér megteremtése.

„Az a célunk, hogy üzletként kezeljük a klubot, valódi költségvetéssel, és megfelelően egyensúlyozzunk a pályán elért eredmények és a felelős gazdálkodás között. Kidolgoztunk egy pénzügyi tervet, amihez ragaszkodunk, nem hagyjuk, hogy az egónk útban legyen” – mondta, elismerve, hogy rutintalannak számít a futballban. „Számomra ez most egy tanulási időszak, meglátjuk, hol tudok segíteni a klubnak.”

A rövid távú célok között szerepel az új edzőközpont, a 7000 fős stadion bővítése, hosszú távú szerződéssel marasztalnák az edzőt, átalakítanák az utánpótlást és egy női csapatot is létrehoznának. „Amennyiben nem leszünk sikeresek a Serie A-ban, az sem jelenti azt, hogy kudarcot vallottunk. Fejlesztettük a klubunkat, az üzletünket, a stadionunkat és a központunkat. Ha a nagyobb képet nézzük, ami egy ilyen projekt esetében szükséges, ezek a fejlesztések nem tűnnek kudarcnak.”

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.