Felforrt a marseille-i szurolók vére Marcelinótól, nem Gattuso fogja lehűteni

Az Olympique Marseille az a hely, ahol a klubot nem „Marseille-nek” hívják, hanem csakis „l’OM-nek” (ejtsd: loem).

A helyet övező szurkolói elégedetlenség olyan mértékig tud elmérgesedni, hogy például 2016-ban, miközben a klub a 13. helyen vergődött, a szurkolók meccs közben bejátszották a Benny Hill zenéjét és 11 kecskét ábrázoló molinót raktak ki, ami franciául nem a „minden idők legjobbjára” (GOAT) utal, hanem a lehető legbénább állatra, ami egy pályára tévedhet. Magyarul gondoljunk egy szamárra.

Most a nyáron frissen kinevezett edző, Marcelino nyújtotta be a felmondási papírját, melyben arra hivatkozott, hogy a folyamatos „megfélemlítés, fenyegetés és inzultálás” miatt nem tudta tovább végezni a munkáját. Három év alatt ő lett harmadik edző, aki távozott, mindezt egy olyan klubnál, amely érezhetően önmaga legnagyobb ellensége és a permanens válság állapotában leledzik.

Néhány napja a Marseille elnöke, Pablo Longoria, szakmai (Javier Ribalta) és pénzügyi vezetője (Stéphane Tissier) valamint vezérigazgatója (Pedro Iriondo) ült le a szurkolókkal egy véleménycserére. A találkozót különösen feszültnek írták le, ami valahol érthető volt: a Marseille tavaly elért bajnoki 3. helye ellenére nem jutott ki a Bajnokok Ligája főtáblájára – tizenegyesek után esett ki a Panathinaikos ellen. A bajnkoságban 5 meccs után ugyan nem kaptak ki, de mindössze kétszer győztek.

Sokan kifogásolták a nyáron Igor Tudor helyére hozott Marcelino stílusát. “Nem találkozunk a labdával. Szégyenletes. Nem tisztelsz bennünket!” – szólt el egy szurkoló. Többen haragudtak amiatt, hogy olyan közkedvelt játékosokat engedtek el, mint Dimitri Payet, Steve Mandanda, Alexis Sanchez vagy Mattéo Guendouzi. Elhangzott egy olyan vád is, hogy Longoria valójában nepotista módon uralkodik a klub felett és a játékosok adás-vétele után jutalékokat tesz zsebre. Longoria erre azt válaszolta, hogy bármit kiad, “banki részleteket, telefonlistát, emailt, bármit…még a személyes beszélgetéseimet is anyámmal”.

A beszélgetés ekkor váltott agresszívebbre. Longoria megjegyezte, hogy egyre személyeskedőbbre fordult a vita. „Felvetésekkel kezdődött és vádaskodás lett belőle” – jegyezte meg. A sárdobálás után a sajtó szerint mind a négy vezető le akart mondani arra hivatkozva, hogy lehetetlen így dolgozni, Longoria ugyanakkor ezeket az értesüléseket tagadta. Végül Marcelino ment, az „alapvető tisztelet hiánya miatt”.

Nem is olyan rég történt, amikor a Marseille-nél hasonlóan vörösen villogtak a lámpák. André Villas-Boasnak még 2021-ben kellett azután mennie, hogy a szurkolók megrohamozták az edzőközpontot (egy részét fel is gyújtották), mindezt azért, mert az előző évi 2. hely után a csapat visszaesett a középmezőnybe. Tavaly Igor Tudor vezetése alatt a klub a várakozásokhoz képest felülteljesített, az elmúlt 23 év legjobb őszi szezonját hozta, ám a szezon végén a horvát edző mégis önként távozott. “Itt egyetlen szezon felér kettővel vagy hárommal máshol” – mondta Tudor.

Marcelino feláldozása a bizalmatlanságra adott válasz volt, a valódi ok viszont nemcsak az eredményekben, hanem a játékstílusban is keresendő. A marseille-i közönség valahol még mindig Didier Deschamps párbaj-gazdag és eredménycentrikus, valamint Marcelo Bielsa csutra tekert focijában ringatózik, és megveti a kivárós, kockázatkerülő játékot, helyette a főszerepet vállaló, intenzív és vertikális stílust keresi.

Jorge Sampaoli tavalyelőtt még a labdával próbált dominálni (62%-ban birtokolták a labdát és 10,82-es PPDA-t hoztak, vagyis ennyi passzt engedtek meg átlagosan egy védelmi manőver előtt) Igor Tudor – ahogy arra Mészáros Ábel is remekül rámutatott – inkább a labda nélküli játékot javította fel és egy sokkal direktebb stílust képviselt (56,9% birtoklás és 7,32-es PPDA, vagyis sokkal előbb ugrottak az ellenfél torkának). Idén ezek a számok lehangolóan alakultak: 48% és 13,7. Marcelinóval az OM a labdát sem sajátította ki, és a védekezésben sem próbálta kicsontozni az ellenfelét.

Pablo Longoria most Gennaro Gattusóban látta meg a reményt, ami finoman szólva is vitatható döntés. Gattuso edzőként hasonló karakter maradt, mint amilyennek játékosként megismerte a világ: tavaly például féltávnál beintett a Valenciának és utána 23 napig edzette a Fiorentinát. Marseille-i érkezésekor is azzal érvelt, hogy az öltözőből egy családot szeretne formálni, ahol „mindenki őszintén beszélhet és képes meghalni egymásért.”

A játékstílust tekintve viszont nem lehet mondani, hogy egy képzeletbeli skála bármelyik végén lenne. Korábban még arról beszélt, hogy „11 hátvéd és 11 támadó között a hátvédek nyernek” és hogy minden csapatban szeretett volna „5 középszerű játékost, mint amilyen ő maga volt”. Idővel ez finomodott, állítása szerint már a technikásabb játékosokat keresi. Statisztikailag semmi feltűnő nem rajzolódik ki a csaptaiból: AC Milanja és Napolija is rugalmasan alkalmazkodott az ellenfeléhez, olykor visszavonulót fújva a kapuja előtt, máskor változatosabban támadva a szélességi kombinációkkal.

Nehéz elképzelni, hogy Gattuso sikerrel fog járni. Ha rövid távú eredményeket képes is lehet elérni, idővel szembesülnie kell a Marseille sajátos üzleti modelljével, amit Longoria testesít meg.

Vezetése alatt a Marseille szinte minden évben óriási százalékban újult meg: Sampaoli csapatából már rég eltűnt Duje Caleta-Car, William Saliba, Boubacar Kamara, Gerson vagy Dimitri Payet. Igor Tudor tavalyi együtteséből pedig már nincs ott Mattéo Guendouzi, Cengiz Ünder, Alexis Sanchez, Sead Kolasinac, Ruslan Malinosky vagy Nuno Tavares. A csapat folyton cserélődik és most olyan nevektől várják a csodát, mint Vitinha, Geoffrey Kondogbia, Pierre-Emerick Aubameyang, Joaquín Correa vagy Ilimane Ndiaye.

Persze nem lehetetlen ebből csapatot faragni, csak ez a Longoria-féle folyamatos kártyakeverés következménye: mire egy kölcsönbe hozott tehetség vagy egy hullámvölgyből épp kilábaló játékos új erőre kap, már tovább is áll a következő évben. Fluktuáció persze mindenhol előfordul, projektet viszont nehéz úgy építeni, ha nincs se egy kiválasztott játékstílus, se egy ember, aki ezt képes megtestesíteni és felügyelni, mint mondjuk az Atalantánál Gianpiero Gasperini, az Atletico Madridnál Diego Simeone, vagy a Brentfordnál Thomas Frank. Longoria politikájának része a folyamatos reset-elés, nem a koherens és erős identitású klubmodell-építés. Gattuso nem tűnik olyan edzőnek, aki ilyen stressz-tesztet képes kiállni.

A marseille-i szurkolók felhördülése persze erős túlzás és a körülményekhez képest a klub sokkal jobban fest, mint az azt körülvevő atmoszféra. Ugyanakkor a klub vezetőségének rá kell jönnie, hogy az irányváltások miatt folyamatosan szikrákat gerjeszt, ami olykor lángra kap és ehhez tűzoltót kell keresnie. Most éppen Gennaro Gattusót.