Mínusz 15 pont: a Juventus szív leginkább, de mindenki veszít

Aligha mondunk újdonságot azzal, hogy a Serie A nem most éli a fénykorát. A színvonal össze sem hasonlítható a kétezres évek közepén látottakkal, amikor az olasz topklubok európai szinten is a világ elitjéhez tartoztak és a Bajnokok Ligája-győzelemért harcoltak. A klubok többsége – beleértve a tradicionális nagyokat is – a túlélésért küzd jelenleg, ami a többség esetében a covidválságot megelőzően is így volt. Most talán az illúzió utolsó szikrája is elveszett, hogy ez belátható időn belül megváltozhat.

A 2006-os Calciopoli katasztrofális következményekkel járt a bajnokság számára, mivel alapvetően megrengette a rendszerbe vetett bizalmat. A szurkolók egy része elidegenedett a kluboktól és nem újította meg a bérletét, a befektetők inkább más helyre vitték a pénzüket, az így megmaradt recsegő-ropogó váz pedig kevés pozitívummal kecsegtetett. Főleg azok után, hogy a Silvio Berlusconi-féle mecénások is visszafogták a költekezést, középszerűségre kárhoztatva a klubjaikat.

Ironikus módon a Calciopoli miatt legsúlyosabban megbüntetett Juventus reagált a legjobban a helyzetre: saját stadiont épített, okosan igazolt, és felépített egy olyan győztes kultúrát, amely mindig is a klub sajátja volt. Ha a játék nem is mindig volt szép, az eredményessége vitathatatlan volt, amit a sorozatban kilenc bajnoki címen kívül a Bajnokok Ligája-döntőkkel is bizonyított. 2019-ben ráadásul a Juve a presztízs terén is szintet lépett, amikor leigazolta Cristiano Ronaldót.

Ma már tudjuk, hogy ez üzleti és szakmai szempontból sem feltétlenül érte meg, akkor azonban üzenetértékkel bírt az átigazolás. Egyrészt azt hordozta magában, hogy a Juventus képes a világ egyik legjobbját is elcsábítani (vagyis a világ legerősebb klubjaival versenyezni), másrészt a Serie A egészére nézve is pozitív hozadékai lehettek egy világsztár érkezésének. Különösen annak fényében, hogy a tradicionális riválisoknál is elindult valami, főként az Antonio Contéval erősítő Internél.

Szokták mondani, hogy egy bajnokság csak annyira tud nagy lenni, amennyire a legerősebb csapata, márpedig, ha elfogadjuk ezt az értelmezést, akkor szinte csak a Juventus sikerei tartották a térképen az olasz ligát. További előrelépésre pedig leginkább úgy volt esélye a bajnokságnak, ha legalább egy, de inkább kettő rivális felbukkan, amely évről évre képes tartani a lépést a torinóiakkal – de hiába erősödött meg az Inter vagy a Milan, nagyon úgy néz ki, hogy a hármas rivalizálás nem most fog megvalósulni.

A 2019-es szintlépésnek ugyanis súlyos ára volt, amelynek már a covidválság előtt megvoltak a látható jelei, ám a hirtelenjében elapadó bevételek jelentősen felgyorsították az eseményeket. Hogy ezt valamelyest ellensúlyozzák, a klubvezetés olyan ügyletekbe is belement, amelyek a szürkezónához tartoznak, vagy egyértelműen törvénytelenek – és ez az, ami miatt most is egy botrány kellős közepén találta magát a Juventus.

Első körben 15 pontot kapott a játékosok túlárazása miatt (szögezzük le, ez nem egyenértékű azzal, amikor valakit irreálisan drágán vásárolnak meg), és ez még csak nem is az az ügy, amely miatt a teljes vezetőség lemondott. Ha beigazolódnak a Prisma nevű nyomozás során elhangzott vádak, nevezetesen, hogy a válság idején a Juventus alkalmazottai a négy helyett csak egy hónapnyi fizetést engedtek el, a többit pedig egyéb formában megkapták, az még súlyosabb következménnyel járhat.

A rivális szurkolók között valószínűleg sokan vannak, akik kárörömmel vegyes elégedettséggel szemlélik az eseményeket, és a lehető legsúlyosabb büntetésben (mondjuk kizárás) reménykednek. Ám azt is látni kell, hogy ennek az ügynek csak vesztesei vannak Olaszországban: a Juventusnak ismét a nulláról (vagy lejjebbről) kell építkeznie, a többi klubnak pedig a Serie A értékének elkerülhetetlen romlásával kell számolnia.

Ezen a téren már most sem rózsás a helyzet, a Serie A tévés jogai ugyanis jelenleg 657 millió dollárt érnek, aminél a Premier League legutóbbi szerződése kilencszer értékesebb. Így fordulhat elő, hogy a pár évvel ezelőtt még toptehetségként számon tartott Nicolò Zaniolo kapcsán az angol bajnokságból szinte biztosan kieső Bournemouth simán felüllicitálja a tavalyi olasz bajnok Milant, és még azt a kockázatot is hajlandó vállalni, hogy az olasz támadó térde megint szétrobban.

Nem mintha az olasz futball lemaradása miatt másokat lehetne okolni. A legtöbb klub igen későn kezdett el fenntarthatóbb módon működni, ha egyáltalán ott van a szempontok között ilyesmi. A stadionok állapota egészen kétségbeejtő, a közvetítések színvonala jócskán elmarad a többi topligáétól, ráadásul az is régóta vitatható, szükség van-e egyáltalán 20 élvonalbeli csapatra. Látva a 90 kapott góllal kizúgó kicsiket, az érzelmeken kívül kevés érv szól a rendszer fenntartása mellett.

És ha már a stadionok szóba kerültek: visszatérő probléma, hogy hiába lenne igény a klubok részéről a modernizációra, szinte lehetetlen feladat meggyőzni a városvezetést erről. Az AS Roma egykori tulajdonosa, Jim Pallotta 2020-ban unta meg az egy évtizede húzódó kilátástalan küzdelmet, de a Fiorentinát irányító Rocco Commisso is egyre türelmetlenebb. Milánóban az Inter és a Milan közös stadionprojektjét fúrhatják meg, amely mintegy 1,2 milliárdos befektetés lenne.

A Plusvalenza-ügy egyébként nem áll meg a Juventusnál, hiszen egy sor másik csereügyletet vizsgálat alá vetnek, például Victor Osimhen 2020-as átigazolását, amely sok szempontból gyanús lehet. Ezért is lehet érdekes, ha a Juventusra kiszabott büntetés jogerős marad, az ugyanis onnantól kezdve a többi hasonló esetben is precedensként szolgálhat. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy nem a torinóiaké volt az egyetlen klub, amelyik bűvészkedni próbált a költségvetéssel.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.