Allegrivel nem épült új Juventus, de nem menekülhet tovább a modern foci elől a klub

„És most készen állunk, hogy újrakezdjük Allegrivel, és közösen építsük a jövőt az ő hatalmas professzionalizmusával, erkölcsi szilárdságával, valamint az elmés megoldásival, amelyekkel a pályán és azon kívül egyaránt képes megkeverni a kártyákat” – írta abban a közleményben a Juventus, amelyben bejelentette a sikeredző visszatérését. A két év út- és identitáskeresés konklúziója Allegri lett, és vele együtt az, hogy a Juventusnak igazából szüksége egyikre sem. Sem új identitásra, sem pedig új útra.

Érdekes módon a klub – illetve nevezzük nevén: Andrea Agnelli – épp akkor érezte szükségesnek az újrapozícionálást, amikor minden klappolt. A Juve anyagi háttere stabil volt, akár egy peak Capello-védelem, Olaszországban még távcsövön keresztül sem volt látható ellenfele, miközben nem csak Európa egyik legjobb keretét mondhatta magáénak, de a legjobb sportigazgatót és az egyik legjobb vezetőedzőt is. Ha nem ez egy klubtulajdonos nedves álma, akkor vajon mi?

A kérdés költői: még több pénz, még nagyobb sikerek – elsősorban a Bajnokok Ligája-trófea, amit 1996 óta üldöz sikertelenül a klub. A három korszakban elveszített összesen öt BL-döntő érthető módon bosszantotta a vezetőket, hiszen rosszabb, kevésbé kiegyensúlyozott csapatok is nyertek már, akár többször is. A nagy terv azonban nem a Kánaánt hozta el, helyette romlásba taszította a Birodalmat, amihez még csak félkarú párafarm-gazdálkodók sem kellettek.

Valójában a Juventus – egyébként sok más történelmi birodalomhoz hasonlóan – saját magát indította el a lejtőn. A klub esetében ez a Cristiano Ronaldo-transzferrel kezdődött, pontosabban annak legsúlyosabb következményeivel: a vezetőségben olyan szintű konfliktust okozott a portugál sztár leigazolása, hogy elkerülhetetlen volt a törés. Beppe Marotta – az AGY – távozott, ami két okból is iszonyatos hibának bizonyult.

Ronaldo – Zinédine Zidane elhíresült mondatát idézve – nem egy aranylakk volt a Bentley-n, hanem az ököl, amivel át akarta törni az üvegplafont a Juventus. És nemcsak az eredmények terén: Agnelli egy új, egy szexi Juventust akart látni, amely egyszerre focizik hatékonyan és esztétikusan. Amely, ha nagyon akarja, akár a legnagyobb sztárokért is képes versenybe szállni, és velük együtt a legfontosabb trófeákért.

Ez később megnyilvánult az edzőválasztásban is, és ezen a ponton kanyarodhatunk vissza Allegrihez. A bajnoki címet ugyan 2018-ban és 2019-ben ugyanúgy megnyerte a Juve, mint az azt megelőző években, a BL-ben nem sikerült előbbre lépni, a játékban pedig még kevésbé. 2019-ben – bár falta a pontokat – a szezon végére a felismerhetetlenségig tompult a Juve játéka, és az utolsó öt bajnokin már csak testben voltak a játékosok a pályán, lélekben nem.

Ezek mindig egy nagy éra végét jelzik, a Juventus pedig – igazából időben – meg is nyitotta az új fejezetet. Az igazi oldschool olasz helyett egy vérbeli stílusedző érkezett a padra Maurizio Sarri személyében, aki a Chelsea-nél töltött szezon után boldogan menekült vissza a calcióba, a korszak legsikeresebb csapatához. Bár a bajnoki címet nagy kínok közepette megszerezték, Sarrit egy szezon után elküldték, és egy abszolút újoncot ültettek a padra: Andrea Pirlót.

Sarri és Pirlo egy tekintetben hasonlóak: mindketten a modern trendeknek megfelelő felfogásban játszatják – vagy legalábbis úgy szeretnék játszatni – a csapataikat. Ez hellyel-közzel működött is: stílus tekintetében Pirlo ígéretes útra terelte a Juvét, letámadtak, labdát birtokoltak, kockáztattak. Az eredmények viszont nem jöttek, a bajnokságban csak az utolsó pillanatban – a Napoli botlásának köszönhetően – sikerült befutni a negyedik helyre.

Két év szünet után tehát – ez az edző esetében valódi szünetet jelentett, nem vállalt állást sehol – Allegri újra munkába állt, hogy vele kezdje meg az építkezést a Juventus. Ezért érdekes az a kérdés, hogy mi volt tulajdonképpen az edző feladata, mert az egészen biztosan elmondható a három szezonjáról, hogy nem épített új Juventust. Ez még a régi Juve, zömmel ugyanazokkal a problémákkal, amelyek öt-hat évvel ezelőtt is megvoltak.

Közben viszont – és ez azért nem kis tett – felszínen tartotta a Juventust egy olyan szakaszban, amelyben látszólag nem is volt más ambíciója a klubnak. Allegri nem csinált mást, mint fogta az innen-onnan összelapátolt keretet, összegyúrt belőlük valami csapatféleséget, úgy ahogyan ahhoz ő a legjobban ért, és az utolsó pontot is kipréselte belőlük. Igen, a foci olyan volt, amilyen: de azért a főnökei sem kényeztették el drágaságokkal.

Dušan Vlahovićért mélyen a zsebébe nyúlt a klub, rajta kívül megkapta Manuel Locatellit és Bremert. Tavaly nyáron megszerezte Paul Pogbát és Ángel Di Mariát, akik közül előbbi egyáltalán nem, utóbbi mérsékelten tudott hozzátenni a csapat játékához. Federico Gattiból és Weston McKennie-ből egészen használható futballistát faragott, de a korábbi Allegri-féle Juventusokban valószínűleg a padra is csak akkor ülhettek volna le, ha nagyon nincs más.

A keret egy részét ifikkel kellett feltölteni – így kapott lehetőséget Fabio Miretti, Nicolo Fagioli, Matias Soulé, Samuel Iling-Junior, Kenan Yildz – amit egy Juventus méretű klub ritkán lép meg önszántából. Szigorúan az eredményeket nézve aligha volt ebben több annál, amit Allegri kihozott belőle: mindhárom szezonjában top 4-ben zárt (na jó, idén még nem tuti), pedig azért pofozta rendesen az élet sérülésekkel, pontlevonásokkal.

Az ember nyilvánvalóan látja az Allegriball fonákját is: Vlahović, de legfőképpen Federico Chiesa potenciálja egészen biztosan nem ebben a fociban fog kiteljesedni. A felfogás kétségtelenül poros, a jelenlegi Juventus inkább tűnik a 90-es évek mementójának, mint a modern szuperklubnak, ahogyan pozícionálni szeretné magát. De vajon ez csak neki köszönhetően alakult így? Az ő csökönyössége vezetett idáig, vagy a keret szabta meg ezeket a határokat?

Talán igen, de nagyon kevesen képesek rá. Ezzel együtt az is vitathatatlan, hogy a Juventusnak meg kell lépnie azt, amit már évekkel ezelőtt megpróbált, majd – talán némileg gyáván – visszatáncolt belőle. Hogy újragondolja, mit jelent a Juventus-identitás a ma focijában, és modern köntösbe csomagolja a klub értékeit. Ehhez a feladathoz jelenleg talán nincs jobb megoldás Thiago Mottánál, aki a 13. legnagyobb bérkerettel rendelkező Bolognát Bajnokok Ligájába vezette.

Persze önmagában nem elég, hogy átadják a kulcsot Mottának, bele kell nyúlni a keretbe, ha azt akarják, hogy sikerrel járjon. Bolognában – tény: nem a legcsillogóbb játékosokkal – megkapta a segítséget vezetőségtől, a siker messze nem csak az ő zsenialitásának köszönhető. Elnézve azonban, hogy jelenleg kik alkotják a Juventus keretét, ez egy hosszadalmas és fáradtságos folyamat lehet, potenciálisan ijesztő pillanatokkal, mint Pirlo idején.

Csakhogy a Juventus – és talán ezt értették meg az idén – nem lehet olyan klub, amelyik csupán a túlélésért küzd. Az ugyanis a lehető legmesszebb áll az identitásától.