Az AS Roma régi kedvence eleveníti fel emlékeit egy most megjelent könyvben.


Miért nem igazoltam a galaktikusok Madridjába?

Serie A
Totti maga az AS Roma, akit a pápa kiválasztottjának is hittek
14/04/2021 11:50
2005-ben még csak 29 éves voltam, és ez volt az az időszak a karrieremben, amikor a legjobban kerestem a Romában: évi 5,8 millió eurót és a marketing jogokból származó bevételeket, amelyek teljes egészében az enyémek voltak. A szerződésem még egy évig, 2006-ig szólt, ami azt jelentette, hogy bár a Roma tisztességes összeget kérhetett a Real Madridtól az átigazolásért, ahogy azt kell, de nehéz lett volna azt mondaniuk, hogy nem vagyok eladó.
Florentino Pérez, a Real elnöke 2001 óta folyamatosan megkörnyékezett. Ebben az évben is velem akarta kiegészíteni a galaktikusok névsorát, ami időközben David Beckhammel és Michael Owennel gazdagodott. A Real Madrid évi 12 millió eurót ajánlott nekem, valamint a marketingbevételek hibrid kezelését, vagyis a klub és én is részesültem volna belőle. A nekem jutó rész a bevételek emelkedésével százalékos arányban csökkent volna, de egy első becslés szerint évi 15 millió eurós lehetséges bevételre lehetett számítani, ami még a fizetésemnél is több. Tehát együtt 27 millió. Abszolút őrület. Minden bizonnyal én lettem volna a világ legjobban fizetett játékosa. Az ajánlat mellé a Romának eredetileg 60 millió eurót ajánlottak az átigazolásomért. Kezdetben, úgy tudom, azt jelentette, hogy a Real gond nélkül 70 millió euróig is elmehetett volna.
https://i.eurosport.com/2021/10/10/3234514.jpg
Mit akarsz kezdeni az életeddel, Francesco? Megvan a lehetőséged, hogy "normális" sztárjátékos legyél: nagy átigazolás, győzelem győzelem után egy szupersztárokból álló csapatban, világhírnév és mesés gazdagság. Ráadásul a Real is eladja Figót, ami egyben felszabadítja a 10-es számú mezt, amit Florentino Pérez ígért neked. A Real Madrid sztárja, a 10-es számú játékosuk, a tervezett kapitányuk. Még csak nem is álmodott arról, hogy így ér véget a karrierje. Még elképzelni is túl nagy dolog.
De vajon tettél-e eleget azért, hogy megháláld Rómának, mielőtt távozol? Persze, a Scudettóig vezetted őket, és ez ritka teljesítmény. De a szeretet, amelyben a debütálásod napja óta úszol, a szeretet, amellyel támogat és védelmez a klub, a bizalom, amelyet beléd vetett – nem bizalom, hit! – vajon felfoghatóak-e?
A most véget ért évad volt a legabszurdabb az összes közül, és nincsen új perspektíva a láthatáron. Könnyű szívvel tudsz távozni? Mit fogsz csinálni vasárnap este, mielőtt pályára lépsz a Bernabéuban, és valaki azt mondja, hogy a Roma elvesztette a derbit? Vagy hogy a tabella alsó felébe csúsztak? Mérgedben behorpasztod az öltözőszekrényt, megmasszírozod fájó öklöd, és tétova spanyolsággal mormolsz valamit döbbent csapattársaidnak... Legszívesebben 2000 kilométerrel arrébb lennél, hogy megszervezd a Giallorossi megmentését. Indulnál majd, de nem fogsz tudni.
Nem mennék a Real Madridhoz, mert nem az én sztorim. Az én történetem a Roma, benne egy csomó olyan kapaszkodó, amelyek lehettvé tették számomra, hogy emberként és így labdarúgóként is a legjobbat hozzam ki magamból. Örökre a családom. A való életben is, hiszen feleségem, Ilary éppen a fiunkat, Cristiant várta az edzőbázisunkon, a Trigorián.

Totti visszavonulása óta még senki nem viselte a 10-es mezt az AS Romában

Fotó: AFP

Ez sosem egy közönséges sportkomplexum volt, hanem egy olyan egység, aminek a lelkét együtt tettük össze. Olyan emberekből állt, akik az első naptól kezdve szerettek engem, még mielőtt bajnok lettem volna. A masszőrökről beszélek, a szertárosokról, azokról, akik reggel korán keltek, hogy a szekrényem előtt szépen összehajtogatott törölközőket találjak, és a pálya tökéletes állapotban legyen az edzésre. Ők persze azért tették, mert fizetést kapnak érte. De higgyétek el: különös örömöt éreztek ők is, amikor Tottiért tették. Láttam a tekintetükből, ahogy rám néztek. Nem mondhattam el nekik, hogy elmegyek, úgy érezték volna, hogy elárulom őket. Ezt nem tehettem velük.

Tottiért még a börtönt is

A második sorban ülő fiatalember nagyon izgatott. Nem hiszem, hogy meghallgatta volna az igazgató beszédét, és most sem követi az enyémet. Nem mintha ez valami eszméletlen jó lenne, de hát, azért egy kicsit dolgoztam rajta. Felejtsd el! – mondtam magamnak. Türelmetlenül ugrál a széken, és tudod, hogy a pillanat, amit a legjobban vár, még csak most jön el. A fotó, természetesen. A Rebibbia-terem sarkában felállították a szokásos színpadot, és amikor a kötött program véget ér, odamegyek, hogy fotózkodjam mindenkivel, aki akar. Ez az, amire ő is vár.
"Hé, én vagyok az első" – mondja, és izgatott örömmel nevet, túlságosan is, ami engem kicsit feszélyez. Minek az elsője? Befejezem a beszédet, és újra ránézek, még mindig izgatottan ugrál odaát. 20, legfeljebb 22 lehet, és kicsit jobban fel van öltözve, mint a többi rab. "Velem készüljön az első fénykép!" – ismétli, és ezúttal felém fordul, és felfelé mutat, mintha valamiről tudnom kellene.
Minden díjat átadtak, minden kézfogás megtörtént, túl vagyunk a protokollon, ilyenkor mindig intenzív a hangulat. Nem először járok Rebibbiában, és a Regina Coelit (Róma leghíresebb börtönét – a szerk.) is meglátogattam már. Megható élmények voltak. Kívülről nem lehet elképzelni, mit jelent a börtön. Mégis meglep: "Én, én, én vagyok az első."
https://i.eurosport.com/2021/10/10/3234521.jpg
Az általános mozgolódást a fotózóna felé, ahol néhány őr barátságosan, de határozottan szabályozza a felém irányuló forgalmat, némileg megzavarja, hogy "barátom" egy lépést tesz előre. Most már kíváncsi vagyok: miért nem mindegy, hogy övé az első, a tizedik vagy a századik fotó? Én megmondtam, hogy addig maradok, amíg az utolsónak nem pózolok. De ez a srác gyorsabban megy, mint a többiek, itt-ott beugorva rövidíti a sort, nem mondom, hogy arrogánsan, de elszántan. Nincs megfélemlítő fizikai jelenléte; karcsú, nagyon sovány, a többiek mégis a tisztelet és a szórakozás kombinációjával kezelik. Még mindig fel-alá ugrál, mint egy bokszoló, aki az ellenfelét gyúrja.
"Itt vagyok, most már én" – mondja, miközben még mindig úgy három méterre vagyunk egymástól, és még két rab van közöttünk. Kissé fogatlan mosollyal néz rájuk, és azok félreállnak, hogy átengedjék. Ki ez az ember? Ő már főnök? Ilyen fiatalon?
Hamisan durva hangon odahívom magam mellé: "Gyere ide, csak nyugodj meg!" És ő odasiklik mellém, átkarolja a derekamat, én pedig átkarolom a vállát, egy, kettő, három, katt, hüvelykujj fel, büszkén. Olyan ragyogó szemei vannak, mint azoknak a rajongóknak, akik nem is szerethetnének jobban, és az öröme ragályos, mert mindenki nevet, ha csak ránéz.
Amikor indulni készül, kinyújtom a karomat, hogy megállítsam. Túl kíváncsi vagyok. Tudnom kell: miért feltétlenül először?
"Kapitány úr, már egy hete ki kellett volna jönnöm, végeztem, a büntetést letöltöttem. De amikor megtudtam, hogy ide jön, azt mondtam magamban: 'Mikor lesz még egy lehetőségem, hogy pózoljak egy közös fotóhoz a kapitánnyal? Soha, még ha száz évig élnék is...' Ezért kértem, hogy beszélhessek az igazgatóval, és könyörögtem neki, hogy maradhassak még pár napot. De mivel a szabályzat ezt nem engedte, azt mondtam: 'Nézze, ha kienged, valami hülyeséget csinálok, hogy rögtön visszaküldjenek ide, és az egyikünknek sem jó.' És ő megértette. De most már ki akarok jutni innen, a csajom már három éve vár rám...".
Remélem, hogy annak a lánynak a türelme kitartott még egy hétig, főleg, ha a srác elmesélte neki a mutatványát. Hét nap börtön a semmiért, csak azért, hogy legyen egy közös fotó velem…

Róma királya

Fotó: AFP

Gyerekkoromban félénk voltam, és most is az vagyok. Zavarban vagyok a szeretetnyilvánítások előtt, amelyek minden határon túl hízelegnek, de amelyek követelnek is tőlem valamit. Még ma is előfordul: amikor a csapattal besétálok egy stadionba, egy repülőtérre, egy szállodába, mindenki odaszalad hozzám. Ezekben a pillanatokban legszívesebben ásnék magamnak egy gödröt, és eltűnnék. Már nem én játszom, most mások a főszereplők, hozzájuk menjetek, és árasszátok el őket szeretettel, ahogy velem tettétek 25 éven át.
Ez mindig így volt, az első naptól kezdve. Roma-játékos és romanista, engem a szurkoló a családja tagjának tekint. Minden rajongó meg akar hívni a gyerekeik elsőáldozására. És talán ez az igazi különbség a többiekhez képest: a tehetséges labdarúgó, a csapat legjobbja általában bálvány, példakép. Ezek szép dolgok, de más, mint a családtagság. Én valami több vagyok, az apák fia, a testvér. Csodálatos, de egy kicsit stresszes. A bálványok elmúlnak, a poszterek elszakadnak. A fiak és a testvérek azonban soha nem árulnak el, vagy legalábbis senki sem hiszi, hogy el tudnak. Ez az érzés, amely annyira különleges, sokak számára a római szurkoló szimbólumává tett. Ez egy másik nagy megtiszteltetés. De ezt sem én kértem.
Róma mindannyiunk anyja, ezt jól tudjuk. Az ő kedvenc gyermekének lenni gyönyörű dolog, ugyanakkor néha ijesztő is. Itt van megint ez a kérdés: mit tettem, hogy méltó legyek erre az őrült, abszolút, mértéktelen szeretetre?
via The Guardian

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.
Serie A TIM
Büntetőt védett Szczesny, gyenge kezdés után beindult a Juve a bajnokságban
TEGNAP 20:50
Serie A TIM
Hogyan fog ilyen középpályából csapatot építeni a Juventus edzője?
24/09/2021 11:36