Lehet-e annyira energiapazarló egy gólöröm, hogy megtiltsák azt a játékosoknak?

A felvetés nem csak filozófiai jellegű, sőt, válasz is van rá: lehet. Vagyis helyesebb lenne úgy feltenni a kérdést: vajon érdemes-e racionális keretek közé szorítani a gólörömöket?

A többség valószínűleg már az alapgondolatot sem érti. Ugyan mi értelme lenne szabályozni valamit, ami nem csak a futball szövetének leválaszthatatlan eleme, de az emberi pszichének is szerves része? A kulcsszó az energiapazarlás.

Ezt a kifejezést az angol negyedosztályban szereplő Mansfield Town menedzsere, Nigel Clough használta, amikor arról kérdezték, van-e valami konkrét oka a játékosai látványos visszafogottságának. Sokaknak feltűnt ugyanis, hogy a klubrekordot jelentő, 20 meccses veretlenségi sorozat ellenére elvétve látni eksztázisban rohangáló játékosokat a meccseiken.

Mint kiderült, volt konkrét oka: Clough maga buzdította arra a játékosait, hogy szorítsák minimálisra az erőpazarló tevékenységeket.

Clough tehát nem azt állítja, hogy a gólörömnek egyáltalán nincs helye a pályán, inkább azt vallja, hogy a módját érdemes megválogatni. A 20-30 méteres (extrém esetben ennél is hosszabb) sprinteket szívesebben látja viszont egy konkrét meccshelyzetben, mondjuk egy kontránál vagy egy szerelési kísérletnél, mint egy, a meccs szempontjából semleges szituációban.

Clough a maga idejében főként támadó középpályásként játszott, és nem is volt rossz futballista, 121 gólt szerzett a profik között. Adja magát tehát a kérdés, ő hogyan élte meg a pályán a saját góljait.

Clough esete nyilvánvalóan elszigetelt – ráadásul sokszorosan, tekintve, hogy az angol negyedosztályú meccsek aligha lépik át az országhatárokat – mégis felmerülhet, mi van akkor, ha valaki egyszer valóban leül és kiszámolja, mennyi energiát égetnek el a játékosok egy-egy intenzívebben megélt gólörömnél.

Mi van akkor, ha ez azt hozza ki, hogy valóban hatással lehetnek a teljesítményre?

Ebben az esetben nyilvánvalóan lennének olyanok, akik megpróbálkoznak valami hasonlóval, amit a jelek szerint Clough sikeresen átültetett a játékosai fejébe. De hogy általános trend legyen belőle, azt azért nagyon nehéz elképzelni, ahhoz túlságosan nagyra duzzadt ez a sportág. Sok sikert annak, aki megpróbál rávenni egy dél-európai vagy dél-amerikai futballistát, hogy ne úgy fejezze ki magát a pályán az öröm pillanataiban, ahogyan azt akarja.

Sok játékosnál eleve elképzelhetetlen, hogy ez egy palackba visszazárhatós szellem lenne. Gondoljunk csak Filippo Inzaghira, aki a több mint 300 góljának majdnem mindegyikét ugyanúgy ünnepelte meg: magasba emelt kézzel lesprintelt a szögletzászlóhoz, a végén pedig valamelyik csapattárs nyakában kötött ki, közben pedig még üvöltött is valamit, ami akár a gól is lehetett.

2007-ben az athéni BL-döntőben két gólt is szerzett, a második – bár ilyet az ember csak óvatosan jelent ki egy Milan-Liverpool döntőben – a szinte biztos győzelmet jelentette. Nem véletlen, hogy Inzaghi később karrierje legemlékezetesebb pillanataként jellemezte a találatot követő vad örömöt. A magasba emelt kéz, az üvöltés és a sprint akkor sem maradt el, a végén azonban volt pár pillanat, amikor csak ő volt és a gólöröm.

Inzaghinál nehéz lenne tisztább értékmérőt találni a gól és a gólöröm fontosságára. Az ő játéka tényleg csak a gólok körül forgott, ugyanis másik eszköz nem állt a rendelkezésére. Sosem volt kimondottan erős vagy gyors, technikásnak végképp nem számított, vagyis ha hozzá tudta tenni a maga részét – a gólt, ami azért mégiscsak a legértékesebb dolog, amit egy futballista adhat –, érthető módon olyan érzések is kiszakadtak belőle, amelyek másokból csak ritkán.

Ez persze személyiség kérdése is, a gólörömskála másik végén elhelyezkedő Mario Balotelli azzal magyarázta az érzelemmentességét, hogy ő csak a munkáját végzi, ha gólt szerez. „Vajon a postás ünnepel, ha kézbesít egy levelet?” – fejtegette a korábbi olasz válogatott csatár.

Balotelli logikája persze sántít, hiszen egy postás hetente több száz levelet kiszállít, míg egy futballista – már ha nagyon jó – hetente maximum két-három gólt szerez topszinten. Egyúttal talán arra is magyarázatot ad, miért nem ért el Balotelli negyedannyit sem Inzaghihoz képest, tízszer, százszor annyi tehetséggel.

A gólöröm tehát sokféleképpen értelmezhető, és nem is lehet kijelenteni, hogy egyféleképpen lehet azt jól csinálni. Ezt Balotelli is bizonyította a 2012-es Európa-bajnokságon, amikor az Olaszország-Németország elődöntőben beverte a második gólját. Egy ilyen pillanat, amelyre nyugodtan mondhatjuk, hogy a legnagyobb Balotelli pályafutásában, egy megőrülős, össze-vissza rohangálós ünneplést követelt magának.

Ehhez képest Balotelli lekapta a mezét, a földhöz vágta azt, majd az izmait megfeszítve mozdulatlanná dermedt.

Az ünneplést, ha lehet egyáltalán annak nevezni, épp az oda nem illősége tette emlékezetessé. Balotelli pont az ellenkezőjét csinálta annak, mint ami a helyzet logikájából következett volna, és ez a határátlépés örökre felejthetetlen pecsétet nyomott az olaszok ünnepére és a németek bánatára.

Clough szabályait pont azért nehéz betartani, mert gól és gól között – ennélfogva gólöröm és gólöröm között is – nagy különbség lehet. Nagyon nem mindegy, hogy valaki 5-0-s előnyben lövi be a hatodikat, vagy mondjuk a BL-döntőben szerzi meg a mindent eldöntő gólt. Előbbi szinte megköveteli a visszafogott ünneplést, míg utóbbit akkor is nehéz kordában tartani, ha a találat pillanatában még nem tudni, hogy az jelenti a győzelmet.

A lényeg talán a hitelességen van. Akkor jó egy gólöröm, ha a helyszínen tomboló és a tévék előtt izguló szurkolók azt látják visszatükröződni a játékosok arcán, amit ők is átélnek épp.

Vegyük például a 2014-es Bajnokok Ligája-döntőt. A Real Madrid-drukkerek szempontjából két eksztázist jelentő csúcspontja volt annak a mérkőzésnek: Sergio Ramos utolsó pillanatos egyenlítő gólja, valamint Gareth Bale vezető találata a hosszabbításban – ez a kettő jelentette ugyanis a győzelmet.

Ezek azok a gólok, amelyekről a cloughistákat leszámítva mindenki úgy érzi, hogy helyénvaló a nagy sprint, az üvöltés és aztán a nagy ölelkezés. De arra is láttunk példát aznap, mikor azonosulhatatlan egy gólöröm. Cristiano Ronaldo 120. percben értékesített büntetője – amivel 4-1-re módosult az állás – konkrétan lényegtelen volt a döntő szempontjából, mégis úgy rohant mezét is levéve a szögletzászló felé, mintha ő nyerte volna meg a csapatának a meccset.

Az is tagadhatatlan, hogy a gólöröm műfaja átalakulóban van. A változást részben a közösségi oldalak logikája diktálja: manapság sokkal könnyebb virálissá válni, mint akár csak 20 évvel ezelőtt. Erre még a nem kimondottan instagenerációs Francesco Totti is ráérzett, amikor Derby della Capitalén szerzett egyenlítő gólját követően (a Roma kétgólos hátrányból jött vissza a Lazio ellen) az AS Roma-ultrákkal szelfizve ünnepelt.

- adott utólag magyarázatot a mutatványra Totti.

Ha őszinték akarunk lenni, a szelfiző Tottiról készült fotók emlékezetesebbek lettek, mint a műfajban láthatóan rutintalan kapitány által lőtt, itt-ott homályos kép, de a határátlépés – ezúttal a generációs sztereotípiák okán – ebben a helyzetben is működött.

Ez persze megint egy másféle ünneplés, mint amit Clough említett, hiszen ez sokkal megtervezettebb, kiszámítottabb, ezáltal inkább a tágabb értelemben vett közönségnek, mintsem a pillanatnak szól.

Egy gólörömöt azonban nem csak a határátlépéssel lehet közösségimédia-baráttá tenni, hanem az egyediséggel és az ismétléssel is. Ilyenkor egy olyan mozdulatsorról beszélünk, amiről akkor is egy konkrét focistára asszociálnak a szurkolók, ha azt mást hajtja végre. Ronaldo például hosszú évek óta ugyanúgy ünnepel: lepsrintel a szögletzászlóig, ott felugrik, megfordul a levegőben, majd a végén terpeszben landol.

Ez ma már ugyanolyan szinten a CR-brand része, mint a 7-es mez, a különböző gólrekordok, vagy épp a külseje.

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy a megtervezettség különböző formái megölik a gólörömöket (még ha üres is a mozdulat, az érzelem valódi), de valamennyit azért elvesz a tisztaságukból.

A másik tényező a VAR, amely visszafogottabb örömre kényszeríti a játékosokat, mivel roppantul kínos tud lenni egy pecekig tartó, heves ünneplés után azzal szembesülni, hogy a csatár bal hónalja fél centivel a leshatáron túl lógott, ezért kezdhetik elölről a gól üldözését.

Könnyen lehet, hogy az energiagazdálkodás helyett inkább ez vezeti a futballt a Clough által ideálisnak vélt irány felé. Ha elfogadjuk, hogy a fociban a gól váltja ki a legnagyobb érzelmet, akkor azt a csalódottságot is könnyű elképzelni, amit egy elvett jelent, az ember pedig már csak olyan, hogy inkább felvértezi magát az efféle helyzetekkel szemben.

Vagyis, az ünneplés egy része, ha nem is a meccs utánra, de arra a pillanatra marad, amikor a játékvezető hivatalosan is gólt jelez.

Nehéz ebben igazságot tenni, de a lényeg valahol itt van: jobb ezt a játékosokra bízni, mintsem felülről irányítani. Ha valaki brandet akar építeni, akkor építsen brandet, ha inkább az ösztöneire hallgatna, akkor hallgasson az ösztöneire. Valószínűleg amúgy sem ér annyit az a minimálisan megspórolt energia, mint amit egy gól az adrenalinlöket formájában akár hosszabb távon is kifejt egy játékosban.

Ha nem így lenne, CR lett volna az első, aki a teljesítménybarát ünneplésre programozza magát és a társait.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!