A forradalom elmaradt a Milannál, de vajon úrrá tud-e lenni a káoszon a több mint tíz év után visszatérő Massimiliano Allegri?
Publikálva 07/08/2025 - 11:43 GMT+2
A 2024/25-ös szezon könyörtelenül rámutatott: a Milan klubvezetése a keretépítéshez és az edzőválasztáshoz sem ért annyira, mint azt gondolta magáról. A 2025-ös nyár azonban arra utal, hogy tanultak a pofonokból Milánóban, leigazoltak egy rutinos sportigazgatót (Igli Tare), hoztak egy sikeres edzőt (Massimiliano Allegri), és a keret átalakításával is megpróbálták javítani a korábbi hiányosságokat.
Allegri visszatért - az AC Milan régi-új vezetőedzőjeként az első megmérettetésére készül
Videó forrása: SNTV
A mainstream film- és sorozatgyártásban mostanság előszeretettel nyúlnak vissza régi, jól bevált formátumokhoz, történetekhez. Kevésen múlt, hogy a Serie A két óriása, a Juventus és a Milan is csatlakozzon a nemzetközi kulturális trendekhez. A torinóiak a klubot 2011 és 2014 között irányító Antonio Contét szerették volna megszerezni a padra, míg a milánóiak szintén az egyik exükre, Massimiliano Allegrire vetettek szemet, aki 2010 és 2014 között dolgozott a klubnál edzőként.
Most tekintsünk el attól, hogy a valóságban kevés esély volt arra, hogy mindkét klub megszerezze a kiszemeltjét. (Amennyiben a Juventus sikerrel jár, Allegri alighanem Nápolyban folytatta volna a karrierjét.) Már önmagában a két pletyka sokat elárult az olasz foci helyzetéről: a Juve és a Milan 2014-es edzőváltásait egészen más folyamatok váltották ki, ám minimum szimbolikus, hogy egy évtized elteltével mindketten a startmezőre való visszalépést tartották logikus megoldásnak.
Még csak azt sem lehet mondani, hogy rosszul gondolkodtak, ugyanis mindkét edző kézenfekvő megoldásnak számított. Az identitását kereső Juventus abban bízott, hogy a juventusságát következetesen továbbfejlesztő Conte segítségével hasonló átalakuláson mehetnek keresztül, mint 2011-ben, amikor egy romokban lévő csapatot vett át. A Milannak pedig mindenekelőtt egy született győztesre volt szüksége, egy olyan taktikusra, aki képes alkalmazkodni a játékosok erősségeihez.
A rövid hajtóvadászat végül a Milan számára hozott sikert. Conte ugyanis úgy ítélte meg, hogy Aurelio De Laurentiis ajánlata elég meggyőző volt a folytatáshoz, és a Napoli nyári építkezése azt támasztja alá, hogy jól gondolkodott, nagyon jók az esélyeik a címvédésre. A Juventusnak így be kellett érnie a szezon közben kinevezett, és a negyedik helyet bebiztosító Igor Tudorral, Allegri pedig 11 év után visszatért a Milanhoz.
Allegri és a Milan: van egy befejezetlen ügy
2010-ben Allegri még csak feltörekvő edzőnek számított, amikor a Milanhoz került. A Berlusconi-éra során sosem állt távol a klubtól, hogy sztáredzők helyett inkább pályakezdőkre bízták a csapatot: Arrigo Sacchi, Fabio Capello, de még tulajdonképpen Carlo Ancelotti is ide sorolható. Utóbbi persze megfordult a Juventus kispadján, ám az az időszak inkább csak rontott a hírnevén, így a Milannál sem volt magától értetődő választás.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/08/07/image-67a87d94-a324-4d9b-9d80-312d02afa45d.jpeg)
Allegri épp a csapatkapitány Ambrosininek ad néhány utasítást
Fotó: AFP
Allegri tulajdonképpen bevált a Milannál. Az első szezonban bajnoki címet szerzett a csapattal, a másodikban pedig egy kevéssel maradt le róla. A folytatás a keret leépülésének köszönhetően kevésbé volt fényes, a fénykorában lévő Zlatan Ibrahimović és Thiago Silva távozásával inkább a középmezőnyhöz, mintsem az élmezőnyhöz tartozott a Milan. A 2012/13-as idényben így is elcsípte a dobogót Allegrivel, rá egy évre azonban jött az összeomlás, és idő előtt elküldték az edzőt.
"Edzőként a kudarcaidból tanulod a legtöbbet. Ha karrierem legfontosabb pillanataira gondolok, nem a scudetto vagy a BL villan be, hanem az a nap, amikor beléptem a Milan központjába és kirúgtak. Tisztelettel bántak velem. Szemtől szemben közölték, hogy mától nem én vagyok az edző. De ettől még nem voltam kevésbé csalódott. Tudod, hogy a kirúgás hozzátartozik az edzők életéhez, de a szívedben attól még azt érzed, hogy kudarcot vallottál" – írta 2017-ben a Players Tribune-nek.
Allegrinek – és ezt az ő szavai is tükrözik – van egy befejezetlen ügye a Milannal, de arról már megoszlanak a vélemények, képes lehet-e 2025-ben teljessé tenni a milánói örökségét. Miközben 2014 és 2019 között sikert sikerre halmozott a Juventusnál (öt bajnoki cím, négy kupagyőzelem és két BL-döntő), a torinóiakhoz való visszatérése nem hozott sok emlékezetes pillanatot. Talán csak hármat: a 2024-es kupagyőzelmet, az azt követő leolvadását, majd a kirúgását.
A második torinói időszakának kétféle lehetséges olvasata van: 1. kudarcot vallott, mert a Juventus nem lett nagyságrendekkel erősebb, mint a kinevezése előtt volt. 2. sikeres volt, mert kihozta a maximumot a nem túl sokra hivatott keretből. És voltaképpen mindkettő helytálló, mert Allegri valóban nem épített igazi projektet, másfelől viszont ő nem is az a fajta edző, akitől el lehet várni ilyesmit. Őt mindig is inkább az eredményei minősítették.
A helyzet az, hogy ha kudarcként tekintünk a második allegris időszakra, az inkább a torinói klubvezetők kudarca volt. Méghozzá azért, mert 2021 nyarán a Juventusnak nem egy Allegrire volt szüksége, sokkal inkább egy Contéra – valakire, aki nem csak győzni tanítja meg a játékosokat, de hoz magával egy komplett játékstílust és harcmodort is. Amennyiben úgy jobban tetszik: identitást.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/08/07/image-e64a9673-9573-4900-9c71-def83cdce746.jpeg)
Allegri és Conte egy 2013-as bajnokin
Fotó: AFP
Utóbbi – még ha ez nem is mindig érződött – a Milannak tulajdonképpen már van. Azt legalábbis lehet látni, hogyan kellene játszania a csapatnak, és elsősorban annak kellene a végére járni, miért nem úgy futballozott tavaly és azt megelőzően. Egy ilyen feladatra Allegrinél – aki mindig is a keretek összelegózásában volt a legerősebb – talán még ma sincs alkalmasabb ember. Az tehát kiderülhet, mennyire versenyképes igazából olasz szinten a Milan kerete.
Hol tart most a Milan?
A nyár elején olyan erővel robbantak be az átigazolási pletykák, hogy a Milánóban nem túl népszerű Giorgio Furlaninak (ő a Milan CEO-ja) ki kellett mondania, hogy nem egy teljes újjáépítésen dolgoznak. És tulajdonképpen nem is lett az: Mike Maignan végül maradt a Milannál, mint ahogyan Rafael Leão is, Tijjani Reijnderst (Manchester City) és Theo Hernandezt (Al-Hilal) viszont el kellett adnia a klubnak, hogy újra egyensúlyba hozza a költségvetését.
Az eladásokkal azonban talán nem csak a számokat tudták egyensúlyba hozni. Korábbi cikkekben is írtunk már arról, hogy a Milan keretépítésének volt egy látványos jellemzője: előszeretettel igazoltak labdacipelésben és cselezésben erős játékosokat, akik képesek káoszt teremteni. Leão, Hernandez, Reijnders, Loftus-Cheek, Musah, Chukwueze vagy akár Okafor is ide sorolható.
Kik nem voltak a keretben? Olyan játékosok, akik ellensúlyozni tudták volna a folyamatos rohanást. A piros-feketéknek évek óta – és ez már Stefano Pioli alatt is érezhető volt – a kontroll fenntartása jelentette a legnagyobb problémát. Tavaly nyáron talán azért is ültették le a padra Paulo Fonsecát, mert abban bíztak, hogy a portugál rugalmas pozíciós játéka javíthat a csapat szertelen futballján, de igazából csak rosszabb lett a helyzet.
A Milannak a Pioli-éra legjobb éveiben sem a labdatartás volt a legnagyobb erőssége, de akkor legalább a Sandro Tonali-Franck Kessié páros munkájának köszönhetően kompakt maradt a csapat. Azóta mindketten távoztak a Milantól, és ugyan igazoltak a helyükre minőségi játékosokat – Reijnders összességében komplettebb középpályás náluk – arra a típusú mezőnymunkára, amit ők ketten elláttak, ma talán csak Youssouf Fofana alkalmas a keretből.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2023/11/29/3834432.jpg)
Malick Thiaw
Fotó: Getty Images
A labdás kontroll terén az egyik korlátot a védelem jelenti, a passzjátékban ugyanis Malick Thiaw az egyetlen megbízható védője a Milannak. Megfelelő középpályássorral lehetne kompenzálni a védők hiányosságait, csakhogy a keret egyetlen mélységi irányítójára, Ismaël Bennacerre nem számíthattak. Sokszor Reijndersnek kellett betöltenie a szerepkört, amelyhez megvannak ugyan az adottságai, de az ő képességeit az ellenfél támadó harmadában lehet a legjobban kihasználni.
A Milan biztosító védekezése (rest defence) megfelelő profilok híján gyakorlatilag megszűnt létezni. Sokatmondó, hogy a piros-feketék edzői – már Pioli is – Hernandezt próbálta a középpályára visszavezényelni a kontrák megállítására, de az ötlet két szempontból sem jó. Egyrészt a francia nem elég fegyelmezett egy ilyen szerepkörre, másrészt pedig ki is öli a játékából a legnagyobb erősségét, a támadások támogatását.
Ha megnézzük a Milan nyári igazolásait, úgy tűnik, hogy épp az egyensúly kérdését igyekeztek orvosolni. Pervis Estupiñán támadásban ugyan gyengébb Hernandeznél, cserébe a védőmunkája és a passzjátéka is jobb, így tehermentesítheti Leãót a védekezésben, és még a kontrollban is segíthet. A középpályára pedig három játékost igazoltak, akivel – legalábbis elméletben – könnyebb lesz kézben tartani a meccseket: Luka Modrićot, Samuele Riccit és Ardon Jasharit.
A szeptemberben már a 40. életévét betöltő Modrićra valószínűleg inkább kiegészítő szerepben, mentorként számítanak (de az előző szezonban még mindig brutálisan jó számokat hozott), így a nagyobb figyelem Ricci és Jashari játékára irányulhat. Olaszországban talán – már csak a válogatott miatt is – a Torinótól igazolt középpályásra kíváncsiak többen, ő ugyanis most mutathatja meg, hogy sokkal többre képes, mint amire mostanság használták.
A fiatal(abb) olasz középpályások közül talán Ricci áll a legközelebb ahhoz a profilhoz, amit Jorginho testesített meg a pályán: sallangmentes passzjáték, letisztult és egyszerű foci, vagyis egy olyan játékos, aki képes meghatározni a csapat ritmusát. Jashari pedig – bár papíron Reijnders helyére igazolta a Milan – inkább Bennacerre hasonlít: bár nem rossz labdacipelő, elsősorban a piros-feketék passzjátékába hozhat majd extrát.
Ha tehát a mérleget nézzük, a Milan kerete most sokkal egészségesebbnek tűnik a kontroll-káosz aránya felől vizsgálva, ami már önmagában megágyazhat egy, az előzőnél sokkal jobb szezonnak. A piros-feketék az előszezonbeli meccseken egészen biztatóan játszottak, Allegri – mivel nem volt bevethető középcsatár a keretben – a 3-5-2-es felállással kísérletezett, és mind az Arsenal (0-1), mind a Liverpool (4-2) ellen kompaktabb volt a csapat, mint az előző szezonban.
Természetesen az eredményeknek nincs nagy jelentőségük, de a játékosok önbizalmán és az Allegribe vetett hiten azért lendíthetnek valamelyest. A nyilatkozatok azt sejtetik, hogy az edző már most megnyerte magának az öltözőt, Christian Pulisic azt emelte ki, milyen jól érti a játékosok nyelvét, Leão nagyszerű csapatszellemről és jelentős változásokról beszélt, Matteo Gabbia pedig úgy fogalmazott: "olyan, mintha oxigént pumpált volna a csapatba a nehéz szezon után".
A klubra – leginkább a nyár elején kinevezett sportigazgatóra, Igli Taréra – sok munka vár még mind az érkezőket, mind a távozókat tekintve. Nagy erővel keresik a vevőket Bennacerre, Adlira, Musahra és Chukwuezére, Bondo és Terracciano pedig valószínűleg kölcsönbe kerülnek – utóbbi talán opcióval. Ami pedig a hiányposztokat illeti: szükség van még belső védőre, jobbhátvédre (a Young Boys játékosa, Zachary Athekamé érkezhet), valamint középcsatárra.
A Milan potenciálját alapvetően két dolog határozhatja meg a következő szezonban: mennyit javít a védők teljesítményén, ha kompaktabb rendszer mögött kell dolgozniuk, és talál-e olyan játékost a klub, aki képes 20 gólos szezonra. Santiago Giménez papíron lehetne ilyen támadó, de az első féléve felejthetően sikerült (19 meccs/6 gól), nem véletlen, hogy inkább riválist, és nem pedig egy váltótársat keresnek neki.
De hogy ki lesz az, az talán csak az átigazolási időszak utolsó napjain derül ki, a klub ugyanis a piaci lehetőségekre vár – a pletykák alapján leginkább Dušan Vlahovićra vagy Rasmus Højlundra.
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés