Fonseca épp a legfontosabb ígéretében vallott kudarcot a Milannál, de ez nem csak az ő hibája

2024 az utóbbi évek egyik legmozgalmasabb nyarát hozta Olaszországban. A topcsapatok közül edzőt váltott a Juventus, a Milan és a Napoli, a tágabb értelemben vett élmezőnyben pedig a Lazio, a Bologna és a Fiorentina padjára ült le új szakember. Idevehetjük az AS Romát is, amely ugyan már a 23/24-es szezon közepén bizalmat szavazott Daniele De Rossinak, állandó vezetőedzőként az első idényét kezdte meg a klubnál.

A kispadokon végbement változás az olasz erősorrendet is átrendezte. Antonio Conte alatt a Napoli hamar visszatalált a 22/23-as kiírásban mutatott teljesítményéhez, a Lazio és a Fiorentina váratlanul jól játszik, a Milan és a Juventus ellenben elmarad a várakozásoktól. A legrosszabbul egyértelműen az AS Roma járt, amely már novemberre letudott két edzőváltást, De Rossi után Ivan Jurić érkezett, most pedig a rutinos problémamegoldó, Claudio Ranieri irányítja a csapatot.

Féltávhoz érve az Atalanta vezeti a bajnokságot 41 ponttal és a Gasperini-korszak fénykorát idéző támadójátékkal, őket a Napoli és a címvédő Inter követi 41 és 40 ponttal. Vesztett pontok tekintetében Simone Inzaghi csapata áll a legjobban, az Inter ugyanis még nem játszotta le az Edoardo Bove szívrohama miatt félbeszakított Fiorentina elleni rangadót. December végén az már nagy biztossággal kijelenthető, hogy az olasz bajnok ebből a trióból kerül ki 2025-ben.

Az utolsó Bajnokok Ligája-indulást érő helyért (vagy helyekért, hiszen az még előfordulhat, hogy a Serie A-ból jövőre is öten kerülnek főtáblára) tehát a Lazio, a Fiorentina, a Juventus, a Bologna és a Milan van versenyben. Egy kisebb szakadás itt is megfigyelhető, a Bolognának (a cikk írásakor kettővel kevesebb meccsel) négy pont a hátránya a Juventus mögött, a Milannak pedig öt (eggyel kevesebb meccsel).

December végére nem csak az látszódik kristálytisztán, kinek milyen céljai lehetnek még a bajnoki szezonban, de ahhoz is elég meccset játszottak le (különösen az európai kupákban érdekeltek), hogy lássuk: milyen irányba tartanak a csapatok. Pontosan ez vezetett ahhoz a felismeréshez az előző szezonban ezüstérmes Milannál, hogy az előzetesen kitűzött minimális célokat akkor teljesítik a legnagyobb eséllyel, ha új edző után néznek.

A klub a nyár elején köszönte meg Stefano Pioli munkáját, aki öt – összességében eredményes – szezont töltött a klubnál. Pioli teljes idényeiben a Milan egyszer sem zárt a negyediknél rosszabb helyen a bajnokságban (ehhez kellett az is, hogy a 22/23-as szezonban 10 ponttól megfosztották a Juventust), 2022-ben bajnok lett, 2023-ban elődöntőbe jutott a Bajnokok Ligájában, a 23/24-es szezon végén pedig egy bajnoki második hely után állt fel a padról.

Utóbbi – bár így leírva nem hangzik rosszul – kevés volt ahhoz, hogy megtartsa az állását, a pályán ugyanis nyilvánvalóan problémái voltak a csapatnak. Pioli a 2021/22-es idényt követően képtelen volt visszaállítani az egyensúlyt, csapata az utolsó két szezonjában védekezésben sebezhetőnek, támadásban pedig kiszámíthatónak és ötlettelennek bizonyult. Az új edzőtől tehát elsősorban ezen a téren vártak előrelépést.

A választás végül Paulo Fonsecára esett, miután a szurkolók részéről heves tiltakozás fogadta a Julen Lopeteguivel kapcsolatos pletykákat. Hurráoptimizmust és lelkesedést éppenséggel a portugál személye sem váltott ki Milánóban, az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy vele nem a csillagokra lőtt a Milan vezetősége. (A szó átvitt és szó szerinti értelmében, hiszen a milánóiak egy bajnoki címre vannak attól, hogy a második csillagot is felvarrhassák a címerre.)

Fonseca alapjáraton nem egy rossz edző, világos elképzelései vannak a játékról, amelyek ráadásul megfeleltek a Milan igényeinek. Elvárja a csapatától a magas letámadást és az intenzitást, a labdás elemekben a modern pozíciós játékban hisz, és ahol tehette, a 4-2-3-1-es rendszerre épített. Kimagasló eredményekkel ugyanakkor nem rendelkezett a legmagasabb szintről, és az a kép alakult róla ki, hogy inkább veszít szépen, minthogy csúnyán nyerjen.

"A Milan egy olyan klub, ahol történelmileg a támadó foci volt jellemző, az a célunk, hogy mi irányítsuk az eseményeket. Ezt szeretném felépíteni: egy reaktív, támadó felfogású csapatot, amely nem hagyja gondolkozni az ellenfeleit, de közben jól is játszik. Nyerni szeretnék, de a játékstílus is nagyon fontos, szeretném büszkévé tenni a szurkolókat. Ezt fontosnak tartom: egy erős identitással rendelkező csapatot szeretnék felépíteni" – mondta az első milanos sajtótájékoztatóján.

Fonseca a Milannál töltött hat hónapja során próbált rácáfolni a vele kapcsolatos sztereotípiákra. Az úriember imidzsét némileg bepiszkítva igyekezett kemény lenni a játékosokkal és kivívni azt a tekintélyt, amely egy ekkora klubnál elengedhetetlen a sikerhez. Ha valaki nem állt be a sorba, azt legalább néhány meccs erejéig a padra száműzte, még olyan kulcsjátékosokat sem kímélt, mint Rafael Leão és Theo Hernández.

A portugál augusztus végén nagyobb megrökönyödést váltott ki azzal, hogy a Lazio elleni rangadón mindkét játékost kihagyta a kezdőből, miután a Parma elleni meccsen elégedetlen volt a hozzáállásukkal. A milánóiak azonban hiába kezdték remekül a meccset (Strahinja Pavlović fejesével már a 8. percben előnybe kerültek), a második félidő közepén négy perc alatt fordított a Lazio, amire Fonseca kénytelen-kelletlen pályára küldte a büntiben lévő sztárokat.

Ezek után még csak nem is az volt a legnagyobb sztori, hogy Leão két percen belül egyenlített, hanem a gólt követő ivószünet. Fonseca ugyanis ezt kihasználva tartott egy rövid beszédet a játékosoknak – pontosabban kilenc játékosnak, ugyanis Leão és Hernández nem tartottak a társakkal. Akármennyire is tagadta a klub, hogy ez valamiféle törés jele lenne, ennél erősebb szimbólumot nem kaphattak volna azok, akik úgy érezték, Fonseca nem alkalmas egy ekkora feladatra.

A portugál később sem riadt vissza a nyílt fegyelmezéstől. Miután a Fiorentina elleni mérkőzésen két büntetőt is elpuskáztak úgy, hogy egyiket sem a kijelölt rúgó, Christian Pulisic végezte el, Tammy Abraham és Fikayo Tomori is kimaradtak a csapatból egy időre. Sőt: utóbbi az incidens óta csak a Bajnokok Ligájában játszott kezdőként, a Serie A-ban tíz forduló alatt mindössze 13 percet töltött a pályán.

Fonseca nem csak a szigorral és a nyilvános büntetéssel próbálta megteremteni a fegyelmet, de időnként ő maga is gyakorolt gesztusokat a játékosainak: volt, amikor a csapatkapitányi szalaggal érzékeltette, kiktől vár nagyobb felelősségvállalást. A Leão-problémát (nem csak utál védekezni, de fogalma sincs arról, mit kellene csinálnia) igyekezett taktikailag elrejteni, többször változtatott a letámadási sémán, az intenzitáson és a játékrendszeren.

Ezekben – csakúgy, mint a fegyelmezésben – csak részsikereket tudott felmutatni. Az Inter elleni meccsre kitalált 4-4-2, a kvázi tízes poszton szereplő Álvaro Moratával parádésan működött, de csak azon az egy meccsen, és hasonló volt a helyzet a Vinícius Júnior semlegesítésére kifundált 4-3-3-mal, amelyben Yunus Musah második jobbhátvédet játszott. Ezek a szikrák akár be is lobbanthattak volna valamit, de egyik esetben sem történt meg, decemberre sem alakult ki a csapat identitása.

A szezon elején látott védekezésbeli problémákat sikerült enyhíteni, így valamelyest stabilabbá vált hátul a Milan, ugyanakkor a csapat bosszantó szokásává vált, hogy ugyanolyan gólokat kapott, leginkább a hosszú oldalra beívelt labdákból. Fonseca vesztét azonban az okozta elsősorban, hogy a labdás játékon nem sikerült fejleszteni, és a korábbi erősségek is kivesztek a csapatból – ez nagyjából azt is megmagyarázza, miért a nyolcadik helyen fordul az új évre a Milan.

Még az is lehet, hogy ez a kérdés túlmutat Fonsecán, és a Milan kerete – amely olasz viszonylatban egyértelműen dobogóképes lenne – egyszerűen alkalmatlan arra a kontrollált és labdabiztos játékra, amit az edző és a Milan vezetői vártak volna. A keret nagyobb része erősebb a labdacipelésben, mint a passzolásban, a kulcsjátékosok közül talán egyedül Tijjani Reijnders jelent kivételt, aki mindkét műfajban hasonlóan erős.

Ez a csapat ösztönösen rohanni akar, és az most elég egyértelműen kiderült, hogy nem is szabad túlságosan visszafogni. Ezeket az erényeket azonban nehéz kontrollált keretek közé szorítani, pláne olyan játékosokkal, akik nem mindig a grintáról és a koncentrációról híresek.

Fonseca próbált igazodni a kerethez, de a székfoglaló beszédében megfogalmazott feladatban egyértelműen megbukott: a mostani Milannak nemhogy erős, de semmilyen identitása sincs. Ami működött, az jellemzően a régi rutinok felélesztéséből fakadt – például Leão és Hernandez egyre ritkuló összjátékaiból és gyors váltásaiból – a támadó oldalon szinte csak Pulisic és Reijnders játékában lehetett pozitív változást felfedezni. Innen nem nagyon volt más kiút, váltani kellett.

Mindez csak tovább fokozza az egyébként is puskaporos hangulatot a klubnál. A gyatra teljesítmény a nézőszámon egyelőre nem érződik, ám a hangadó szurkolók hónapok óta tiltakoznak ilyen-olyan formában a tulajdonosok és a vezetők ellen. Gerry Cardinaléval szemben az ambíció hiánya a legfőbb vád, mivel őt elsősorban az anyagi szempontok motiválják, a vezetőket - élükön Zlatan Ibrahimovićcsal - pedig a rátermettségük miatt kérdőjelezik meg.

A kritikák nem alaptalanok, a rövid életűre sikeredett Fonseca-éra egyetlen mozzanata sem támasztja alá azt, amiről a tulajdonos előszeretettel beszél: hogy ez egy okos döntésekkel működő, az erőforrásait hatékonyan felhasználó klub. Lehet, hogy – és ez az optimistább olvasat – az szeretne lenni, de egyelőre nem így működik. Hogy mást ne mondjunk, egy okosan gazdálkodó klub nem költ el 15 milliót azért, hogy a borzasztó gyengén futballozó jobbhátvédjét Emerson Royalra cserélje.

Az pedig szintén nem a szervezettségről és az egészséges működésről árulkodik, hogy már a Roma elleni meccs közben kiszivárgott a hír Fonseca menesztéséről, amiről látszólag épp az edzőt értesítették utoljára, pedig még a sajtó elé is kiállt az 1-1-re végződő meccs után. "Senkivel sem találkoztam a klub részéről. Ennél többet nem mondhatok. Nem beszélhetek olyanról, ami nem történt meg" – mondta a kirúgásával kapcsolatos hírekről az edző.

Akármit is gondolunk Fonsecáról, azt biztosan nem érdemelte meg, hogy ennyire kínos helyzetbe hozzák, márpedig a kirúgása nem hirtelen döntés volt. A szerződése alapján a klub decemberig rúghatta ki viszonylag olcsón, ugyanis szerepelt benne egy záradék, miszerint ha fél éven belül elküldik, akkor csak egy évnyi fizetéssel tartoznak neki. A háttérben pedig már megvolt az egyezség Sérgio Conceiçãóval, akit hétfőn ki is neveztek Fonseca helyére.

Conceição sok tekintetben ideális választásnak tűnik. A keretet az általa is alkalmazott 4-2-3-1-hez vagy 4-4-2-höz építették fel, Fonsecához képest direktebb és pragmatikusabb edző, Portugáliában szépen és hatékonyan is tudott futballozni, a Milannál pedig mindkettő minimális elvárás. Ráadásul a Portónál győztes mentalitású edzőként tartották számon, összesen tíz trófeát nyert, holott nem a legjobb állapotban vette át a csapatot.

Ezzel együtt vannak kérdőjelek is vele kapcsolatban. Bár Olaszországot jól ismeri, játékosként hat évet húzott le az országban a Lazio, a Parma és az Inter futballistájaként, edzőként ez lesz az első munkája a Serie A-ban. Conceição ráadásul keménykezű edző hírében áll – korábban Diego Simeonéhoz is hasonlították – akinél alapkövetelmény a rengeteg futás, az intenzitás és a fizikalitás; ezek pedig nem tartoznak a Milan erényei közé.

Az új edző első útja Szaúd-Arábiába vezet a csapattal, ahol a fiát, Franciscót is foglalkoztató Juventus lesz az ellenfele az Olasz Szuperkupa elődöntőjében, utána pedig zsúfolt időszak, általában heti két meccs vár a Milanra. A piros-feketék legalább a BL-ben jól állnak, és ha a Gironát, valamint a Dinamo Zagrebet sikerül legyőzniük az alapszakaszban, akkor jó eséllyel elkerülhetik a playoffot, ami legalább egy lélegzetvételnyi szünetet jelentene.

Conceição hivatalosan 2026 júniusáig írt alá, ám az olasz sajtóban kiszivárgott részletek alapján a klub fél év után elküldheti az edzőt, amennyiben nem elégedett a teljesítményével. 2019-ben Piolinak elég volt egy remek sorozat, hogy hosszabb távon bizalmat kapjon az akkori vezetőségtől, ám ő lényegesen rosszabb állapotban vette át a csapatot. Conceiçãótól most valószínűleg többet várnak – minimum azt, hogy BL-be vigye a Milant.