Nem a Bayern München zuhant meg, a legnagyobb kihívója lett váratlanul erős

Nincs kivétel. Michael Schumacher verhetetlennek tűnt a kétezres évek elejétől egészen a közepéig. Később jött a Red Bull és Sebastian Vettel, aztán Lewis Hamilton és a Mercedes. Roger Federernek is volt domináns időszaka a teniszben, aztán megérkezett Rafael Nadal, kicsivel később Novak Djokovic. Utóbbi mind a mai napig uralja a mezőnyt, de lesz egy olyan pillanat, amikor elhalad mellette a Carlos Alcaraz-Jannik Sinner vezette csoport.

Még a legnagyobb focicsapatoknak is van szavatossági idejük, sőt, a történelem során nagyon ritkán fordult elő olyan, hogy egy domináns korszak három vagy négy évnél tovább tartott volna. 2010-ig bezárólag csak kétszer fordult elő az olasz labdarúgásban, hogy egy csapat egymást követően öt bajnoki címet tudott szerezni. 1931 és 35 között a Juventus, 2006 és 2010 között az Inter (utóbbi az első címét a Juventus kizárásának köszönhetően szerezte meg).

Hasonló tendenciákat látunk Franciaországban, ahol a Paris Saint-Germain brutális pénzügyi fölényét szinte lehetetlen leküzdeni (kétszer azért sikerült, 2017-ben a Monaco, 2021-ben a Lille lett a bajnok), és hosszabb távon még nagyobb kihívás előtt állnak az ellenfelek. Németországban sem szebbek a kilátások a Bayern München mögött: a bajorok tavaly a 11. egymást követő címüket szerezték meg, ami már ép ésszel felfoghatatlan dominancia.

Megtanultuk az évek során, hogy nem szabad leírni a münchenieket, tűnjön bármekkorának is a hátrányuk. Tavaly például úgy előzték meg a Dortmundot, hogy önmagukhoz képest gyengén játszottak, 2011 óta a legkevesebb pontot gyűjtötték a Bundesligában, az utolsó forduló előtt pedig csak a 2. helyen álltak. A 2018/19-es szezonban a bajnokság harmadánál még kilencpontos hátrányban voltak a Dortmundhoz képest, a végén mégis behúzták a győzelmet.

Most azonban úgy fest, valóban megszakadhat a példátlan sorozatuk. Egyrészt, a korábbi években a Bayern München rendre elpáholta a közvetlen riválisát, amikor igazán számított, ezúttal viszont ők maradtak alul egy rangadón. Másrészt a bajnokság utolsó harmadára fordulva nemhogy csökken a különbség, de inkább nő, 12 fordulóval a vége előtt nyolc egységet kellene ledolgozni a Bayer Leverkusenhez képest. Megoldhatatlan? Nem az, de nincs sok idejük, hogy összeszedjék magukat.

A német foci szempontjából persze nem lenne probléma, ha megszakadna a müncheniek végtelennek tűnő dominanciája. A bajnokság eladhatóságán sokat javítana, ha nem ötévente lenne kihívója a Bayern Münchennek, de még a bajorok is sokat profitálnának a versenyből. Ha ugyanis sorozatban nyernek ellenállás nélkül, fennáll a veszélye annak, hogy elkényelmesednek, esetleg nem vesznek észre olyan problémákat, amelyek nemzetközi szinten visszaütnek.

Ebben a tekintetben tehát az, hogy a Bayer Leverkusen formájában valódi kihívót kaptak, a legjobb dolog, ami a Bayernnel történhetett. Münchenben ugyanis nem csak ahhoz szoktak hozzá, hogy ők a legjobbak a Bundesligában, de ahhoz is, hogy rajtuk kívül nincs igazán jó csapat a bajnokságban. Most utóbbi változott meg az előző évekhez képest: a Leverkusen iszonyatosan erős lett, így az is látványosabb, hogy a Bayern nem az.

Xabi Alonso csapata 22 forduló alatt 58 pontot szerzett, ami döbbenetesen erős teljesítmény. Olyannyira, hogy az előző 11 szezonból a Bayernnek is csak kétszer sikerült legalább ennyit elérnie: 2014-ben 62 ponttal álltak 22 kör elteltével, 2016-ban pedig 59-et szereztek. Az előző öt évben csak egyszer érték el az 50 pontos határt a bajorok: a 2021/22-es szezonban, de a legtöbb esetben nem volt szükség többre, mivel a riválisok sokkal gyengébbek voltak a münchenieknél.

Elég régóta nyilvánvaló, hogy a Bayern lejtmenetben van, még ha a coviddal megszakított 2019/20-as szezonban volt is egy látványos fellángolása a csapatnak. Az a siker sem feltétlenül a klub ideális működésének volt köszönhető, hiszen a szezon közben menesztették Niko Kovačot, a triplázásig meg sem álló gépezet pedig az ideiglenes megoldásnak szánt Hansi Flick irányításával állt össze, és egy év elteltével már ő sem volt a klubnál.

2012 óta nyolc edző fordult meg a Bayern kispadján, közülük egyedül Pep Guardiola élt túl kettőnél több szezont, és átlagban másfél év után köszönik meg az aktuális vezetőedző munkáját. Érdekes módon az esetek többségében még jól is jött ki ebből a Bayern: a Carlo Ancelottit váltó Jupp Heynckes alatt BL-elődöntőig és kupadöntőig menetelt a bajnoki cím mellett, a Flick-féle triplát pedig már említettük.

Azok azonban valamilyen szinten logikus edzőváltások voltak. Guardiola mindenre kiterjedő alapossággal megtervezett edzései, játéktervei és rendszerei után a játékosok felemásan fogadták Ancelotti lazább hozzáállását, és úgy érezték, aluledzik őket. Kovač pedig már a kinevezése pillanatában sem tűnt olyan kaliberű edzőnek, akire a münchenieknek szükségük volt (ehhez képest az első évében így is duplázott), amit a második szezonjukban beláttak.

Julian Nagelsmann menesztése azonban minden szempontból furcsán jött ki. Hivatalosan azzal indokolták a kirúgását, hogy a csapat teljesítményét látva úgy érezték, veszélybe került a célként kitűzött triplázás. Bár tény, hogy ekkor épp hátrányban voltak a Dortmundhoz képest, de a különbség csupán egy pont volt, és mellette a Német Kupában, valamint a Bajnokok Ligájában is érdekelt volt még a Bayern.

Az edzőcsere az adott szezon céljait figyelembe véve nem volt logikus döntés, ráadásul lehetetlen helyzetbe hozta Thomas Tuchelt és a stábját. Az új vezetőedző durván két hetet kapott arra, hogy a saját képére formálja a csapatot és felkészítse a BL legnagyobb esélyesének tartott Manchester City ellen. Hogy sikerült-e? Természetesen nem, így viszont neki kellett elvinnie azokat a balhékat, amelyek máskülönben Nalgesmann nyakába zúdultak volna.

Persze az lehet, hogy vele más lett volna mondjuk a Freiburg elleni Német Kupa-párharc, de a tavalyi City mindenképp favoritként várta a BL-párharcot. A „triplázás védelme” érdekében hozott Tuchel bő egy hét alatt a Kupából és a BL-ből is kiesett, és nagyon kevésen múlt, hogy a bajnokság is kicsússzon a kezeik közül. Ha őszinték akarunk lenni, a Bayernnek már azt el kellett volna veszítenie, annyi meccslabdája volt a Dortmundnak.

Nyilvánvalónak tűnt, hogy Nagelsmann korai kirúgásával a müncheni vezetőség előre menekült: mivel attól féltek, Tuchelt elviszi valamelyik topcsapat a szezon vége előtt, korán lecsaptak a kiszemeltjükre. De aztán a bajnoki ünneplés közepette kiderült, hogy az egyébként is gyakran kritizált, sokak által bábnak tartott Hasan Salihamidžićnek és Oliver Kahnnak is mennie kell a vezetőségből. Ennyit a tervezésről.

Sportigazgató hiányában a nyáron Tuchel nagyobb beleszólási lehetőséget kapott az igazolásoknál, az ő kérésére érkezett Harry Kane, a védelmet a Napolival bajnoki címet szerző Kim Min-jae kivásárlásával turbózták fel, és közel álltak egy valódi hatos leigazolásához is. Az új sportigazgató, a korábban a Red Bull Salzburgnál dolgozó Christoph Freund csak szeptemberben állt munkába, és most elsősorban tőle remélik a Bayern átszervezését.

A látottak alapján bőven lesz dolga, elsőként azt kell eldöntenie, ki váltsa Tuchelt a bajorok kispadján. Mert ha most még korainak is tűnik ítéletet mondani az edző felett (a BL-t például meg is nyerhetik akár), egyre nyilvánvalóbb jelei vannak a közte és a játékosok között húzódó feszültségnek. A hétvégi, Bochum elleni 3-2-es vereséget követően például a 60 perc után lecserélt Joshua Kimmich és a másodedző Lőw Zsolt között volt egy hevesebb szóváltás, ami nem épp a békés hangulat jele.

A klub státusza azonban akkor sem forog veszélyben, ha az Alonso-féle Leverkusen felér a csúcsra. Ha van tanulsága a Salihamidžić-féle korszaknak az az, hogy a Bayern akkor is képes uralni a német focit, ha a vezetői megkérdőjelezhető döntéseket hoznak. Minden bizonnyal a jövőben is uralkodni fog Németországban, mivel a Leverkusenhez hasonló sikercsapatoknak általában ugyanaz a sorsa: a szezon végén szétkapják őket, és szinte a nulláról kell kezdeniük az építkezést.

Viszont az is egyértelmű, hogy nemzetközileg csak akkor lehet igazán sikeres a Bayern, ha leszámol a belső problémákkal. A szűklátókörűségre valló döntésekkel, az öltözőt szétfeszítő feszültségekkel, és a folyamatos irányváltásokkal. Mert hiába magas a csapat padlója, ha a legjobbakkal akar versenyezni, nem fér bele, hogy ne ugyanabba az irányba evezzenek mindannyian.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!