Hogyan rabolja szét a Bayern a német focit?

Ahogy az európai labdarúgás nagy bajnokságai az ünnepek alatt féltávhoz közelednek, több tabella élén találunk meglepetéscsapatot. A Girona tündérmeséjének hátterét néhány hete már hosszabban elmeséltük, és ahhoz az ott leírt állításunkhoz tartjuk is magunkat, hogy a katalán kiscsapat idei szereplése a legváratlanabb történés a foci világában ebben a szezonban. De nem sokkal marad el a Bayer Leverkusen menetelése sem.

Na nem azért, mert a topligák közül szinte már egyedül pár hetes téli szünetre vonuló Bundesligát vezető leverkuseniek státuszban akár csak megközelítenék a Gironát. Bár a bajnokságot a katalánokhoz hasonlóan sosem nyerték meg, azért csak egy ötszörös másodikról beszélünk, ahol a klub történetének legsikeresebb idényeiben, a 2000-es évek elején pedig még egy Bajnokok Ligája-döntő is befigyel.

Nem is csak azért, mert a korábbi legendás középpályás, Xabi Alonso irányítása alatt a Leverkusen fantasztikus és brutálisan eredményes focit játszik. Bár a fél szezon alatt szerzett közel 50 gól és a minden sorozatra érvényes veretlenség lenyűgöző, ilyen kifutott féléveket időről-időre látunk előfordulni más topligákban is.

A Leverkusen sztorijának igazi érdekességét az adja, hogy ezt a Bundesligában, vagyis a Bayern München előtt teszik.

Még a fiatalabb olvasóink is emlékezhetnek, hogyan járt a 2011-ben és 2012-ben Jürgen Klopp vezetésével két bajnoki címet nyerő Borussia Dortmund. Akik pedig kicsit régebb óta követik a focit, megélték ugyanezt a VFB Stuttgart, a Werder Bremen vagy az új évezred első éveiben a… Bayern Leverkusen esetében.

De tegyük fel, hogy retrográd amnéziában szenvedve mindezt nem tudjuk felidézni, és forduljunk a jelen eseményeihez iránymutatásáért. Az idei Leverkusen kiemelkedő egyénisége a 20 éves támadó középpályás Florian Wirtz, akit több évig érvényes szerződése ellenére máris folyamatosan szóba hoznak a Bayernnel. Hasonló helyzetben van a jobbhátvéd posztja ellenére már tíz bajnoki gólban szerepet játszó Jeremie Frimpong, akit a müncheniek a kiüresedőben lévő jobboldalukra néztek ki.

Ők ketten, ha a pletykák igaznak bizonyulnak, és később tényleg csatlakoznak a rivális bajorokhoz, olyan játékosok sorát folytathatják, mint Robert Lewandowski, Mario Götze, Manuel Neuer, Mario Gomez, Miroslav Klose vagy épp Michael Ballack és Zé Roberto. Vagyis a Bayern elmúlt két évtizedben feltörő szinte összes ellenfelének klasszisai, akik aztán Münchenben kötöttek ki.

A kérdés így ebben a történetben nem is igazán az, hogy bajnok lesz-e ebben az idényben a Leverkusen. Ez elképzelhető. Sokkal inkább az, a jövő leverkusenjei hogyan kerülhetik el azt, hogy a Bayer predesztinálható sorsára jussanak, és a Bayern a lerablásukkal biztosítsa évtizedes dominanciájának folytatását.

Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk, cikkünkben megpróbáljuk röviden összefoglalni, mi vezetett a müncheniek ilyen mértékű uralmához az elmúlt évtizedekben, felidézünk néhány emlékezetes esetet és neves kivételt – köztük egy magyar vonatkozást – a múlt példái közül, végül pedig számba vesszük a lehetséges megoldásokat.

Ha csak az a statisztika kerül elénk, hogy a Bayern München a Bundesliga eddig véget ért 60 szezonjából 32 megnyert, arra gondolhatnánk, hogy a csapat uralma a kezdetek óta tart. Pedig leszámítva az 1960-70-es évek fordulójának egy időszakát, amikor a Gerd Müller, Franz Beckenbauer és Sepp Maier nevével fémjelzett csapat otthon és nemzetközileg is domináns volt, a Bayern nem volt egyeduralkodó. Egy – talán a legnagyobb – volt a jó német csapatok sorában.

Innen jutottunk el oda, hogy a 2022-23-as szezon végén a müncheniek már zsinórban a 11. bajnoki címüket zsebelték be, és az ezredforduló óta összesen 18. alkalommal lettek elsők. További három alkalommal pedig a második helyen végeztek, ezzel összességében teljesen egyedülálló módon uralnak egy európai topligát.

Hogy mi történt a kettő között? Röviden azt mondhatnánk, hogy a futball átalakult és megérkezett a modern kapitalizmusba, a Bayern pedig tökéletes pillanatban és módon reagált ezekre a változásokra.

Bármilyen hihetetlenül hangzik, az FCB focis szakosztálya csak 2002-ben alakult profitorientált szervezetté, mára mégis a világ egyik legértékesebb futballmárkája. A klub bevételei ebben az időszakban 355%-kal nőttek, a 20 éven át tartó profitábilis működést pedig nem tudta megtörni a csapatnak mára otthont adó Allianz Arena felhúzása, de még a 2020-as koronavírus-járvány sem.

Mindezt úgy, hogy a klub sokáig kimondottan a belföldi bevételek maximalizálására koncentrált, a nemzetközi terjeszkedést csak az utóbbi egy évtizedben kezdték komolyabban venni. A Bayern ennek ellenére mára rendelkezik önálló akadémiával Kínában és Indiában, illetve saját irodával az Egyesült Államokban, az észak-amerikai kontinensen pedig egy néhány évvel ezelőtti felmérés alapján máris 32 milliója szurkolójuk van. Vagyis a növekedési potenciál még mindig óriási.

Ahhoz persze, hogy ez a szabályos pénznyomda kiépüljön és a klub ki is tudja ezt használni, olyan stabilitás is kellett, ami a riválisokra egyáltalán nem jellemző. Ebben komoly szerepet játszik a müncheniek azon szokása, hogy a bajorok egykori játékosai kerülnek vezető szerepbe a klubnál. Ennek két legkiemelkedőbb példája Beckenbauer és Uli Hoeneß, akik sokáig elnökként szolgálták a csapatot.

Az anyagi fölény és a stabilitás tehát még több sikert szül, ez akár csak az üzleti életben, a modern fociban sincs másképp. A „gazdagok gazdagabbak lesznek”, ahogy az angol mondást fordítják. A Bundesliga esetében azonban ez egy más, konkrétabb módon is igaz.

A német liga a topbajnokságok közül a legkisebb mértékben ügyel az esélykiegyenlítése, amikor a tévés bevételek szétosztásáról van szó. A hazai jogok eladásából származó haszon teljesen, de a nemzetközi tévés pénzek háromnegyede is teljesítmény-arányosan van elosztva, ami évről-évre csak tovább növeli a Bayern előnyét. Sehol Európában nincs akkora különbség az első és az utolsó csapat tévés bevételei között, mint a Bundesligában, ahol ez a szám több mint háromszoros.

Ehhez az anyagi dominanciához társul hozzá az átigazolási politika, amit a Bayern az elmúlt évtizedekben követ, vagyis a rivális csapatok legjobbjainak módszeres elcsábítása. Ha egy klub anyagi tekintetben ilyen mértékben ural egy ligát, nem meglepő, hogy a legjobbakra könnyen ki tudja vetni a hálóját, a mérték, amivel ezt a müncheniek űzik, viszont teljesen letaglózó.

Nem is csak arról van szó, hogy bevezetőben már felsorolt nevek – és sokan mások - mind egy-egy ideiglenesen feltörő élcsapatot hagytak ott a Bayern kedvéért, hanem arról is, ahogy a bajorok a fölényüket teljes mértékben kihasználva sokszor nyomott áron vagy akár ingyen szerezték meg ezeket a sztárokat, még kevesebb esélyt hagyva a pótlásukra. Klose vagy Lewandowski esetében egy eurót sem látott belőlük az előző klubjuk, de Neuer vagy Hummels sem piaci áron érkezett.

Fontos azt is látni, hogy ez a folyamat nem csak a legmagasabb szinten, a befutott sztároknál zajlik, a Bayern a riválisok utánpótlásából is rendre elrabolja a legnagyobb tehetségeket.

- fakadt ki Frank Briel, a Hoffenheim akkori sportigazgatója még 2020-ban, amikor a müncheniek két top tehetségüket is szerződtették etikátlan módon.

De mégis miért lehetséges, hogy a játékosok sokszor a pályafutásukat beindító klubokra és az ő szurkolóikra magasról téve belemennek ebbe, és kiharcolják a Münchenbe szerződésüket?

Az olyan bajor származású németek esetében, mint Hummels, aki a Bayern szurkolójaként nőtt fel és a klubnál is kezdte a karrierjét, még érthető a dolog. Nem lehet azonban az ősszurkoló-kártyát minden érkező német sztár esetében kijátszani: egy felmérés szerint a müncheniek ugyan nagyjából 23%-os aránnyal a legnépszerűbb klub az országban, de a Dortmund például alig egy picivel marad el tőlük népszerűségben.

Sokkal inkább arról van szó, amit Neuer – aki a Bayernt választó játékosok közül talán a legmegosztóbb figura lett a szurkolók körében – 2011-es érkezésekor ki is mondott.

- nyilatkozta a klub honlapjának akkor.

A siker ígérete pedig hazai és nemzetközi Bundesliga-játékosokat egyaránt vonz, és ettől még a kevésbé sikeres váltások története sem riasztja el őket. Götze karrierje a müncheni szerződés után elég komoly mélyrepülésbe kezdett, de a legutóbb, amikor a Bayern lerabolt egy riválist, az RB Leipzigból érkező trió – az edző Julian Nagelsmann, Marcel Sabitzer és Dayot Upamecano – egyike sem vált be igazán.

Persze ellenpélda is akad, ha nem is sok. Marco Reus például két riválisnak, a Dortmundnak és korábban a Borussia Mönchengladbachnak is meghatározó játékosa volt az elmúlt évtizedben, mégsem kötött ki soha Münchenben. Abban, hogy az ő karrierje sose teljesedett ki igazán, a sérülések is komoly szerepet játszottak, ez viszont nem jelenti, hogy sose lett volna lehetősége a rekordbajnokhoz szerződni.

Ő szimplán másképp döntött, erre pedig néhány éve meg is adta a magyarázatot.

„Szerintem a szurkolóknak fontosak az olyan fickók, mint Thomas (Müller) és én. Érzékelik, hogy úgy kötődünk a klubunkhoz, mint ők. Én mindig arról álmodtam, hogy a BVB-ben játszhatok. Itt minden megvan a boldogságomhoz. Az otthon, a család és a klub.”

A magyar szurkolók joggal mutathatnak rá még egy példára, Dárdai Pál esetére. A magyar középpályás két éve volt a Hertha Berlin játékosa, amikor 1999-ben a bajorok akkori edzője, Ottmar Hitzfeld és Hoeneß is megkeresték, ő azonban a maradás mellett döntött. A mindig racionális Dárdai később úgy mesélte el a történetet, hogy egy papírra felírta az érvéket a két klub mellett, a pozitívumok száma pedig a Hertha felé billent. Maradt, helyi legenda lett, és mai napig a csapat vezetőedzője.

A felsorolás azonban itt nagyjából véget is ér. Vannak még olyan német és Bundesligából induló sztárok az elmúlt évekből, akik sosem húzták magukra a Bayern mezét, vagy karrierjük csúcsán ott is hagyták a münchenieket, az ő esetükben viszont más okokról beszélhetünk, amik már az egész dominancia-kérdés megoldásához közelebb vihetnek.

Ha megnézzük, hogy az elmúlt években milyen német sztárok nem kerültek a Bayernhez, leginkább talán Kai Havertz neve szúrhat szemet. A pályafutását szintén Leverkusenben kezdő Havertz tipikus Bayern-igazolás lehetett volna, ő azonban inkább Angliát választotta, ahol a Chelsea-nél kevéssé találta meg a számításait, az Arsenalban viszont egyre jobb formába lendül.

Tegyük hozzá, hogy Havertz esete bizonyos szempontból rendkívüli, hiszen ő a koronavírus sújtotta 2020-as évben váltott klubot, így hiába érdeklődtek iránta a müncheniek, a már említett profitábilis működés mellett nem szállhattak harcba a gazdasági racionalitásra annyira sosem adó Roman Abramovich vezette Chelsea-vel.

Egyfajta tendencia ettől még megfigyelhető. Timo Werner néhány éve szintén Angliát választotta, de nem a Bayernhez írt alá Ilkay Gündogan, Jude Bellingham, Erling Haaland, Randal Kolo Muani vagy éppen Szoboszlai Dominik sem. Nem is beszélve az olyanokról, mint Toni Kroos, David Alaba és kisebb mértékben Lewandowski, akik a müncheniek meghatározó játékosaként döntöttek úgy, hogy más sztárcsapathoz szeretnének igazolni.

Vagyis azt látni, hogy a Bayern az elmúlt években már saját terepén sem tudja feltétlenül felvenni a versenyt az olajállamok pénzéből pumpált, vagy még nagyobb brandértékkel rendelkező – esetenként mindkettővel bíró – csapatokkal szemben.

Ha ez a folyamat folytatódik, a legnagyobb sztárok pedig a müncheniek egyeduralma miatt elkezdik leértékelni a Bundesligát, az hosszú évek alatt vezethet a Bayern olyan anyagi hanyatlásához, ami idővel jobban kiegyenlíti az esélyeket a bajnokságban. Más kérdés, hogy ez lényegében a teljes német futball hanyatlásához és nemzetközi eljelentéktelenedéséhez vezetne, ami vélhetően nem ízlene más csapatok drukkereinek sem.

Egy másik megoldás szintén fájdalmas kompromisszummal járna a szurkolók számára. A német foci alapja az úgynevezett 50+1-es szabály, ami biztosítja, hogy egy profi klubban egyetlen befektető sem szerezhet 49%-nál nagyobb részesedést, vagyis a többségi tulajdon minden esetben a hazai kistulajdonosoknál marad. Nem véletlen, hogy Németországban nem látunk orosz oligarchákat és közeli-keleti államokat a csapatok élén.

Az évek során ugyan kisebb réseket már ütöttek ezen a rendszeren – például a Red Bull lipcsei projektje ilyen –, a megszüntetése viszont elképzelhetetlennek tűnik. Pedig ez is lehetőséget adhatna Bayern uralmának megdöntésére.

Ha egy, vagy több befektető úgy döntene, lát fantáziát abban, hogy felvegye a versenyt a müncheniekkel, saját forrásból fedezve az anyagi hátrányt, a bajnokság rövid időn beül kiegyenlítettebb lehetne.

Más kérdés, hogy ezzel a német foci lényegében a „lelkét” adná el, miközben a klubok nagyon megbecsülendő anyagi stabilitását is a kényükre-kedvükre befektető vagy épp kiszálló üzletemberek és befektetési csoportok harcára cserélné.

Az alternatíva viszont csak az, ami jelenleg zajlik. Egy bajnoki rájátszás ötletét a legtöbben elvetik, ha valami nem változik, a Bayern uralmát önerőből senki nem fogja megdönteni. Lehetnek olyan szezonok, mint az idei, amikor egy Leverkusenhez hasonló, nagyon jól összerakott csapat megszorongatja, esetenként akár le is győzi a münchenieket, de biztosra vehetjük, hogy a következő idény kezdetén ennek ellenére a bajorok lesznek a favoritok.

Méghozzá jó eséllyel úgy, hogy az előző szezon meglepetéscsapatának egy-két sztárja már az ő mezükben mosolyogva várja az új idényt.