Wenger lesszabályával alapjaiban véve forgatnák fel a focit – de tényleg ez kell a sportágnak?

Arséne Wenger körülbelül durván három évvel ezelőtt vetette fel, hogy meg kellene változtatni a lesszabályt, méghozzá olyan formában, amely a támadójátéknak kedvez. Az Arsenal legendás menedzsere amellett érvelt, hogy egy játékos csak akkor legyen lesen, ha a passz pillanatában az egész testével az utolsó védő előtt tartózkodik. Wenger úgy vélte, ezzel két legyet üthetnének egy csapásra: a közönség több gólt láthatna, pluszban a bosszantó milliméterezés is megszűnne.

Wengernek a FIFA globális labdarúgó-fejlesztési vezetőjeként volt pár hajmeresztő javaslata, amelyek ellen edzőként ő maga is hangosan tiltakozott volna. A kétévente megrendezett világbajnokságot végül elvetették (aligha végleg), a lesszabály átértelmezése azonban akár meg is valósulhat. A FIFA szabályalkotó testülete (IFAB) ugyanis fontolóra vette a szabályváltoztatást, és ha rábólintanak, akár már 2024/25-től módosulhat a gyakorlat. De tényleg kell ez a labdarúgásnak?

Kétségtelen, hogy a szabály papíron a támadófocinak kedvez, elvégre a támadók lényegesen könnyebben feszegethetnék a határokat, és már azzal hatalmas lendületelőnyre tehetnének szert, ha mondjuk „csak” fél testhosszal lógnának be a védőkhöz képest. Vagyis elvben, ha a csapatok változatlan játékrendszerekben, a mostanság divatos filozófiával lépnének pályára, akkor könnyebb lenne gólt szerezni. Csakhogy az edzők sem hülyék.

Ha drasztikusan megváltoztatják a játékszabályokat, ráadásul egy olyan elemét, amely központi részét képezi az aktuálisan uralkodó taktikai szemléletnek, akkor a játékfelfogás is változni fog. Egy támadóbarát lesszabály több kockázatot jelent, egyszersmind azt, hogy ha nyerni akarnak, nem vállalhatnak ugyanakkora rizikót, mint amit a mostani szabályrendszer megenged. Ebből logikusan következik, hogy az uralkodó játékfelfogás a támadó felől a védekező irányába tolódna el.

Vegyük például a magas letámadást. Manapság azért teheti meg ennyi csapat, hogy már az ellenfél tizenhatosa előtt labdaszerzésre törekedjen, mert a lesszabálynak köszönhetően feljebb tolhatja a védekezését, és a terület szűkítésével folyamatosan gyors döntésekre kényszerítheti az ellenfelét. Ha ez a képzeletbeli határ szélsőséges esetben egy testhossznyival meghosszabbodik, lényegesen kevesebb hasznot hozna a konyhára ez a harcmodor a kontrák megnövekedett hatékonysága miatt.

Talán lenne egy átmeneti időszak, amikor növekedne a gólok száma, ám mihelyst alkalmazkodtak a játékosok és főleg az edzők az új keretrendszerhez, egészen más irányt venne a taktikai evolúció. Kérdés, hogy megéri-e belenyúlni valamibe, ami a jelenlegi formájában elérte a célját, és mindkét irányból a támadó futballnak kedvez: ugyan az évek során egyre megengedőbb lett, mégis kockázatvállalásra sarkallja a csapatok jelentős részét.

A leshelyzetekkel szembeni indulatok leginkább a VAR-korszak óta lángoltak fel, amikor a mérkőzések megszokott részévé vált a különböző szituációkat szorgalmasan vonalazó játékvezetők látványa. A módszer sok szempontból tökéletlen. Jonathan Wilson anno egy egész cikket szentelt annak, hogy bebizonyítsa, a televíziós kamerák felvételei alkalmatlanok a leshelyzetek megítélésére a képkockák rögzítési sebessége miatt.

A VAR láthatóbbá tette a határokat, sőt, a nézők képébe tolta azt, ami érthető módon frusztrációhoz vezetett. Melyik szurkoló ne akarná kidobni az ablakon a tévét, amikor egy sorsdöntő mérkőzésen gólt szerez a csapata, majd valaki berajzol két, egymást szinte teljesen átfedő vonalat, és a folyamat végeztével érvénytelenítik a találatot? Ezekről a nüanszokról korábban csak sejtettük, hogy ott vannak, most viszont meg is bizonyosodunk róla, egy csak félig-meddig megbízható eljárás alapján.

Ez alapján érthetőek azok a vélemények, amelyek szerint érdemes lenne valamekkora hibahatárral dolgozni a VAR-nak a leshelyzetek esetében. Csakhogy ez sem visz sokkal közelebb a megoldáshoz. Hány centi legyen a hibahatár? Egy? Kettő? Öt? Még ha tudományos alapon valaki ki is számolná, mennyi ráhagyás volna fair, akkor is ugyanazzal szembesülnénk, csak épp két centivel arrébb tűnne borzasztóan igazságtalannak a milliméteres les.

A probléma nem feltétlenül a lesszabállyal van, és még csak nem is a technológiai felülvizsgálatával, mert a határt valahol meg kell húzni. Szerencsére létezik már olyan megoldás, amely a paintszerűen primitív vonalaknál precízebb formában dönti el, lesről indult-e a támadó játékos, vagy sem. A félautomata lesrendszernek ilyen szempontból egyértelműen van hozzáadott értéke, akár milliméterre pontosan meghatározza, szabályos gól született-e.

Ez a Wenger-féle szabály szempontjából is fontos, hiszen 2020-ban a vonalazással való leszámolás volt az edzőlegenda egyik érve. Manapság már nincs szükség vonalakra – pontosabban: nem lenne szükség azokra. Az már más kérdés, hogy a Premier League-ben leszavazták a bevezetését a költségei miatt, ami meglehetősen furcsa a világ legjobb és leggazdagabb bajnokságától, amikor ezt a nem túl magas szintet még a modernitás gondolatától is irtózó Serie A-ban is sikerült megugrani.

Nem mintha a Wenger-les valóban megoldást jelentene a vonalak kérdéskörére, elvégre a logika ugyanaz maradna, csak a referenciapontok változnának meg. Manapság azt nézik bőszen a VAR-szobában (már ahol videóznak), hol van a támadó hónalja az utolsó védőhöz viszonyítva, míg 2024-től azt vizslathatnák a sasszemű játékvezetők, hogy a csatár sarka átlógott-e a leshatáron. Tényleg megérné csak ezért új irányba állítani a futball fejlődését?

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!