Az Arsenal-legenda Henry arról mesélt, hogy egész karrierje alatt depressziós lehetett

1999 lehetett, a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium 11.d osztálytermének falai a díszítő verseny miatt különböző sportolókat ábrázoló poszterekkel lett teletűzdelve, mezek, hálók és kapuk lógtak innen-onnan (elsők lettünk).

A Thierry Henryt ábrázoló poszter előtt állva beszélgetett e sorok írója és a legjobb tanulónk, a végig kitűnő Bakos Péter (szevasz, Baki!) arról, ki hogyan tervezi a jövőjét. Ő irigyelt minket, hogy régóta sportújságírónak készültünk.

Henry az előző nyártól kezdve, amikor a francia válogatott megnyerte a világbajnokságot, éveken át a csúcson volt, az Arsenalnál töltött időszaka alatt a világ egyik legjobb támadójaként emlegethettük. A cikk szerzőjének azóta is a Bergkamp-Henry duó a kedvenc csatárkettőse. Náluk nincs feljebb nálunk.

Ez jutott eszünkbe akkor, amikor szerdán a goal.com-on arról olvastunk, hogy Henry a saját korábbi depressziójáról vallott egy megrázó interjúban.

Annak ellenére, hogy korának egyik legjobb futballistája volt, világbajnokságot, Eb-t, két angol bajnoki címet nyert az Arsenallal és Bajnokok Ligáját a Barcelonával, Henry kétségekkel és mentális démonokkal is küzdött. Ezen nyilván az sem segített volna, ha 2003-ban megnyeri az Aranylabdát, 62 ponttal előzte őt meg Pavel Nedvěd.

A siker esetében is csak a látszat volt, amely nem jelent sokat, ha az ember huzamosabb ideig pocsékul érzi magát. Elismerte, hogy alkalmazkodott a kihívásokhoz, de tartózkodott attól, hogy beszéljen a játékévei alatt a depressziójáról. A most 46 éves francia A Diary of a CEO podcastban közel kétórás (!) interjút adott.

Henry azt is elárulta, hogy a Covid-járvány idején szembesült az érzéseivel, amikor az MLS-ben szereplő Montreal Impactet irányította. Elszigetelve élt, és a zárlat miatt nem láthatta a gyermekeit. Henry megkérdőjelezte a tetteit, és szembesült a helyzettel járó érzelmi áldozatokkal.

A londoni Emirates Stadion előtt szobrot is kapó Thierry Henry azt is bevallotta, hogy eléggé megromlott a viszonya az édesapjával, aki nagyon kritikusan viszonyult a teljesítményéhez, és ez talán maradandó nyomot hagyott benne.

Nemrég a Tottenham korábbi középpályása, Dele Alli mesélt hasonlókat Gary Neville-nek, amikor bevallotta, hogy súlyos mentális problémákkal küzd a gyermekkorában történt megrázó események miatt, amelyek örökre megsebezték.

A Netflixen látható Beckham-doksiból tudhatjuk, hogy Sir David is alig kapott pozitív visszajelzést a gyermekkorában őt edző édesapjától, Szoboszlai Dominik szintén így járt.

Itt van három példa három klasszistól, akik elnyomó szülőt kaptak, sikeresek lettek, de felnőttkorukban szembesülnek azzal, hogy ez így nem volt rendben.

E sorok írója kézzel-lábbal tiltakozik az ilyen nevelési módszerek ellen, már csak azért is, mert ismerősek. Alli, Beckham és Henry példája is mutatja, hogy ezek a fiatalkorban kapott sebek később szakadnak fel és visszaütnek az évtizedeken át hordozott sérelmek. Nincs az a későbbi fényes karrier és gazdagság, amiért megérné így bánni egy tehetséges gyerekkel.

Az olyan játékosok, mint Alli, Beckham és Henry őszinte megnyilatkozásai rávilágítanak a mentális egészséggel kapcsolatos kihívásokra, amelyekkel még a sportvilág legsikeresebb egyéniségei is szembesülnek, és arra, hogy mennyire fontos az ilyen problémák nyílt kezelése és megvitatása.

Sajnos a depresszió legkegyetlenebb verzióit is közelről láttuk, azt pedig nem csak átérezni tudjuk, hanem tényleg tudjuk, milyen szinte minden egyes nap sírni több mint egy éven át. Bár nem segít rajtunk, hogy kiderült, a valaha volt egyik legkedvesebb focistánk is átélt ilyet, mégis jó tudni, hogy nem vagyunk ezzel egyedül. Pláne, ha valaki olyan mesél erről, akit annyira szeretünk több mint 25 éve a távolból, mint Thierry Henryt.

Veled vagyunk, Titi!

---

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!