Akinek a neve eggyé vált a pöttyös trikóval: Richard Virenque Tourt akart nyerni, aztán jött a "de"

Richard Virenque 1992-ben indult el először a Tour de France-on, 1997-ben pedig egészen a második helyig jutott az összetettben. A most 54 éves francia exkerékpáros imád mesélni a régi időkről, ezúttal a L’Équipe-nek adott interjújában mondott egy-két érdekes dolgot.

Igen, természetesen, még csak öt-hat év telt el az utolsó Tour-győzelme után, amikor profi lettem. Ráadásul mindig összekevertem az 1985-ös és az 1986-os Tourt, mert mindig az Alpe d'Huez-i célba érkezésük villan be, amikor Greg LeMonddal kéz a kézben értek be 1986-ban – azt hittem, az az utolsó győzelmének évében volt, pedig nem. (Az 1986-os Tourt Greg LeMond nyerte).

Egyébként Laurent Fignon-nal együtt ők hárman voltak azok, akikért rajongtam fiatalon, megőrültem a La Vie Claire színes mezéért, ami teljesen eltért a klasszikus trikóktól. Bernard ráadásul igazi kapitány benyomását keltette, olyan volt, akit mindenki le akart győzni, ettől pedig ő csak még erősebb lett. Emlékszem, amikor az utat eltorlaszoló tüntetőket ütötte ököllel, egyszerűen imádtam!

Ő volt az a kerékpáros, aki lenni szerettem volna. Nagyon erős karaktere volt, acélos, néha kicsit nyers, és nem pejoratívan mondom ezt, de ahhoz, hogy akkora bajnok legyél, mint ő, vastag bőr kellett, egyszerűen meg kellett edződni. Mivel magam is közel kerültem a Tour megnyeréséhez, tudom, hogy ez elengedhetetlen ahhoz, hogy nyerj, öt alkalommal meg pláne.

Valószínűleg pont ezért sem sikerült Franciaországban senkinek odaérni az ő szintjére. Franciaként viszont külön inspirált engem, nagy álmodozó voltam fiatalon, és a nyomdokaiba akartam lépni. Persze, ezek tényleg csak álmok voltak, de néha épp ezek miatt tettem oda még jobban magam, ezért mentem előre, ezért maradtam még egy kicsit edzeni, ezért csináltam meg olyanokat, amik segítettek még előrébb jutni.

Így éltem meg én is ezt.

Igen, 1997-ben jött az az érzés, hogy nem vagyok ettől messze. Kezünkben volt a verseny, a sárga trikó sem volt messze, ott voltak azok a kulcsfontosságú szakaszok, ahol meg lehetett volna a győzelem. Akkor is tudtuk, hogy Jan Ullrich beteg volt a végén, később az is kiderült, hogy ez sokkal súlyosabb volt, mint amit akkoriban gondoltunk, de egyszerűen nem tudtuk kihasználni. Később azt mondtam magamnak: „A fenébe, elvesztettem a Tourt, és talán soha nem lesz lehetőségem megnyerni". Közel voltam hozzá, de végül nem sikerült.

Pantani ott volt 1997-ben, de csak időnként, ingadozó volt a teljesítménye. Nyert az Alpe d'Huez-en, én több mint egy perccel (1'27'') mögötte végeztem a harmadik helyen. Ez nagyon bosszantott, de aztán másnap bő három percet adtam neki.

De visszatérve Indurain dominanciájának időszakára: ne feledjük, hogy 1992-től kezdve minden évben közel tudtam kerülni az első helyhez. Már akkor is igyekeztem a legjobbakkal versenyezni. Az 1997-es Tour után Bruno Roussel (a Festina sportigazgatója) mindent megtett, hogy 1998-ban összejöjjön a győzelem, leszerződtette Alex Züllét, aki az Once csapatától érkezett. Megértettem, hogy már nem én vagyok az egyetlen kapitány, de ez még inkább feltüzelte az ambícióimat.

Soha nem gondoltam úgy magamra, mint aki Hinault utódja lehet. Ez eszembe sem jutott, mert egyáltalán nem voltam olyan, mint ő. Ő az uralkodó volt, én pedig csak egy egyszerű lovag voltam, aki megcsinálta a show-t a pöttyös trikóval.

Erre voltam kondicionálva, ez volt az én szórakozásom. A csapattársaim, a szponzorom, a közönség is ezt akarta, mindenhol csak a pöttyös trikós Richard Virenque volt. Nekem pedig ott volt a mez, és boldog is voltam. Ez vitt előre, ez inspirált.

Gyakran megveregette a vállamat, éreztem, hogy tetszik neki a versenyzési stílusom. Látta, hogy kicsit őrült vagyok, mert mindig támadok. Azt hiszem, értékelte, hogy milyen vagyok, még ha nagyon távol is álltam attól, amit ő a karrierje során elért. Én csak próbáltam összehozni egy győzelmet a Touron, hogy ott legyen az eredményeim között, de nem úgy alakult, ahogy álmodtam róla.

Később jobban megismertem Bernard-t a Tropicale Amissa Bongo versenyen Gabonban, ahol távol a tömegtől kissé nyugodtabb körülmények között is tudtunk jó párszor beszélgetni. Azt gondolom, hogy kedvelte a versenyzőt, aki voltam. És végül is mindegy, hogy meg tudtam-e ismételni az ő eredményeit vagy sem, őt ez egyáltalán nem érdekelte.

Nem annyira, nem volt ez olyan erőteljes, mint manapság. Akkor mindössze tíz év telt el azóta, hogy francia versenyző nyerte a Tourt, most meg már majdnem negyven. A várakozás hosszú, és egy franciának attól csak bonyolultabb lesz az élete, ha jól megy a Touron, mert onnantól mindenki az első helyen akarja látni. Amióta én versenyeztem, mások is kerültek ebbe a helyzetbe, mint Thibaut Pinot vagy Julian Alaphilippe.

Az alkalom. Hinault ötször nyert, mert ő volt a legerősebb, akármilyen útvonalon ment a Tour, ő lenyomta. Azóta viszont a franciáknak arra kellett várniuk, hogy kedvezzen nekik az útvonal. Talán, ha egyikük nyerhetett volna, de ebben a sztoriban is rengeteg a „ha”. Ez a nagy különbség Hinault és a többiek között – neki ez nem számított.

Persze, a Tour de France súlya mindig nyomta a vállaimat, de nem voltak komplexusaim miatta. Mindig Bernard Hinault-ról beszéltek nekem, de Coppi vagy Anquetil korszaka például nem sokat mondott nekem, nem is voltam képben annyira. A Var megyéből jöttem, ami nem éppen kerékpáros környék, nem olvastam a bringás újságokat, ha volt egy kis szabad időm, inkább a kertemben barkácsoltam. Thibaut Pinot is ilyen volt, ő is kicsit távol volt ettől az egésztől.

Nem tudom igazából, hogy csak ez a Tour megnyerésére irányuló őrült vágy volt-e az, ami miatt elvesztem – ahogy fogalmaztál. Az biztos, hogy mindig azzal a céllal indultunk el, hogy elhozzuk a sárga trikót Párizsba. Viszont az akkor, és az évekkel később történt események ismeretében úgy gondolom, nem én voltam az egyetlen, aki elveszítette az irányt.

Forrás: L’Équipe