Mindenkit magára haragított, leírták, aztán brutális fordítással nyert Tour de France-t

Öt indulás, egy összetett második hely és négy feladás. Ez volt Henri Pélissier mérlege a Tour de France-on, mielőtt odaállt volna a párizsi rajtvonalra 1923-ban.

Nagy volt a szórás, így nem lehetett tudni, melyik Pélissier-t láthatják majd a franciák azon a nyáron. Az 1914-est, aki három szakaszt is behúzott, és végül másodikként zárt? Vagy talán azt, aki nem jutott túl a hatodik szakaszon egyetlen másik Tour-indulása során sem?

Rapszódikus eredménysora és haragos természete ellenére Henri Pélissier-t különleges tehetségnek tartották. Három testvérével együtt Párizsban nőtt fel, viszonylagos jómódban, és míg egyik öccse, Jean az első világháborúban életét vesztette, másik két fivére szintén kerékpárversenyzéssel kereste a kenyerét; Francis és Charles is profinak állt.

Mind a hárman szereztek francia bajnoki címeket – Henri (1) és Francis (3) országúton, Charles pedig cyclo-crossban (3). Sokat elmond a három testvér tehetségéről és dominanciájáról, hogy 1919 és 1931 között mindössze három olyan francia mezőnybajnokság volt, ahol legalább egy Pélissier nem állt a dobogón. Nem túlzás tehát állítani, hogy a Pélissier család volt akkoriban a francia kerékpársport királyi családja.

1923-ra Henri Pélissier 6 nagy egynapos-győzelemmel büszkélkedhetett; három Lombardiával, két Roubaix-val és egy Sanremóval. A Tour de France-szal azonban – leszámítva 1914-es remeklését hadilábon állt: gyakori feladásai és sorozatos botrányai miatt enyhén szólva nem volt felhőtlen a viszonya sem a szervezőkkel, sem a sajtóval, sem pedig a versenytársakkal. Pélissier sokszor kritizálta a szerinte embertelen versenykörülményeket és a szabályokat, állandó nyilatkozatháborúban állt a Tour főnökével, aki egyszer „csökönyösen arrogáns bajnoknak” nevezte. 1919-ben pedig, amikor épp 20 perccel vezetett összetettben, azt találta mondani, hogy „én igazi telivér vagyok, az ellenfeleim pedig mind csak igáslovak.”

A sárga trikós nagyképűsége érthető módon felpiszkálta a riválisokat, így a Brestből rajtoló 4. szakaszon az „igáslovak” összefogtak, és amikor Pélissier defektet kapott és félreállt, egyként támadták hátba őt és testvérét, Francist. Az éllovas hirtelen egy 300 kilométeres üldözőversenybe csöppent, amit csakis magának köszönhetett.

A történtek kapcsán még a Tour de France atyja, az egyébként újságíróként tevékenykedő Henri Desgrange is úgy fogalmazott, hogy az alatt a 30 év alatt, amióta kerékpárversenyekről tudósít, nem látott még ehhez fogható drámát az országúton.

„Képtelenség elképzelni döbbenetesebb, szörnyűbb, elszomorítóbb, ugyanakkor lenyűgözőbb szakaszt annál, mint amilyennek ma a szemtanúja voltam” – írta akkor.

Pélissier végül több mint 30 percet veszített, és azonnal feladta a versenyt, pedig még ezzel együtt is a második helyen állt összetettben. 1920-ban egy újabb tüntetőleges feladás következett (ismét összekülönbözött Desgrange-zsal), miután a versenyigazgató már meg volt győződve arról, hogy Henri Pélissier sohasem nem fogja megnyerni a Tourt: „nem tudja, hogyan kell szenvedni” – jelentette ki. Meglehet, Pélissier maga is így gondolta, mert a következő két kiírást kihagyta, és csak 1923-ban tért vissza a francia körre.

1912 és 1922 között Belgium uralta a Tourt, a hét megrendezett versenyt ugyanis mind megnyerték, Philippe Thys ráadásul triplázni tudott. A franciák már persze türelmetlenül várták az újabb hazai győztest, de egyre kevésbé hittek a sikerben, látva a belga kontingens elsöprő erejét és mélységét.

Az 1923-as kiírást Desgrange is úgy vezette fel, hogy míg az öt belga közül bármelyik megnyerheti a versenyt, csupán egyetlen francia indulót lát, aki ezt meg tudná akadályozni és véget vethet a hegemóniának. Ez a valaki pedig történetesen egy Pélissier volt, de nem Henri, hanem a nála öt évvel fiatalabb Francis – Desgrange őt nevezte meg a nemzet legnagyobb reménységeként.

Kilenc szakasz után Nizzába, az Alpok lábához érkezett a mezőny, azonban Francis ekkorra már kiesett a végső győzelemért zajló versenyből, súlyos bukása után csaknem öt óra hátrányt szedett össze az éllovas olasz Ottavio Bottecchiával szemben.

Mindeközben bátyja, Henri az összetett harmadik helyén tanyázott, egy kicsivel kevesebb mint fél óra lemaradással. Az első héten megnyert egy szakaszt, és korábbi szeszélyei ellenére átjutott a Pireneusokon is.

Két alpesi szakasz szerepelt a programban, Nizzából Genfbe vezetett az útvonal, közte egy briançoni pihenőnappal. Öt durva emelkedő nehezítette a versenyzők dolgát: az Allost, a Vars-t és az Izoard-t, valamint a Galibier-t és az Aravist kellett megmászniuk a két hegyi etapon. Henri tudta, hogyha nyerni akar, ez lesz a tökéletes alkalom és terep arra, hogy rohamot indítson a sárga trikóért.

A sorsdöntő támadással pedig nem várt sokáig, sőt, gyakorlatilag támadásban töltötte mind a két napot: Pélissier legfőbb és egyetlen szövetségesével, Francisszal lépett el a riválisoktól, az összes nagy emelkedőre elsőként ért fel, a briançoni célban pedig úgy ünnepelhette öccsével a szakaszgyőzelmet, hogy már több mint 11 perccel vezetett Bottecchia előtt. És ez még csak a kezdet volt.

A Pélissier testvérek a 11. szakaszon is megszöktek, ezúttal Francis végig kitartott bátyja mellett, és az újabb Henri-féle győzelem mellett sikerült további 18 perccel megtoldani az előnyt összetettben.

„Hol volt eddig ez a minden tekintetben nagyszerű versenyző? Miért nem hozta el nekünk a háborút követő minden egyes évben ezt a csodálatra méltó teljesítményt, amit már a párizsi rajt óta láthatunk tőle?” – áradozott (!) róla Desgrange a briançoni befutó után.

A „telivér” tehát még az ellene fogadó kritikusokat is lenyűgözte, végül 30 perc 41 másodperces különbséggel nyerte meg az 1923-as Tour de France-t.

„Megcsinálta, a legnépszerűbb versenyző nyerte meg a legnépszerűbb versenyt” – írták Pélissier-ről a Le Miroir des Sports hasábjain. Nagyot fordult a világ.

Franciaország 1911 és Gustave Garrigou után ünnepelhetett ismét hazai bajnokot, azonban Pélissier pályafutása innen már lefelé ívelt, ez volt az utolsó olyan Tourja, amit befejezett.

1927-ben vonult vissza, élete pedig tragikus véget ért; 1935-ben egy eldurvult vita hevében fiatal szeretője lőtte le.

„Komplett kerékpáros volt” – mondta egykori riválisáról Garrigou. „Ha azt szerette volna, egy korszakos figura is válhatott volna belőle.”

Forrás: Cyclist