33 évesen szinte teljesen kifutott minden idők legerősebb korosztálya

Amikor a 2010-es évek elején elkezdtek megérkezni az 1990-ben született kerékpárosok a nemzetközi elitbe, sokan minden idők legerősebb korosztályát látták bennük. Peter Sagan már 2012-ben a világranglistán a top 10-ben zárta az évet - érdekes módon Moreno Moser volt a második legjobb '90-es mögötte. A szlovák három szakaszt nyert a Tour de France-on, és Thibaut Pinot is nyert egy etapot a francia körversenyen.

Aztán 2013-tól elkezdtek megérkezni azok a versenyzők, akik sok szempontból meghatározták a 2010-es éveket: Nairo Quintana második lett a Touron, de ez volt az első igazán jó éve Michal Kwiatkowskinak és Romain Bardet is elkezdte bontogatni a szárnyait.

2014-ben a korosztály megnyerte az első háromhetesét (Nairo Quintana az emlékezetes, neutralizált lejtmenetes Girón), megszerezte az első világbajnoki címét (Kwiatkowski nyert Ponferradában), Pinot pedig fehér trikósként dobogós lett a Touron. Tom Dumoulin és Fabio Aru is szép lassan a legjobbak közé tartozott, az év végi világranglista első 21 versenyzőjéből hatan születtek 1990-ben. Ekkoriban kezdték el minden idők legerősebbjének nevezni a '90-es korosztályt.

Ha az 1990-es korosztályt vizsgáljuk, nem lehet nem Peter Sagannal kezdeni. Ő az, akinek a legkomplettebb a karrierje, sorozatban három világbajnoki címe egyedülálló teljesítmény a sportág történetében, mint ahogy a hét Tour de France-on megnyert zöld trikó is - és ez a szám jó eséllyel lett volna nyolc, méghozzá sorozatban megnyert nyolc pontverseny, ha nincs az a bizonyos kizárás a 2017-es versenyen. Pályafutása csúcsán minden egynapos verseny róla szólt, mindenki ellene versenyzett, így a két nagy egynapost, amit meg szeretett volna nyerni, viszonylag későn tudta begyűjteni (Flandriai körverseny: 2016, Paris-Roubaix: 2018).

Az, hogy a harmadik olyan nagy klasszikus, ahol lett volna esélye, a Milano-Sanremo nem jött össze neki, aligha csorbítja a pályafutás fényét, amely során 121 profi győzelemig jutott el (ponttrikók nélkül). Az utolsó évei viszont már mintha egy másik, az élet élvezeteit egy profi kerékpárosnak megengedhetőnél jobban élvező versenyző eredményeit hozták volna, pedig még 2021-ben se gondoltuk, hogy visszavonulásakor azt mondhatjuk majd Saganról, hogy aki a Covid-leállás után kezdett kerékpárversenyeket nézni, az biztosan nem érti, hogy miért van a szlováknak ennyi rajongója.

A rajongótábor mérete egyébként csak részben volt köszönhető a bringán nyújtott teljesítménynek, a legendás státuszba kerüléshez kellett az a hozzáállás és viselkedés, ami pályafutása csúcsán megkülönböztette őt a többiektől, és ami alighanem az utolsó évek eredménytelenségének is az egyik oka lett.

Ha végignézzük a '90-es korosztály nagyjait, szinte csak olyan versenyzőket találunk, akik nagyszerű sikereket értek el, mégis úgy búcsúztak el a mezőnytől, hogy valami miatt maradt bennünk hiányérzet.

Fabio Aru volt az első a korosztály igazán sokra jutó versenyzői közül, aki abbahagyta, 2021 végén, elég sok betegség és probléma után. 2014-17 között a mezőny egyik legjobb hegyimenőjének számított, mindhárom háromhetesen nyert szakaszt, mindhárom háromhetesen viselte az éllovasnak járó trikót, igaz, a Girón egy, a Touron pedig két napig. 2015-ben az időfutamon ment el a Giro-győzelme, hogy aztán megnyerje a Vueltát. 2018-tól viszont érszűkület nehezítette a pályafutását, egy éve ráment arra, hogy nem jöttek rá a gyengébb teljesítmény okára, utána pedig már nem tudott arra a szintre visszajutni, ahol a betegség előtt volt.

Tom Dumoulin pont az Aru által megnyert 2015-ös Vueltán tört be a Grand Tour-esélyesek sorába, az utolsó hegyi szakaszon rogyott meg piros trikóban. Másfél évvel később, az emlékezetes hasmenéses történet ellenére nyerte meg a Girót, 2018-ban pedig Pantani óta a legjobb teljesítményt nyújtotta a Giro-Tour duplán, hiszen mindkét versenyen második lett a kor legjobb háromhetes-csapata, a Sky két versenyzője mögött. 2019-ben, a Girón bukott, ami talán inkább mentálisan törte ketté a karrierjét, mint fizikálisan. Év végén az épülő holland szupercsapat, a Jumbo leigazolta, ám 2020 végére kiégett, a 2021-es szezon első felét kompletten kihagyta. Később úgy tűnt, hogy újra megtalálja a motivációját, olimpiai ezüstérmes lett az időfutamban, de 2022 végén elbúcsúzott a profi karriertől.

Rohan Dennis éveken át a világ egyik legjobb időfutam-menője volt, akit ebben az időszakban potenciális GT-menőként is számon tartottak sokan. 2018-ban világbajnokként igazolt a BMC-től a Bahrainhez, ahonnan kilenc hónap, és egy félbehagyott Tour után menekült el az Ineoshoz. A 2019-es időfutam vb-n megvédte a címét - egy letakart márkajelzésű, alighanem BMC kerékpáron. Ő idén, Kanadában búcsúzott el a mezőnytől.

Mindenképpen ebbe a kategóriába kell sorolni azt a két versenyzőt, aki a napokban búcsúzott el a mezőnytől. Nacer Bouhanni szenzációs sebességgel rendelkező sprinterként érkezett meg a mezőnybe huszas évei elején, 2013-16 között minden évben 11 győzelmet hozott össze, pedig közben már volt egy komolyabb balhéja, amikor az egy évvel fiatalabb Démare és közte kellett döntenie Marc Madiot-nak, az FDJ főnökének, és ő - utólag nézve alighanem jól - Démare mellett döntött. Bouhanninak pályafutása csúcsán a Tour-szakaszgyőzelem nem jött össze, az utóbbi hat évben pedig rengeteget volt sérült, volt, hogy eltiltották hónapokra szabálytalan sprintelései miatt, és ebben az időszakban összesen nyert annyi versenyt, mint amennyit a csúcson évente.

Thibaut Pinot-nak pont az hiányzik a legjobban az eredménysorából, ami talán egy kicsit rá is nyomta a bélyegét a karrierjére: a Tour- vagy legalábbis egy Grand Tour-győzelem. 2014-es harmadik helye után rendületlenül próbálkozott, de a dobogóra sem tudott felállni másodszor. Amikor közel volt ehhez, vagy egy elszúrt időfutam (2017-es Giro), vagy egy szerencsétlen bukás (2019-es Tour) akadályozta meg őt ebben. Közben megnyerte a Lombardiát, a sok viszontagság közepette mindig tudásának legjavát nyújtva próbált küzdeni - ennek az eredményét pedig láttuk az idei Touron, azon a pár kilométeren, ahol szurkolók ezrei jöttek össze azért, hogy elbúcsúzzanak tőle. Ráadásul sportszakmailag is kifejezetten jó évvel búcsúzott el, a világ 25 legjobb versenyzőjének egyikeként.

Lehet, hogy nem leszek népszerű, de itt állnék meg egy gondolat erejéig Nairo Quintanánál. A '90-es korosztály négy Grand Tour-győzelméből kettő az ő nevéhez fűződik, ha meg kéne szavazni a 2010-es évek legjobb hegyimenőjét, alighanem ő nyerne. Első Tourján második lett a sorozatát akkor kezdő Chris Froome mögött, a következő évben megnyerte az első Giróját is, és könnyen elképzelhető, hogy ha nem esik át a 2014-es Vuelta egyéni időfutamán a szalagkorláton, ott is ő győzött volna. 2017-ig az első és a bukás miatt feladott második Vueltáját leszámítva minden háromhetesén (összesen hétszer) az első négy hely valamelyikén végzett, két győzelemmel és hat dobogóval.

Aztán a 17-es Touron sok lett a jóból, sorozatban a negyedik háromhetest már nem bírta úgy, mint az első hármat, majd jöttek a Movistarral kapcsolatos problémák a legendás háromkapitányos felállásokkal, az Arkeába igazolása pedig már inkább szólt a pénzről és a csapaton belüli kiemelt státuszról, mint a sportszakmai érvekről. Egészen 2022-ig versenyképes maradt a hegyekben, a Tramadol használata miatti büntetés azonban - úgy tűnik - véget vetett a pályafutásának.

Az azért furcsa lenne, ha minden '90-es születésű kerékpáros a Krisztusi kort választotta volna visszavonulásának időpontjául - hiszen a sportág nagyjai közül sokan a harmincas éveik végéig voltak a legjobbak között. A mezőnyben maradtak között viszont elég eltérő életútú versenyzőket találunk.

Michal Kwiatkowski 2014-ben világbajnok lett, megnyerte a Milano-Sanremót, és egy csomó, "kevésbé fontos" egynapost, miközben a Sky Tour-győzelemsorozatának is elképesztően fontos tagja volt. Mostanra évente csak néhány olyan verseny marad, amikor magáért küzd, viszont a Tour alatt hallhattuk a rádiós bejátszásokból, hogy milyen kiemelkedően olvassa a versenyeket, és emiatt az eredményei által mutatottnál jóval hasznosabb embere az Ineosnak.

Michael Matthews évek óta a világ egyik legjobb egynapos menője, de amióta a fontosabb egynaposokat az "űrlények" uralják, sokkal kevésbé eredményes, mint a 2010-es évek közepén. Ezzel együtt ő a Jayco egyik igáslova, az ő pontjai nélkül komoly gondjai lettek volna az ausztrál csapatnak a World Tour-tagság megtartásával.

Romain Bardet kicsit Pinot-hoz hasonló pályafutást ír le, neki a 2016-os Tour-ezüst óta ül a vállán a nyomás, hogy Grand Tourt nyerjen, de mindezidáig ez nem jött neki össze, pedig a tavalyi Girón a formája alapján sikerülhetett volna, de lebetegedett, és a negyedik helyről kellett kiszállnia.

Esteban Chaves 2016-ban két Grand Touron volt dobogós és megnyerte a Lombardiát, így azt gondolhattuk róla, hogy ő lehet az "új Quintana", a kis kolumbiai hegyimenők sorában ő lehet a következő igazán nagy versenyző. Ehhez képest azóta nagy versenyeken csak szakaszgyőzelmekig jutott, és nem látszik, hogy ez a jövőben változna.

Talán a legérdekesebb pályafutása a 2023-as év legjobb 1990-es születésű versenyzőjének van. Vagy inkább mondjuk úgy: a leghagyományosabb. Merthogy Pello Bilbao nevét szinte alig ismerte valaki, amikor 8-10 éve mindenki a '90-esek térhódításával kezdett foglalkozni, ám a baszk kerékpáros szép lassan nagyon stabil háromhetes-menővé vált, akinek Mikel Landa távozásával a Grand Tour-kapitányi szerepkörben kell majd bizonyítania a Bahrainnél. Legutóbbi öt háromheteséből négyszer végzett a legjobb 10-ben.

Így, az írás tízezredik karakterének közelében érdemes rátérni arra, hogy mégis miért született meg ez az egész. És talán Bilbao példája az, ami nagyon érdekessé teszi a '90-esek történeteit. Ugyanis 2010 előtt egyértelműen az számított "normális" kerékpáros pályafutásnak, hogy valaki az U23-as korosztályból kilépve válik profivá, versenyzőtípustól függően 2-5-8 év múlva a csúcsra ér, és aztán a harmincas évei közepéig versenyez.

Ehhez képest azt látjuk, hogy azok, akik a sportág történetének az egyik, de lehet, hogy a legjobb korosztályából lettek sztárok, elég nagy számban már 30 környékén befejezték. A még aktívak közül pedig a későn érők azok, akik még 30 fölött is fejlődni tudtak, a többiek egyértelműen lefelé szálló ágban vannak, talán egy-két kiemelkedő szezontól eltekintve 30 fölött már nem tudják megközelíteni a 20-as éveik közepén elért eredményeiket.

A téma annak kapcsán aktuális, hogy amikor a '90-esek megjöttek az elitbe, az volt az általános nézet, hogy majd jópár évig ők uralják a legfontosabb versenyeket. És bár ez részben igaz volt (ahogy korábban írtuk, volt olyan időszak, amikor egyértelműen Sagan körül forogtak a nagy egynaposok), a háromheteseken a nagy generációváltást nem a '90-esek, hanem inkább a 90-es évek második felében születettek hajtották végre.

A Touron egyértelműen ez a helyzet, hiszen Geraint Thomas után nála legalább 10 évvel fiatalabbak nyerték a versenyt, a Girón és a Vueltán pedig nem igazán volt generációváltás, hanem össze-vissza nyertek idősebb és fiatalabb versenyzők - részben a síugró múltja miatt teljesen atipikus Primož Rogličnak is köszönhetően.

Ha a mostani top versenyzőkre gondolunk (Rogličot megint kivéve a körből), szinte mindannyian 30-nál fiatalabbak, de a legtöbben már évek óta az elit tagjai. Evenepoel még 20 sem volt, amikor már World Tour-versenyeket nyert, Pogačar 22 sem volt, amikor Tourt nyert, de eszünkbe juthat Jasper Philipsen, aki 25 évesen lett a világ legjobb sprintere az ötödik (!!) profi szezonjában, vagy a Van Aert - Van Der Poel páros, akik ugyan már közelítik a 30-at, de országúti karrierjük a brilliáns cyclocrossos évek után kezdődött csak el igazán.

Még talán Jonas Vingegaard az, akinek a leginkább a régi hagyományok szerint alakul a karrierje, de régen a 25 éves Tour-győztesek azért nagyon ritkák voltak, ma meg már a szemünk sem rebben Bernal és Pogačar után.

A kérdés mindannyiuknál az, hogy mégis meddig lehet igazán magas szinten versenyezni? Hogy ha 20 vagy 22 évesen már a csúcson vagy, akkor hol leszel 30-35 évesen? Azt látjuk majd, hogy a modern sportegészségügyi és technikai vívmányok meghosszabbítják-e a pályafutásokat, vagy csak előrébb hozzák a csúcsot - és ezzel párhuzamosan a pályafutások végeit is?

A válaszokat meghozza majd az idő, de ha a '90-es korosztályból indulunk ki, akkor nem érdemes sok pénzt tennünk arra, hogy a 2033-as Tour de France-on majd Jonas Vingegaard és Tadej Pogačar harcol a sárga trikóért.

De alighanem arra se, hogy mind a ketten még a mezőnyben lesznek.