Guillaume Martin-Guyonnet: „Az adatok csak eszközök – a sport játék”

A Cadel Evans Great Ocean Road Race hétvégéje alatt készült egy hosszabb interjú Guillaume Martin-Guyonnet-val, a Groupama–FDJ United csapat 32 éves versenyzőjével.

A párizsi születésű bringás több mint egy évtizede profi, 2021-ben a Tour de France legjobb hazai versenyzője volt (8. hely), 2020-ban megnyerte a Vuelta hegyi pontversenyét, és az utóbbi években a mezőny egyik legstabilabb összetett menőjévé vált. Nem tartozik azok közé, akik a legnagyobbat szóló győzelmeket szerzik, de következetesen ott van a legjobbak között, hogy egy-egy nagy villanással megörvendeztesse a rajongóit.

Martin-Guyonnet azonban nemcsak az eredményei miatt érdekes figura a mezőnyben. Filozófia mesterdiplomát szerzett a párizsi Nanterre Egyetemen, három könyvet is írt már, és tudatosan törekszik arra, hogy a kerékpározáson kívül is több életet éljen. Nemrég édesanyja vezetéknevét is felvette, jelezve, hogy identitása számára nem pusztán sporteredményekben mérhető.

Az interjút Iain Treloar készítette, a teljes cikk az Escpae Collective oldalán jelent meg.

Guillaume Martin-Guyonnet: Pont olyan, amilyennek elképzeltem. A bátyám többször járt itt munkavízummal, és sokat mesélt arról, mennyire szereti az országot. Azt kell mondanom, nem csalódtam.

Főleg a rutin megtörése miatt jöttem. Több mint tíz éve vagyok profi, és otthon kemény a tél, szóval jó három hetet napsütésben tölteni, szép versenyeken. Számomra nem elég nehéz ahhoz, hogy igazán versenyezzek, és múlt héten a lábaim sem voltak a legjobbak. De a szezon előtti felkészülés szempontjából hasznos lehet, és örülök, hogy átélhetem ezt.

Igazából csak egy órával a rajt előtt jutott eszembe. A sportigazgatóm mondta, hogy 10 kilométer után bónuszmásodperceket lehet szerezni. Az előző napi prológ nem sikerült jól, ezért arra gondoltam, talán így könnyen szerezhetek pár másodpercet. Aztán benne maradtam a szökésben, és azt mondtam: miért ne? Jó felkészülés, jó edzés.

Nem csináltam ilyet gyakran a pályafutásom során – talán ez volt az első alkalom, hogy tényleg korai szökésben voltam. De jó móka volt.

Nehéz összehasonlítani, és nem szeretnék… [mosolyog]

[nevet] Hát igen. Amikor a Wantyhoz érkeztem, még kisebb csapat volt, kisebb költségvetéssel, így nehéz összevetni. Ott nemzetközibb volt a közeg, amit szerettem – angolul beszélni, különböző nemzetiségű emberekkel találkozni, más gondolkodásmódot megismerni.

A Groupama inkább francia csapat, kicsit olyan, mint a Cofidis, de sokkal professzionálisabb. A dolgokat úgy csinálják, ahogy kell. Jó itt lenni.

Érdekes, de nem igazán. Kilenc Tour de France-on indultam, és ott érzem a legkevesebb nyomást.

Olyan, mintha szerepet játszanál: van a saját identitásod, és van a versenyző a média és a közönség előtt. És a kettő nem ugyanaz.

Én elbújok a "versenyző" énem mögé, ezért nem érzem a nyomást, főleg nem a Touron. Szezon elején inkább. Bármelyik versenyen, amikor elkezdem az évet, több nyomást érzek, mint a Touron. És mostanában inkább az UCI-pontokért folyó harc jelent nyomást, nem egy konkrét verseny.

Igen. Könnyű mondani, de igaz: főként saját magunktól jön. Nem attól, amit a csapat elvár, hanem attól, amit én várok magamtól. Tíz év után már képes vagyok csak "fél füllel" hallgatni, mit mond a csapat, és inkább arra figyelni, mit akarok én, mik a személyes céljaim. Ez motivál most.

Soha nem lesz kész, mindig építed tovább. Tanulsz magadról, hibázol, tanulsz belőle, aztán két év múlva ugyanazt a hibát elköveted, és kezded elölről. Minden év egyfajta megújulás.

Jó dolog, amikor új eszközök jönnek be – tudomány, táplálkozás. 2020-ban, amikor jött a táplálkozási "forradalom", sokat fejlődtem. Éreztem is, láttam az adatokon is.

Nem vagyok adatellenes, nagyon hasznosnak gondolom. A lényeg a sorrend: az adatok eszközök, nem célok. A sport játék, örömforrás. A természetben lenni, versenyezni, élvezni a tájat – ez hozott ide.

Látok fiatal versenyzőket, akik elveszítenek egy versenyt, de közben meg boldogok, mert megdöntötték a 20 perces rekordjukat.

Csak akkor, ha az kerül a hierarchia tetejére. Az eszközök nem lehetnek fontosabbak a játéknál. Lehet, hogy lesz pár jó eredményed, de milyen áron? Boldog leszel? Ez más kérdés.

Őszintén? Szerintem nem. Versenyzőként volt itt a helyem. Kíváncsi ember vagyok, sok dolgot szeretnék még látni az életben. Nem akarok egész életemben ugyanabban a közegben maradni.

A címe franciául Les gens qui rêvent – talán úgy lehetne fordítani, hogy "Álmodó emberek". Regény, nem esszé. Három történetet fűztem össze: a sajátomat, apámét és egy 16. századi gondolkodóét, aki ott élt, ahol én felnőttem.

Az a központi kérdés, hogy mit kezdünk azzal, amikor a gyerekkori álmaink valóra válnak. Gyerekként tele vagyunk álmokkal. Aztán némelyik megvalósul. Én profi akartam lenni. Tour de France-ot menni, top 10-be kerülni.

Sportolóknál gyakori jelenség ez, elérik a legnagyobb célt, és mégsem boldogabbak. De vajon mit kezdünk ezzel?

Talán igen. Az én megoldásom az volt, hogy új álmokat teremtek magamnak. Más életeket, más elvárásokat.