Michael Johnson sorozata nem menti meg az atlétikát, ám azt megmutatja, hogy nem is kell temetni

És nem csak, hogy összegyűltek, hanem három napon keresztül pazar versenyeket is futottak.

És itt nem, vagy nem csak a verseny szó hangsúlyos, hanem a futottak is, hiszen az új versenysorozatra csak és kizárólag futók kaptak meghívást, ugrók és dobók egyáltalán nem. Bevallom, amikor először hallottam Johnson ötletéről, én magam emiatt voltam leginkább szkeptikus, ahogyan azt akkor mindjárt meg is írtam (szg#10- Michael Johnson víziója, sokak rémálma: létezhet-e atlétika ügyességi számok nélkül?). Ám mivel akkor még nem volt világos a versenyrendszer, Johnson pusztán annyit mondott, hogy el tudna képzelni egy ügyességi számok nélküli versenyt, ahol 5000 méterig megrendezik az összes futószámot, az akkori írást ezzel a gondolattal zártam: "A sportági reformok mozgatórugója legtöbbször az, hogy olyan emberekkel szerettessék meg a sportágat, akik addig nem szerették, nem ismerték, ám a meglévő rajongókra szinte mindig úgy tekintenek, hogy azok biztosan megmaradnak majd. De már miért maradnának meg biztosan? Megint elég csak az öttusára gondolni. Még mindig osztanak olimpiai aranyat, de már nem érdekel senkit. Ez így akkor egy jó bolt? Nyilván nem tudom megmondani, hogy az ügyességi számok elvesztése ugyanazt jelentené-e az atlétikának, mint amit a lovaglás elvesztése jelent az öttusának, de őszintén szólva én személy szerint nem is nagyon szeretném megtudni."

Aztán az élet úgy hozta, hogy mégis meg kellett tudnom, hiszen nemcsak, hogy összerakták Johnsonék a Grand Slam Tracket, hanem még meg is vettük a verseny közvetítési jogát, tehát mindhárom nap élőben közvetítettünk az Eurosporton és a Maxon Kingstonból. (Valamennyi verseny visszanézhető az Eurosport Magyarország YouTube-csatornáján egyébként.) És ahogyan az lenni szokott, mire a közvetítésre került a sor, a véleményem is jelentősen megváltozott. Egyfelől olyan ritkán van egyáltalán módunk atlétikát közvetíteni, hogy már önmagában a közvetítés lehetősége is felvillanyozott, másfelől a felkészülés során rájöttem, hogy ebből akár még valami egészen jó dolog is kisülhet.

De messzebbről kezdem: Johnsonék 2023 őszén döntöttek úgy, hogy belevágnak, hogy létrehozzák a Grand Slam Tracket. Ami talán a legfontosabb: ők egy zöldmezős beruházásban gondolkodtak, olyat szerettek volna létrehozni, ami még sosem volt, és ezért mindvégig egy startupként tekintettek magukra. És mint ilyen szedtek össze 30 millió dollárt nem egész egy év alatt.

Szigorúan üzleti alapon, nem adófizetői pénzekre, nem uralkodóházak vagyonára apellálva. Hanem úgy, ahogyan a világ szerencsésebb felén valaki nekikezd egy üzleti vállalkozásnak. Felvázoltak egy üzleti tervet, mérlegelték a lehetőségeket, felmérték, mik az erősségeik, mik a gyengéik, kik lehetnek a versenytársak, ezután végig ródsózták a lehetséges befektetőket, meggyőzték őket, hogy a tervük életképes, végül összerántottak egy csapatot, amellyel ezt a tervet meg is lehetett valósítani.

Nyilvánvaló, hogy az első verseny nem volt tökéletes, egyértelmű, hogy a versenyrendszeren is lehet még finomítani, és az is biztos, hogy bántóan kevesen voltak Kingstonban a lelátókon, ám mindezek sokkal kevésbé fontosak, mint magának a pénznek az összegereblyézése. Hiszen onnantól kezdve, hogy te üzleti alapon tevékenykedsz, onnantól kezdve, hogy a saját, illetve a befektetőid pénzével játszol, rá vagy kényszerítve arra, hogy kijavítsd a hibákat, hiszen különben pénzt veszítesz, legrosszabb esetben tönkremész.

Ők nem tudnak – és nyilvánvalóan nem is akarnak – odamenni az Államtitkárságra még pár milláért, ha valamire nem jutott elég, ők üzleti alapon szeretnék üzemeltetni ezt az egészet.

Ezért mondom, hogy a legfontosabb dolog az egész történetben az, hogy ez a 30 millió dollár összejött erre a versenysorozatra, hiszen megmutatták, hogy atlétikára ennyi pénzt összeszedni

Onnantól kezdve, hogy a pénz egyben volt, nyilván kinyílt a világ. Onnantól, hogy 100 ezer dollárt tudsz ajánlani egy-egy hétvégén egy-egy kategóriagyőztesnek, miközben a Diamond League-sorozatban 10 ezer jár egy verseny megnyeréséért, egyértelmű, hogy a legjobbak is sorban fognak állni, hogy nálad fussanak, onnantól kezdve pedig, hogy össze tudsz rántani egy világbajnoki vagy olimpiai szintű mezőnyt, egyértelmű, hogy a televíziós társaságok is versenyezni fognak a közvetítési jogokért.

Hogy mást ne mondjak, nálunk mindjárt két csatorna is adta, hiszen az Eurosporton túl az adófizetők is úgy gondolták, hogy ezért a versenyért áldozni érdemes.

Az egyik kedvenc statisztikám a hétvégével kapcsolatban, hogy még az utolsó helyezett is több pénzt kapott, (10 000+2 000 dollárt) mint tavaly egy-egy Diamond League-verseny győztese. Nem véletlen tehát, hogy a World Athletics is hamar reagált, és már azelőtt felemelte az idei sorozat pénzdíjait, hogy Johnsonék a Grand Slam Track első fordulóját megrendezték volna. Más kérdés, hogy felemelték-e eléggé, hiszen csak a diamond+ versenyszámok díjazása lesz nagyobb, mint eddig, a sima versenyeké marad annyi, amennyi volt, így tehát annyi a változás mindössze, hogy a kiemelt számok első díja eléri a Grand Slam Track 5. helyezettjéét.

A versenysorozat ugyanis finoman szólva speciális, nem versenyszámok vannak, hanem versenyszámcsoportok, az idő gyakorlatilag semmit nem számít, csak a helyezés, melyért pont jár, az pedig a két verseny alapján összeadódik, és akinek a legtöbb pontja van, az lesz a győztes.

Azt egészen biztosan jól látja Johnson, hogy ezek a párharcok, a legjobbak összecsapásai hétről hétre, vagy legalább hónapról hónapra azok, amik nagyon hiányoztak a sportágból, hiszen az mindig jellemző volt az atlétikára, hogy a legnagyobb sztárok látványosan kerülték egymást, és többnyire csak a világversenyeken csaptak össze.

Abban is lehet ráció, hogy az idők, az elért eredmények így néha látványosan háttérbe szorulnak majd, pláne a hosszabb távokon, hiszen az elmúlt évek tényleg szinte semmi másról nem szóltak, mint ilyen-olyan rekordok hajszolásáról. Tekintve azonban, hogy sok esetben ezek a rekordok inkább technológiai oldalról dőltek meg (cipő, pálya, wavelight, bicarb, és még ki tudja mi), azt hiszem, sokaknak kicsit elegük lett már ebből.

Nem szeretek saját példával hozakodni, de ha én, aki ebben élek, amióta az eszemet tudom, élek-halok a részidőkért és a közértig nem sétálok ki úgy, hogy el ne indítanám a stoppert, egy vállrándítással elintézek egy félmaratoni világcsúcsot, akkor ott valami már nincsen rendben.

Szóval a párharcok felé fordulás abszolút jó gondolatnak tűnik, mint ahogyan az is, hogy a legjobbaknak kétszer kell megmutatniuk magukat. Vannak csiszolgatnivalók, nem mindenki lelkes attól, hogy el lehet vinni a 100 000 dollárt akár úgy is, ha valaki a második versenyén látványosan a harmadik helyet veszi célba, (mint például Grant Fisher) vannak azonban, akik úgy látják, hogy semmi gond nincs azzal, ha az egész kicsit olyan lesz, mint a Tour de France.

Egyértelmű, hogy sok mindent kell még javítaniuk Johnsonéknak, de az lett volna a furcsa, ha egy teljesen tökéletes versennyel indulnak. Meglepően kevés volt például a néző, pláne ha figyelembe vesszük, hogy egy héttel korábban ugyanebben a stadionban Kingstonban 35 000-en voltak egy középiskolás versenyen. Nem tudni, hogy a jegyek voltak-e drágák, reklámra költöttek-e keveset vagy a stadion volt-e túl nagy, de az biztos, hogy a rendezők tanulni fognak a történtekből.

Erre maga a főszervező a garancia, és az, ahogyan ő gondolkodik a rendezvényről, a világról.

Lesz ez még sokkal jobb is, ebben biztosak lehetünk, hiszen önmagában attól, hogy megyünk előre a szezonban, az atléták pedig egyre jobb formába lendülnek, jobb versenyekre van kilátás. Legyünk őszinték: áprilisban, szabadtéren ilyen színvonalú atlétikai versenyt és ilyen eredményeket sosem láttunk még.

Persze önmagában ez, mármint a Grand Slam Track nem fogja megmenteni az atlétikát, de azt mindenképpen bizonyítja, hogy temetni sem kell.