Michael Johnson víziója, sokak rémálma: létezhet-e atlétika ügyességi számok nélkül?

Michael Johnson vitán felül ilyen sztárja az atlétikának. Ha ő mond valamit, arra oda kell figyelni, azon el kell gondolkodni, még akkor is ha egyetérteni vele nyilván nem kell szükségszerűen. De az atlantai 400/200-as duplája, világcsúcsai – úgyis mint 19.32 200 méteren az olimpiai döntőben, vagy a 43.18 Sevillában 400 méteren, ami mind a mai napig amerikai rekord – biztosítanak egyfajta tekintélyt számára.

Ha Michael Johnson kiszögeli téziseit a twitterbergi várkapura, akkor azok ki vannak szögellve, azokat illik elolvasni és legalábbis megvitatni. Még akkor is, ha azoknak a java része hülyeségnek tűnik, már első pillantásra is. De ha nyertél négy olimpiai és nyolc világbajnoki aranyat, majd lehúztál több mint két évtizedet szakkommentátorként olyan csatornánál, mint a BBC, akkor rád figyelni fognak.

MJ megírta miként látja a sportág jövőjét és azt is, hogy milyen változtatásokat érez szükségesnek ahhoz, hogy az atlétika ismételten attraktívvá váljon. Abból indul ki, hogy ha valaki tervezne egy sportágat a mai igényeknek megfelelően, akkor az cseppet sem hasonlítana a jelenlegi atlétikára. Szerinte a mai igényekhez képest az atlétika lassú, túl sok szálon zajlik a cselekmény egyszerre, és túlontúl az időkre, rekordokra koncentrál a versenyek helyett.

Nehéz lenne azt mondani, hogy Johnson rosszul látja a trendeket, és azzal sem tudnék nagyon vitatkozni ahogyan egy XXI. században sikeres sportág alapvető közgazdasági képletét felvázolja:

Azt is nagyon jól látja Johnson, hogy először a szurkolókat kell megszerezni, aztán a médiát és a szponzorokat. A gond az, hogy az atlétika története és számos más tradicionális sportág története is, nem igazán erről szólt bő két évtizeden keresztül, mondjuk a '90-es évek második felétől kezdődően. Mindenki csak kivenni akart, srófolták föl a különböző jogok árait, ám senki sem foglalkozott azzal, hogy olyan piaci szereplőkhöz kerüljenek azok, akik a nézettséget is biztosítani tudják.

Ma szinte mindenhonnan azt halljuk, hogy a sportág bázisa öregszik, hogy a fiatalokat az X,Y,Z, ZS generációt nem nagyon érdekli már az atlétika, meg kéne őket valahogy nyerni és a többi és a többi. Sokan őket, mármint a fiatalokat okolják mindezért, a nem jó ízlésüket, meg a kütyüket persze, melyek elvonják a figyelmüket. Arra kevesen gondolnak, hogy talán nem kellett volna láthatatlanná tenni az atlétikát azzal, hogy kevesek által követhető tv csatornáknak adjuk el a legnagyobb versenyek jogait hosszú éveken keresztül.

Az atlétika – leszámítva a világversenyeket – hosszú ideig láthatatlan volt, nem volt jelen a szurkolók mindennapjaiban, és úgy fest ezáltal elveszített egy olyan generációt, melyet gyaníthatóan akkor is nehéz lett volna megtartani, ha mindenki mindent jól csinál.

Itt tartunk most, innen kéne nyerni.

A helyzet nem jó, de azért talán nem is reménytelen. Nem hiszem, hogy ott, ahol most tart az atlétika, ott tartott valaha a birkózás, a súlyemelés vagy akár az úszás, csak hogy a tradicionális olimpiai sportágakat említsem. Mármint, hogy lett volna olyan magasan, amilyen mélyen most az atlétika van. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy az atlétika jelenlegi helyzete olyan mértékű reformokat kíván, mint amilyeneket Johnson említ, éppen ezért nem is igazából MJ konkrét javaslatait érzem érdekesnek, hanem sokkal inkább azt a kérdést, hogy mi az, amit egy sportág – és nem csak az atlétika, hanem bármilyen más sportág – büntetlenül feladhat önmagából, pusztán csak azért, hogy megfeleljen egy adott kor, egy adott generáció kívánalmainak.

Hogy adott esetben el kell gondolkodni azon, hogy az ügyességi számokat kivezessék az egynapos viadalokról, hogy olyan formátumra lehet szükség, ahol csak futószámokat rendeznek, azok közül viszont 5000 méterig bezárólag megrendeznék az összeset. Lehet-e egyáltalán egy ilyen ívű sportági reform sikeres? Túl azon, hogy mit csinálna mondjuk egy súlylökő két világbajnokság között, miből élne meg, ha a nagy pénzekből csak a futók részesülnének? Hogy lehet-e azt mondani egy Duplantisnak, hogy: Mondokám te most egy picit inkább pihenjél, mert amit csinálsz az nem imponál a húszéveseknek.

Atlétika lenne-e még az, ahol csak futnak? Lehetne-e egyáltalán annak nevezni?

Ha sportági reformokban gondolkodunk nagyon kevés sikereset találunk azt hiszem. Szabályváltozások még csak-csak, gondoljunk például a les vagy tie-break bevezetésére, vagy arra, amikor a vívást elkezdték „rendesen” számolni, a kézilabdában pedig nem kell már megvárni a középkezdéssel, ameddig a 140 kilós beálló visszacammog a saját térfelére, de amikor nagyon mélyen belenyúlnak egy sportágba, az ritkán vezet jóra. Nekünk magyaroknak nem igazán kell mindezt magyarázni, mi végignéztük az öttusa pusztulását, végignéztük, ahogyan a sportág fokozatosan feladta önmagát, pusztán csak azért, hogy az Olimpia műsorán maradhasson.

A sportági reformok mozgatórugója legtöbbször az, hogy olyan emberekkel szerettessék meg a sportágat, akik addig nem szerették, nem ismerték, ám a meglévő rajongókra szinte mindig úgy tekintenek, hogy azok biztosan megmaradnak majd. De már miért maradnának meg biztosan? Megint elég csak az öttusára gondolni.

Még mindig osztanak olimpiai aranyat, de már nem érdekel senkit. Ez így akkor egy jó bolt?

Nyilván nem tudom megmondani, hogy az ügyességi számok elvesztése ugyanazt jelentené-e az atlétikának, mint amit a lovaglás elvesztése jelent az öttusának, de őszintén szólva én személy szerint nem is nagyon szeretném megtudni. Elég lesz az egyiket végignézni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne, nem kellene csiszolgatni a szabályokon, nem lehetne időnként próbálkozni ezzel-azzal, hátha jobban működik. De azért önként, mondhatni passzióból, nem kéne feltétlen levágni a fél karunkat.

Sem az egészet.