Egy szélhámos csaló az olimpiai bajnok Michael Johnson, esetleg pusztán buta, vagy csak rettenetesen megvezették?

Aztán kiderült, hogy teljesen másról van szó. Bár Johnsonék az első közleményükben egy félmondattal sem tértek ki arra, hogy anyagi nehézségeik lennének, hamar kiderült, hogy valójában pénzszűke áll a lemondás hátterében. Néhány héttel később tovább súlyosbodott a helyzet, július elején a Times szellőztette meg, hogy Johnsonék adósai a versenyzőknek, és még az első, kingstoni verseny pénzdíjait sem fizették ki. Ez ugyan nem teljesen szokatlan az atlétáknál – nem ritka, hogy némi idő eltelik, amíg a versenyzők megkapják a pénzüket –, ám a lemondott negyedik állomás után egyre többen kezdtek el aggódni az elmaradt kifizetések miatt. Gaby Thomas például egy TikTok-bejegyzésben kérte, hogy "kérem, fizessenek nekem".

Az elmúlt hét elején aztán a World Athletics elnöke, Lord Sebastian Coe is megszólalt a témában. Bár a WA érdemben nem tud segíteni a versenyzőknek a kialakult helyzetben, a "there is no point in pretending this is a satisfactory situation" mondat azért sokatmondó volt. "Nincs értelme úgy tenni, mintha ez egy kielégítő helyzet lenne" – kezdte, majd elmondta, "hogy rendben van, hogy ez egy startup, de ettől még a sportolóknak azért fizetniük kell." Nagyobb baj, hogy a hét vége felé az is kiderült, hogy a Grand Slam Track nemcsak a sportolóknak adósa, hanem a második versenynek helyt adó Miramar városának is, ahol egy 30 000 dolláros kifizetetlen számlát hagytak hátra.

Ezen a ponton érezhette úgy az alapító, Michael Johnson, hogy meg kell szólalnia. A Front Office Sport készített vele egy nagyjából negyedórás interjút, melyben a négyszeres olimpiai bajnok politikusokat és diplomatákat megszégyenítő módon kerülgette az egyenes válaszokat, ám addig azért nem jutott el, hogy 15 perc alatt ne mondjon semmit. Az interjúból kiderült, hogy a kingstoni nyitóverseny után visszalépett egy befektető, aki nyolcszámjegyű (tehát tízmillió dolláros nagyságrendű) pénzt ígért. Elmondta, hogy a befektető azért lépett vissza, mert Donald Trump néhány nappal korábban jelentette be az egész világra kiterjedő vámokat, melynek következtében a piacok volatilitása megnőtt, és a befektető így más helyet keresett a pénzének. Elhangzott, hogy ennek következtében komoly pénzügyi válságba kerültek, és legalább 13 millió dollárral tartoznak a versenyzőknek.

Az interjúban Johnson nem nevezte meg a visszalépő befektetőt, de azt tudni lehet, hogy azt a 30 millió dollárt, amiből eltervezték indítani a sorozatot, Rob Ackman cége, a Winners Alliance gereblyézte össze. Ők viszont a Front Office Sportnak megerősítették, hogy továbbra is elkötelezett támogatói a GST-nek, és bíznak a sikeres folytatásban. Ami persze nem zárja ki, hogy a visszalépő befektető is rajtuk keresztül érkezett, csak annyit jelent, hogy nem ők voltak azok, akik kihátráltak volna a GST mögül.

Amikor arról kérdezték Johnsont, hogy fontolgatja-e a csődöt, vagy hogy más módon felszámolja-e a vállalkozást, azt válaszolta, hogy először a sportolókról kell gondoskodnia továbbá, hogy jövőre tervezi a visszatérést. Pillanatnyilag annyit tudni, hogy a Grand Slam Track nemrégiben elbocsátott néhány alkalmazottat, és 15 %-kal csökkentette a megmaradt dolgozók bérét. Arra a kérdésre, hogy mi volt a legnagyobb hibája, Johnson azt felelte: "Valószínűleg túl gyorsan mentünk, a jövőben óvatosabbaknak kell lennünk, és azok is leszünk."

Első ránézésre nyilván nehéz úgy látni, hogy igen, ha nem egyenesen lehetetlen.

A Grand Slam Trackről idén már kétszer írtam (szg#106 – Michael Johnson sorozata nem menti meg az atlétikát, ám azt megmutatja, hogy nem is kell temetni; szg#110 – Felrobbantja, tönkreteszi vagy megmenti az atlétikát Michael Johnson új sorozata, a Grand Slam Track), és mindhárom versenyét közvetítettük, így nagyon a kályháig nem mennék vissza. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan is működött a sorozat, mi alapján hirdettek Grand Slam-bajnokokat, az megtalálja a korábbi írásokban; itt most legyen elég annyi, hogy alapvetően egy olyan sorozatot kellene életben tartani, vagy inkább már feltámasztani, amelynek az alapvető attrakciója az volt, hogy soha nem látott pénzdíjakat kínált az atlétáknak, mégis rövid időn belül oda jutott, hogy az atléták ezt a pénzdíjat tényleg sosem látták.

Ha még találna is befektetőt MJ, akkor is ki kellene fizetnie ezt a 13 millió dollárt, összeraknia a jövő évi büdzsét, majd elhitetnie a versenyzőkkel, hogy jövőre minden rendben lesz, és időben megkapják a pénzüket. Mindez nem tűnik egyszerű feladatnak. És akkor a többi beszállítóról még nem is beszéltem, hiszen az időt sem mérik ingyen, a tévéközvetítésekért is fizetni kell annak, aki legyártja, arról nem beszélve, hogy alighanem a tévétársaságoknak is olyan szerződésük van, hogy az első év után kiszállhatnak, ha akarnak.

És ne legyünk naivak: ki akarnak majd szállni.

Szóval nem azt érzem izgalmas kérdésnek, hogy lesz-e Grand Slam Track, mert abban majdnem biztos vagyok, hogy innen nincs visszaút, hanem az az érdekes kérdés, hogy miként jutott el idáig a sorozat? Illetve, hogy milyen jogi következményekkel kell számolniuk, ha nem tudják kifizetni a beszállítóikat?

Azzal kell kezdenem, hogy akkor, amikor kiderült, hogy pénzügyi nehézségek álltak a negyedik verseny lemondásának hátterében, nekem is az első gondolatom az volt, hogy miként lehettek ennyire amatőrök, hogy elindítanak úgy egy versenysorozatot, hogy nincs meg a pénz, még az első évre sem? Aztán rájöttem, hogy ez így hülyeség. Vagy ha nem is hülyeség, hanem inkább kisvállalkozói gondolkodás. Az ember talán így indít el egy virágboltot, vagy egy fitneszklubot, de nem így indít el egy 30 millió dolláros startupot. Olyan ugyanis sosem lesz, hogy a 30 millió dollár ott lesz a bankszámládon. Még akkor sem, ha egy olyan nagyágyú van a segítségedre, mint Ackman cége. Ők legfeljebb arra jelentenek biztosítékot, hogy olyan irdatlan nagy hülyeséget azért ne csinálj.

Nem vagyok különösebben jártas a startup-világban, de annyit azért tudok, hogy teljesen életszerű, hogy egyes kifizetések ahhoz legyenek kötve, hogy ez vagy az a szerződésből teljesüljön. És ahhoz sem kell túl nagy gurunak lenni, hogy lássuk: ezeket a szerződéseket legtöbbször úgy írják alá, hogy legyen kiugrási pontja a befektetőnek. Tehát az is teljesen életszerű lehet, amit MJ említett: "áprilisban a vámok miatt egyfajta szeizmikus változást tapasztaltunk a gazdaságban", sőt még az is előfordulhat, hogy a befektetőnek önmagában már a vámbejelentés utáni felfordulás elegendő volt a szerződés felmondásához. Mint ahogy egy bank is megtagadhat egy hitelfolyósítást, ha mondjuk valahol földrengés volt. De az is előfordulhat persze, hogy Johnsonék nem tudták hozni az első kingstoni állomáson a számokat (akár helyszíni nézők, akár televíziós nézettség tekintetében), és ez adott lehetőséget a befektetőnek a visszalépésre.

Azt biztosan tudjuk – hiszen maga Johnson mondta –, hogy a befektető Kingston után lépett vissza, és azt is, hogy utána két versenyt még megrendeztek. A philadelphiai állomás már nem három-, hanem kétnapos volt; ennek a döntésnek utólag, a mából visszatekintve nyilván nagyon más az optikája, mint akkor volt. Az akkor hangoztatott áramvonalasítás helyett sokkal valószínűbb, hogy már akkor is spórolni próbáltak. Ám ez másodlagos.

Úgy gondolják, hogy annak tudatában, hogy az egyik legfontosabb befektetője visszalépett, Johnsonnak nem lett volna szabad kockáztatnia, hiszen nem lehetett biztos abban, hogy ki tudja majd fizetni a számlákat, hogy ki tudja majd fizetni az atlétákat. Sőt, sokan azt gondolják, hogy szándékosan verte át őket, hiszen annak ellenére, hogy nem nagyon volt pénze, első osztályon utaztatta, és négycsillagos szállodában helyezte el a versenyzőket, ahogyan azt az év elején megígérte. (Amivel szándékosan azt a látszatot keltette, hogy minden rendben van.)

Akadnak olyanok, akik mindezért nem csak tömlöcbe vetnék MJ-t, vagy a pokol tüzén perzselnék meg, hanem még a házát is elkoboznák.

Ám legyünk őszinték: mit tudott volna másként csinálni? Befejezni az egészet az első verseny után, mert kevesen jöttek ki? És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne terhelné felelősség – dehogy akarom én Johnsont felmenteni –, csak azt nem látom, ott az első verseny után, amikor a befektető visszalépett, milyen opciói lettek volna még? Előremenekült, mint sok vállalkozó a világban, vagy ha úgy tetszik, kölcsönkért egy futást a versenyzőktől, mint ahogy sokan kérnek kölcsön családtagtól, baráttól, aztán vagy meg tudják adni később, vagy nem.

Persze jobban lehetett volna csinálni az egészet. Átgondolhatták volna, hogy nem biztos, hogy mindenki hülye, aki az atlétákat nem első osztályon utaztatja; nem biztos, hogy mindenki hülye, aki nem fizet 10 000 dollárt az utolsónak; nem biztos, hogy mindenki hülye, aki csak 15 000-et fizet az elsőnek; és nem biztos, hogy mindenki hülye, aki ezt a sportágat eddig üzemeltette.

Lehetett volna jobban tisztelni magát a sportágat, és azokat, akik eddig szervezték.

Meg lehetett volna tanulni az évek során, hogy presztízst vásárolni nem lehet. Az nem eladó. Az vagy lesz idővel, vagy nem lesz. Mert így most nagyon úgy fest, hogy a Grand Slam Track pont úgy jár, mint annak idején a Grand Slam Cup a teniszezőknél, amit a kilencvenes években hoztak létre a németek azzal a szándékkal, hogy majd szépen a Grand Slam-tornák fölé kerüljön, hiszen nagyobb az összdíjazása; ám ahogyan Németországban véget ért a teniszboom, a torna is kimúlt.

Michael Johnson megmenteni akarta az atlétikát, amit nem is biztos, hogy meg kellett volna menteni, de így azért sokkal inkább ártott neki. Hiszen gondoljunk bele abba a helyzetbe, hogy néhány kenyai vagy etióp futó egy pár napig azt hiszi, nyert 100 000 dollárt, ami neki a világ, aztán egyszer csak kiderül, hogy nem kap egy árva buznyákot sem. Gondoljuk már végig azoknak a sportolóknak a helyzetét, akik naponta hívogatják az ügynökeiket, hogy

És nem, ezek a sportolók nem multimilliomosok mind; néhányan közülük nagyon mélyről jöttek, és olyan is akadt, aki DHL-futárként dolgozott még a verseny napján is.

És perelni nyilván nem fognak tudni, hiszen az Egyesült Államokban pereskedni a legdrágább dolog a világon: ott az ügyvédi díj nagyobb, mint maga az összeg, amire igényt tartanának. Talán ha eladhatnák a követelésüket a versenyzők egyben, mind a 13 millió dollárt egy követeléskezelő cégnek, tized- vagy huszadáron, azt ugyanis nem hiszem, hogy Johnson a magánvagyonával jótállna ezért az egészért. Nem is hiszem, hogy ez igazából komolyan felmerülne.

Az egyetlen szerencse a történetben, hogy az atléták a pénzüket nem, csak a munkájukat tették bele ebbe az egészbe. Azt talán még kibírják valahogy. Az annyira talán nem fáj.

Mint az, hogy pár napig gazdag embernek gondolták magukat, aztán kiderült, hogy mégsem azok.