Felrobbantja, tönkreteszi vagy megmenti az atlétikát Michael Johnson új sorozata, a Grand Slam Track?

Annak ellenére továbbpörgethette, hogy Doohan minden idők egyik legnagyobb motorversenyzője volt, és Mark Webber sem számított ügyetlen forma 1-es pilótának a maga idejében.

Ám, legyünk őszinték, egy Coe-Doohan-Webber Insta-poszt nem a világ vége. A fotó azonban mégis fontos volt, jelentőségét pedig az adta, hogy Miamiban készült, ott, ahol a hétvégén a forma 1-es futamot rendezték. Coe korábban is posztolt már olyan képeket, ahol híres – bár nálánál nem feltétlen híresebb – sportolókkal pózolt, és olyan is előfordult, hogy más sportágak rangos eseményeire látogatott ki. Nemrégiben például a monte-carló-i tenisztornán láthattuk.

Ám, attól tartok, ez a poszt nem ilyen volt. Ebben azért több volt.

A hétvégén ugyanis, gyakorlatilag a forma 1-es futammal egyidőben, szintén Miamiban rendezték a Grand Slam Track-sorozat második állomását. Nyilván az lett volna az életszerű, ha Coe a Grand Slam Track miatt látogat el Miamiba, és mondjuk szombaton – szabadidejében – még az atlétika előtt kimegy mondjuk az időmérő edzésre, ha már annyira érdekli az F1. Bekéredzkedik a VIP-be és lefotóztatja magát néhány hírességgel, aztán megy a dolgára.

És megnézi, milyen a helyszínről Michael Johnson vadonatúj sorozata, ahol 12 millió dollárt osztanak szét négy hétvége alatt.

Ám ilyesmiről szó sem volt.

Azt szinte biztosan állíthatjuk, hogy Coe – bár Miamiban tartózkodott – egyetlen Grand Slam Track-versenynapra sem látogatott ki, hiszen nemcsak, hogy a közvetítés közben nem bukkant fel egyetlen vágóképen sem, hanem semmiféle mértékadó sajtótermék sem számolt be a látogatásáról.

2025-öt írunk, így mélyelemzésre kértem a ChatGPT-t is a témában – elpazarolva ezzel nyilvánvalóan annyi energiát, amennyit egy kisebb afrikai falu egy héten át használ –, ám ő sem bukkant a látogatás nyomára. És ami manapság talán még fontosabb: sem Coe közösségimédia-oldalain nincsen semmiféle nyoma látogatásnak, sem Michel Johnson Twitter (bocsánat: X)-oldalán.

Persze elképzelhető az is, hogy valamiféle titkos megbeszélésük volt, amit nem akartak nyilvánosságra hozni, ám ennek a teóriának pont Coe Insta-posztja mond ellent. Ha titokban akartak volna tartani egy megbeszélést, akkor nem mutatta volna meg Coe a világnak, hogy Miamiban van, hiszen igazából senki nem gondolt arra, hogy Miamiban lehet. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg Johnson is talált volna alkalmasabb időpontot egy könnyű munkaebédre, mint a GST második versenyhétvégéjének bármelyik napját.

Szóval sokkalta elképzelhetőbb, hogy az egész poszt csak egy Coe-ra jellemző, nagyon finom diplomáciai jelzés volt:

Ott volt Miamiban, de annak, hogy a három nap egyikén sem szakított időt arra, hogy kimenjen és belenézzen a versenybe, hogy megnézze, milyen is ez az új formátum, melyet ő egyébként korábban támogatásáról biztosított, annak komoly üzenetértéke van.

Persze ezen a hétvégén nem csak a Grand Slam Track-sorozat második versenyét rendezték Miamiban, hanem a Diamond League-ét is Sanghajban, így lehet, hogy Coe arra gondolt, hogy a DL-szervezőket nem bánthatja meg azzal, hogy az egyetlen olyan hétvégén, amikor a két versenysorozat ütközik, ő Johnsonékat választja.

Viszont akkor szerencsésebb lett volna másik forma 1-es futamot választania, mert így pont az ellenkezője történt: Johnsonékat bántotta meg.

Ezért gondolok inkább arra, hogy itt semmi sem volt véletlen. Mindaz, ami történt, az egy rafinált, sokat látott sportdiplomata cizellált üzenete volt.

Vannak persze, akik nem fogalmaznak ilyen kifinomultan. Patrick Magyar, a zürichi Diamond Leauge-verseny egykori igazgatója, a DL-sorozat egyik atyja, már a Grand Slam Track első, kingstoni versenyének első (!) versenynapja után olyat rúgott a Linkedinen Johnsonba, amilyet ezekben a körökben, ilyen szinten kvalifikált üzletemberektől az ember ritkán lát, vagy inkább ritkán olvas.

A Linkedin azért nem Facebook, arrafelé azért elég ritka, hogy valaki ennyire nyíltan vádoljon meg egy atlétát doppingolással, csak azért, mert az fénykorában kétségtelenül fürge volt. Az sem erősítette éppen Magyar sorait, hogy bár leírta, hogy Johnson 19.32-es atlantai futását követően elhányta magát a lelátón, hazatérve alkudozni kezdett az ügynökével, hogy mennyiért is lépne fel Zürichben.

Mivel néhányan szembesítették Magyart azzal, hogy az első verseny első napját követően talán picit korai az ítélet, a miami versenyt követően ismét jelentkezett, immáron olyan gondolatokkal, melyek közül néhány tényleg megfontolandó.

Annál is inkább, mert ez a hétvége tényleg jó alkalmat kínál a két sorozat összevetésére, hiszen, mint említettem, ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a Diamond League és a Grand Slam Track ütközött egymással. Nyilván nem lesz könnyű az összehasonlítás, hiszen valamilyen szinten mindenki elfogult a témában, így például kicsit én is, hiszen mi a Grand Slam Tracket közvetítjük, ami egyfajta kötődést azért jelent a rendezvényhez. Nem mintha a Diamond Leauge-el bármiféle bajom lenne, csak azért, mert DL-versenyt – ezen a néven – soha nem közvetítettem még. Ettől még nyilvánvalóan követem a sorozatot, megnézem szinte az összes versenyt, és képben vagyok a sorozat erényeivel és hibáival kapcsolatban is.

És azt is tudom, hogy az egyik sorozat lassan 15 éves múltra tekint vissza (sőt, ha a Golden League-e, mint jogelődöt is ide számolom, akkor az a 15 már több, mint 25), a másik pedig most indult.

Ám, mivel tapintható a feszültség, érdemes azért valamennyire objektív szempontok alapján összevetni a két rendezvényt.

Nyilván lehetne számolgatni is, össze lehetne adni, hogy hány olimpiai- és világbajnok indult az egyik, és hány a másik helyszínen, ám nem tudom, mennyire érdemes. Már csak azért sem, mert Sanghajban, a kétórás hagyományos DL-ablakban 14 versenyszámot rendeztek (plusz még egy férfi távolt és egy női diszkoszt, melyek ezúttal nem voltak Diamond League-számok, ám DL-szintű mezőnyt vonultattak fel), ezzel szemben Miamiban három napon keresztül versenyeztek, 12 versenyszámcsoportban, úgy, hogy naponta 8 versenyszámot bonyolítottak le.

Itt tehát mindenkit kétszer láttunk, viszont ügyességi versenyszámok a Grand Slam Track-sorozatban egyáltalán nincsenek.

8 olyan versenyszám volt, melyet mindkét helyszínen lebonyolítottak, volt olyan, amit Miamiban kétszer is, hiszen 200 métert például a rövid- és a hosszúsprinterek is futottak, 400-at a hosszúsprinterek és a gátasok is, mint ahogyan ugyanez volt a helyzet a 100 méterrel is. Futották a rövidsprinterek és a rövidgátasok is. Tehát a címeket összeadogatni felesleges, mivel nehéz lenne megfelelően súlyozni a dolgokat. Marad a rápillantásos módszer, elolvassuk az összes rajtlistát és érzésre megállapítjuk, melyik a jobb.

Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom a gondolataimat, akkor azt mondhatom, hogy a Grand Slam Track biztosan nem maradt alul a mezőnyök tekintetében. És csak azért nem mondom, hogy több számban voltak jobbak, mint Sanghaj, mert nem lehet eltekinteni attól, hogy Sanghajban ott volt egy Duplantis, egy Mahuchikh, és még egy csomó ügyességi atléta, akik erősítették a mezőnyt, de akiknek a párját nyilván nem lehetett megtalálni Miamiban.

Bármennyire is fura, itt sem lehet teljesen objektíven összevetni a számokat, pedig azt gondolná az ember, hogy kevés egyszerűbb dolog van annál, mint mondjuk két 100 méteres futás közül megállapítani, melyik a jobb. Igen ám, de Miamiban első nap szinte tökéletes szelek fújtak, Masai Russell például 2.0-ás hátszélben futott amerikai csúcsot 100 gáton, és érzésre Miamiban a pálya is egy lehelettel gyorsabbnak tűnt, mint a Sanghaj. Viszont ami a közép- és hosszútávokat illeti, ott a DL-verseny előnyben volt, hiszen ők szerződtettek nyulakat is, míg Miami inkább hasonlított egy világbajnokságra. Ott akkor lett jó eredmény ezekben a versenyszámokban, ha valaki a menők közül iramot diktált.

Ha ezeket a tényezőket elengedjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a 8 közös versenyszámból 4-ben a miami győztes, 4-ben a sanghaji volt a jobb. Nyilvánvalóan 100-on és 400-on a síkfutókat a síkfutókkal állítottam párba, viszont hiába futott jobban 200 méteren Anavia Battle-nél Gabby Thomas és Marileidy Paulino is, azt csak egy pontnak számoltam a GST oldalán.

Ami az extraklasszis eredményeket illeti, megengedett körülmények között, tehát normális hátszélben, egy-egy különleges eredmény volt. A már említett Masai Russell gátfutása mellett, amely minden idők második legjobb eredménye, Cordell Tinch gátfutása volt az Sanghajból, itt tehát nincs nagy különbség.

Viszont, ha a nagyon jó, ám nem extraklasszis eredményeket nézzük, olyanból talán picit több volt Miamiban.

Patterson, Ngetich, Richards, Ogando, Paulino, illetve a megengedettnél nagyobb szélben Bednarek és Jefferson-Wooden az egyik oldalon, míg a másikon talán csak Duplantis, Warholm, Duguma és esetleg még Aregawi. Így, ha feltétlen dönteni akarunk, akkor azt mondhatjuk, Miami ebből az aspektusból egy lehelettel jobb volt.

Az jól látszik, hogy a Grand Slam Track legjelentősebb problémája az, hogy a helyszínen kevés a néző. Már Kingstonban is gondok voltak ezzel, ahol egy 35 ezres stadionban még a célegyenesben sem volt telt ház, Miamiban pedig az 5000-es stadionban is voltak szabad helyek pénteken és szombaton. Sanghaj is messze volt a telt háztól, ám ott egy 72 000-es stadiont próbáltak megtölteni, amiből egy kellemes félház azért összejött. Bár ettől még nem gondolom, hogy a szervezők elégedettek lehetnének a nézőszámmal, ebből az összehasonlításból azért nehéz a GST-sorozatot kihozni győztesen.

Sokan bántották Johnsonékat a rossz kamerapozíciók, a túlzott, néha öncélú drónhasználat miatt, ám azért azt is el kell mondani, hogy egy nagy stadionban azért jóval könnyebb megtalálni a tökéletes helyet a kamerának, mint egy kicsiben.

Arról nem is beszélve, hogy a másik oldalon is bőven akadtak hiányosságok. Sanghajban gyakorlatilag egyetlen ügyességi kísérletet sem mutattak meg élőben, Duplantis világcsúcskísérletei közül csak a harmadik került képernyőre. (Ami persze még mindig jobb, mint ami tavaly Hsziamenben – a másik kínai helyszínen – történt, ahol egy futószám bemutatása miatt egyszerűen lemaradtunk Mondo világcsúcsáról.)

Szóval nem érzem és soha nem éreztem azt a fajta tökéletességet a DL oldaláról, ami alapján jogosan neki lehet rontani a másik sorozatnak csak azért, mert mondjuk Russell futását egy drónról mutatták meg. Atlétikát közvetíteni nem könnyű. Tökéletesen keveseknek sikerült eddig, gondoljunk csak mondjuk a bostoni maratoni botrányos képi világára két héttel ezelőttről.

Nálam összességében egyik közvetítés sem volt jobb, mint a másik. Mindkettő távol állt nemcsak a tökéletestől, hanem az ideálistól is. 

Ez talán a legnehezebb kérdés.

Mert igen, nekem a Grand Slam Tracket és az ott versenyző atlétákat többet dobta fel mondjuk az Insta, de jelent-e ez bármit? Így van-e ezzel más is? Vagy csak az algoritmus dobálta ezeket nekem valamiért, másoknak pedig mást? Arról nem beszélve, hogy milyen közösségimédia-megjelenésről beszélhetünk egy olyan verseny esetében, amelyik Kínában van? Tudnak onnan a versenyzők úgy posztolni, mint mondjuk Miamiból?

Szóval legyen elég annyi, hogy én többet láttam a GST-ből, de lehet, sőt valószínű, hogy ez semmit nem jelent.

A Grand Slam Track fennállása második hétvégéjén lerakott egy Diamond League-szintű versenyt. Nem jobbat, de nem is rosszabbat. Nyilván azt, hogy nincsenek ügyességi számok, azt sokan nem tudják megemészteni, mint ahogy az is talán túlzás, amit Johnson mondott minden egyes versenynapon, hogy innentől más lesz az atlétika, és minden megváltozik majd.

Viszont ettől még a GST-nek helye van, helye lehet a versenynaptárban. Vannak utcai futóversenyek, ott sincs magasugrás, vannak városi ugrógálák, ott pedig futóversenyek nincsenek. Götzisben csak hét- és tízpróbát rendeznek, és ezzel senkinek semmiféle baja sincs. Ha Johnson össze tudott szedni erre a versenysorozatra ennyi pénzt, az azért van, mert néhányan bíznak benne. Néhányan úgy gondolják, hogy ez így működhet. Joga van ezt kipróbálni, mint ahogyan joga van valakinek összehozni egy kalapácsvető- vagy gyaloglógálát is.

Aztán majd kiderül, mi lesz belőle. Lehet, hogy a formátum nem jó, lehet, hogy néhány befektető nem lesz elég kitartó, ezt majd meglátjuk. Ahogyan Gyulai Marci, a World Athletics versenyigazgatója fogalmazott: kipróbálnak egy csomó olyan dolgot, amit eddig más nem mert kipróbálni, és amit ezek után már nem nekik kell kipróbálni.

Ez is valami.