A csúcson kell abbahagyni? És akkor Federer meg Cseh Laci?

Az öt- és a tízezer méter kétszeres olimpiai címvédőjének pályafutása ugyanis még nem fejeződött be. Szombaton kétségtelenül lefutotta karrierje egyik leggyengébb, de mindenképpen a legkomolyabb csalódást okozó tízezer méterét, de ezzel nem dőlt el semmi.

Maximum annyi, hogy minden idők egyik legnagyobb atlétája úgy tűnik, jelenleg az illúzióhoz áll közelebb, nem pedig a valós esélyhez.

Ahogy arról beszámoltunk, Farah részt vett a hétvégi birminghami Európa-kupa versenyen, ami egyszersmind brit olimpiai válogató is volt. Tíz éve nem kapott ki tízezren, igaz, 2017 óta nem is igen versenyzett ezen a távon, most azonban a nyolcadik lett, bő 22 másodperccel elmaradva a tokiói szintidőtől.

Farah-nak június 27-ig volna még lehetősége arra, hogy megfussa az olimpiai részvételt érő 27 perc 28 másodperces időt. A címvédő úgy véli, erre minden esélye megvan, ha az őt hátráltató bokasérüléséből felgyógyul. Sőt, ennél többet is mondott, úgy érzi, esélye van arra is, hogy zsinórban harmadszor is olimpiai bajnok legyen tízezren.

„Nem, nem, nem, nem, ez itt még nem a vége” – mondta Farah. „Sok munka áll még előttem, és ezt a problémát meg kell oldanom. Az erőnlétem rendben van, de ezt be is kell bizonyítanom.”

Az újságírók természetesen megkérdezték tőle, hogy mit gondol, így is megnyerheti a hat hét múlva kezdődő olimpiát.

Ezek alatt a srácok alatt Farah mások mellett Joshua Cheptegeire is utalhatott, aki tavaly ősszel javította meg a világcsúcsot tízezren. Kenenisa Bekele 15 éves világcsúcsát adta át a múltnak egy olyan idővel, ami 35 másodperccel gyorsabb annál, amit Farah a fénykorában tudott.

A közösségi médiában sok mindenki, sok mindent leírt már szombat óta. Hogy az idő eljárt a 38 éves atléta felett, meg hogy korábbi sikeredzője, Alberto Salazar segítsége nélkül nem lesz képes hozni azokat az időket, amiket egykor tudott.

Lehet, hogy így van, a Brit Atlétikai Szövetség forrásai mindenesetre arról számoltak be, hogy Farah tényleg kiváló állapotban volt májusban, amikor Arizonában készült. Nem tudni, a bokasérülés mennyire komoly, de az beszédes, hogy Mo egy bólintással elismerte, hogy a felkészülése során gondot okozott a számára az idővel való versenyfutás.

A fentiek alapján magunkban sok mindent gondolhatunk. Gondolhatjuk, hogy Farah elszakadt a realitásoktól, és csupán illúziókat kerget már az olimpiai részvétellel kapcsolatban is, nem beszélve a címvédésről. Gondolhatjuk azt is, hogy maga sem hiszi, amit mond, és tudatosan tolja nekünk a bullshitet. Június 27-ig még megteheti, utána pedig majd jól elmondja, hogy sajnos mégsem gyógyult meg a bokája.

Teljesen mindegy, hogy mi mit gondolunk. Odáig azonban semmiképp sem volna szabad eljutnunk, hogy megkérdőjelezzük az ő döntését, az ő miértjét a folytatásra. Pedig ezt tette a thenationalnews.com munkatársa egy véleménycikkében.

A cikkíró nem érti, ha Farah korábban egyszer már bebizonyította, hogy mindenkinél jobb, akkor mégis miért próbálkozik annak ellenére, hogy már nem versenyképes. Nem érti, egyes sportolók miért nem hagyják abba a csúcson, és miért nézik végig, hogy jönnek a fiatalok és elmennek mellettük.

A szerző egy listát is közöl, egy meglehetősen veretes névsort azokból, akik szerinte túl sokáig húzták. Akik szerinte nem hagyták abba idejében. A listán szerepelnek olyanok, akik akár versenybe szállhatnának minden idők legnagyobb sportolója címért is, mint Muhammad Ali vagy Carl Lewis. De ott van a sorban Sebastian Coe, Linford Christie, Mike Tyson, George Forman, Ronaldinho és Wayne Rooney is.

Ezzel az egésszel több probléma is volna. Egyrészt, mégis kinek jut eszébe Aliról vagy Lewisról az, hogy ej-ej, bizony előbb abba kellett volna abbahagyniuk? Ezer más dolog igen: nagy győzelmek, nagy párharcok, fontos politikai kiállások. De hogy a túl késői visszavonulás?! Az biztosan nem.

Másrészt az, hogy hol a csúcs, hogy mikortól nincs feljebb, egy pályafutás közben nem mindig látható kívülről, és nyilván belülről sem feltétlenül érezhető. Arról nem is beszélve, hogy ezek a sportemberek nem feltétlenül csak a csúcsért csinálják. Ezer dolog hajthatja őket, például a sportág szeretete, vagy, hogy megéljék azt is, amikor már ők az üldözöttek. Hisz ilyenkor még próbára tehetik, mit ér a rutinjuk, a tapasztalatuk a fiatalok frissességével szemben.

De a legfontosabb ebben az egészben, hogy az égvilágon semmi közünk ahhoz, mikor döntenek a visszavonulás mellett. Az ő életük, az ő pályafutásuk.

A magunk részéről mindenesetre örülünk, hogy a fönt felsorolt sportolók akkor vonultak vissza, amikor. És nem előbb. És örülünk, hogy mondjuk Martina Navratilova addig teniszezett, ameddig. Ahogy annak is, hogy Roger Federert és Serena Williamst is láthatjuk még játszani.

De annak is, hogy Ted Ligety, minden idők legnagyobb óriás-műlesiklója csak az idén vonult vissza, és hogy Cseh Laci még elúszik a tokiói olimpiáig.

Minden reggel hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.