Az olimpia igazi Lindsey Vonnját Federica Brignonénak hívják

Alpesi síben a nemzeti bajnokságok teljesen más szerepet töltenek be, mint a legtöbb sportágban. Rangjuk általában nem nagyobb, mint egy sima FIS-versenyé. A legfőbb vonzerejük a B- vagy a C-keret sízői számára az, hogy jó világranglistapontokat lehet szerezni rajtuk, mivel a szezon végén, tavaszias körülmények között a legnagyobb sztárok általában kihagyják azokat. Nem meglepő módon tavaly áprilisban Val di Fassán is kásás, puha volt a hó, amikor az olasz bajnokságot rendezték, ám némiképp váratlanul Federica Brignone is ott volt a rajtnál. Hogy klubérdekből-e, vagy a nála fiatalabbakat akarta minél jobb FIS-ponthoz segíteni, az a mából visszatekintve már mindegy. A lényeg, hogy elindult, és rettenetesen összetörte magát. Nem fogom a balesetről készült videót belinkelni, akinek van ilyesmihez perverzitása, az nyilván meg tudja keresni a neten, legyen elég annyi, hogy nemcsak a síp- és a szárkapocscsontja tört el több helyen, és nemcsak a keresztszalagjai szakadtak el, hanem a térde is kificamodott.

A ficam talán a leggyakrabban tévesen használt orvosi szakkifejezés: sokan akkor is azt gondolják, hogy kificamodott a bokájuk, amikor éppen csak kifordult egy picit, és a bokaszalagjuk szakadt el részlegesen; ezzel szemben helyesen ficamról akkor beszélhetünk, amikor az ízületi fej elhagyja az ízületi árkot (vápát).

Federica Brignonénak pedig a térde ficamodott ki akkor, amikor rálépett egy kapura az óriás-műlesikló versenyen. Ezért fordulhatott elő, hogy míg lefelé síelt, a sílécének a csőre a hegynek mutatott. Aki látta azt az esést, nehezen tudta elképzelni, hogy ebből uszkve tíz hónap múlva olimpia lesz, azt pedig, hogy Brignone nemcsak az érmekért fog harcolni, hanem egyenesen két aranyérmet nyer, azt szerintem nagyjából mindenki kizárta.

"Nagyon csúnya balesetem volt, és egyértelműen közel jártam ahhoz, hogy többé ne lehessek sportoló – és talán ahhoz is, hogy többé ne tudjak rendesen járni.

Nemcsak a sípcsontról, a szárkapocscsontról és a sípcsont térdízületi végének töréséről volt szó… hanem ott volt egy teljes térdficam is, mindkét térdszalag érintett volt, a meniszkusz, minden. Úgyhogy tényleg olyan sérülés volt ez, amelyből általában több mint két évbe telik felépülni" – mesélte Brignone.

Már az, hogy egyáltalán el tudott indulni, az is a modern orvostudomány és rehabilitáció egyik csúcsteljesítménye, az pedig, hogy mindkét számában nyerni tudott – hazai pályán –, az ennek az olimpiának a legnagyobb sztorija. Ezt még úgy is bátran kijelenthetjük, hogy a versenyekből majd’ egy hét hátra van még, és már most van olyan sportoló, aki kétszer annyi aranyérmet nyert, mint Brignone. Johannes Høsflot Klæbo azonban nem a pokol tornácáról táncolt vissza, hanem teljesen egészségesen készült a tavalyi világbajnokság óta, ahol ugyanúgy megnyerte az összes versenyszámot, mint ahogyan várhatóan most is meg fogja.

Federica Brignone történetében nem az a lenyűgöző, hogy megnyerte egy olimpián a szuper-G-t és az óriást, hiszen ilyet korábban is láttunk már, hanem az, ahonnan indulva megtette mindezt.

Ebbe az útba, ebbe a tíz hónapba sűrűsödött bele minden, ami miatt az ember egy élsportolóra felnéz. Ez az út az, ami követendő, ez az út az, amit ünnepelni kell, nem pedig az, hogy valaki odaáll egy lesiklólejtő tetejére, majd leveti magát a mélybe, mondván:

A múlt héten is leírtam már (szg#142 – Lehet, hogy Lindsey Vonn sorsa így lett megírva, de az is, hogy pusztán rossz könyvet olvasott), de leírom most is: ez Lindsey Vonn élete, Lindsey Vonn teste, éppen ezért az, hogy mi történik vele, az csak és kizárólag az ő döntése. Lindsey Vonnak joga volt úgy dönteni, ahogy; sőt, mi több, érteni is vélem, hogy mit miért csinált, talán azt is, hogy mi volt a tettei mögött meghúzódó motiváció. Ám ez nem jelenti azt, hogy egyet is értek azzal, ahogyan a világ jelentős része most ünnepli őt.

Mert ünnepelni Federica Brignonét kell.

Persze Brignone és Vonn története némiképp párhuzamos: mindketten rommá törték magukat, mindketten megpróbálták, mindketten harcoltak a vágyaikért, harcoltak az álmukért, egyikőjük sem adta fel, satöbbi. Ha csak ilyen mélységig merészkedünk, azt kell mondanunk, hogy még csak különbség sincs a két sztori között. Ám mivel egy halandó szemüvegén keresztül nézve az az igazán érdekes, hogy mi a követendő, és mi nem az, talán érdemes egy picikét mélyebbre is ásni ennél.

Nem hiszem, hogy helyes megközelítés az, hogy kettejük története csak végeredményében válik el egymástól. Nem igaz az, hogy pusztán annyi kettejük között a különbség, hogy az egyiknek sikerült, a másiknak meg nem. Nem hiszem ugyanis, hogy Lindsey Vonn története alapvetően más lenne, ha szakadt térddel szerez mondjuk egy hősies bronzérmet. Az ő története akkor lehetett volna más, ha egészséges marad a Crans Montana-i ködben, nem szakad el a térde, és kifogástalan állapotban érkezik az olimpiára, ahol nyer negyvenen túl valamit.

Onnan azonban, hogy megsérült Crans Montanán kilenc nappal a verseny előtt, az ő története elvált Brignonéétól. Onnan előbújt belőle az a Lindsey Vonn, akit pályafutása utolsó éveiben láttunk, aki görcsösen hajtott Stenmark rekordjára. Akit már nem volt jó nézni. Akit jó érzéssel nem lehetett feltörekvő sízők figyelmébe ajánlani. Crans Montana után előbújt az önveszélyes Lindsey Vonn. Egyszerűen azért, mert ő ilyen ember. Ő hajlandó feltenni egy versenyre mindent, de tényleg mindent, talán még az életét is, de a testi épségét biztosan.

A sérülés hatására Lindsey Vonn növelte a tétet, míg Brignone felszabadulttá vált.

És ez nem elhanyagolható különbség.

Picit olyan, mintha egyikőjük elfogadta volna mindazt, ami vele történt, a másik pedig nem lett volna hajlandó. És ez mondjuk pingpongban, szinkronúszásban nem lett volna olyan nagy probléma, ám a sízés, különösen a lesiklás, azért veszélyes sport. Olyan veszélyes, hogy megvannak a saját halottai is: Matteo Franzoso, David Poisson, Ragine Cavagnoud, Uli Mayer és még jó néhányan. Ők úgy indultak neki az utolsó csúszásuknak, hogy eszükbe sem jutott vállalni mindent. Tudták, nyilván tudták, hogy a sportág, amit űznek, veszélyes, de egyikőjük sem azzal a mindentvállalással ment neki a lejtőnek, mint amivel Vonn szokott. Mégis szerencsétlenül jártak.

Ettől még persze Vonn mehet úgy, hogy ő vállal mindent, az ő teste, az ő élete, csak ettől még azt nem érzem, hogy ez követendő példa volna. Nem hiszem azt, hogy az, akit ünnepelni kéne.

Egy olimpiai arany túl profán dolog ahhoz ugyanis, hogy valaki az életét adja érte.

Federica Brignonénak ilyen soha eszébe sem jutna.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!