Lehet, hogy Lindsey Vonn sorsa így lett megírva, de az is, hogy pusztán rossz könyvet olvasott

Nyilván tiszteletlenség a jelen helyzetben ilyen viccekkel kezdeni egy Lindsey Vonnról szóló írást, pláne, hogy kevés dolog áll tőlem távolabb, mint gúnyolódni rajta, ám azt feltétlen jelezni szerettem volna, hogy hányféle olvasata lehet ennek a történetnek. Azon kívül persze, hogy Lindsey Vonnra pillanatnyilag a fél világ úgy tekint, mint az egyetemes sporttörténelem egyik legnagyobbjára, aki páratlan küzdőszellemével példát mutatott a világ ifjúságának. Ezerféle olvasata lehet ennek a bő egy évnek, de talán még ennek az utolsó tíz napnak is. Az otromba gúnyolódástól kezdve ("jól megérdemelte, minek ment oda") egészen addig, hogy az eset sportfilozófiai mélységeit taglaljuk.

Egy valamin azonban nem lehet vitatkozni: ez Lindsey Vonn élete, Lindsey Vonn teste, éppen ezért az, hogy mi történik vele, az csak és kizárólag az ő döntése.

Ő elsősorban (értsd: csak és kizárólag) saját magáért versenyez, minden egyéb, tehát hogy az Egyesült Államokért is síel, vagy az, hogy példát mutasson bárkinek is, ezután következik a sorban, ha következik egyáltalán. Az ilyen szintű sportolók döntéseit szinte kizárólag a személyes ambícióik vezérlik, és ez így teljesen rendben is van. Mint ahogyan az is, hogy olyan döntést hoz, ami a jelleméből fakad. Mindannyian így vagyunk ezzel – miért nála lenne éppen másképp?

Annak a sokat hangoztatott érvnek például, hogy Lindsey-nek át kellett volna adnia a helyét másnak a csapatban, aki egészséges, ilyenformán semmi értelme sincsen. Ő harcolta ki az indulást, nem tombolán nyerte, ha ő úgy dönt, hogy meg szeretné próbálni, mert látja értelmét, akkor megpróbálhatja. "Tudom, hogy mik voltak az esélyeim a baleset előtt, és tudom, hogy nem ugyanazok, mint ma. De tudom, hogy még van esély. És amíg még van, addig próbálkozom" – mondta a verseny előtt, és ezzel nehéz vitatkozni.

Persze, ha csapatversenyről lett volna szó, akkor már más lett volna a helyzet. Akkor tényleg lett volna beleszólása a szakvezetésnek is, nem csak és kizárólag Vonn személyes ambíciói döntöttek volna, hiszen nyilvánvaló kockázat odaállítani egy sérült sportolót bárki más mellé. Mert ha Vonn nem tud végigmenni a pályán, akkor ott már nemcsak a saját, hanem a csapattárs versenyét is tönkreteszi. Éppen ezért a Shiffrin–Vonn kombinációs csapat léte, vagy inkább észszerűsége a Crans Montana-i sérülés után finoman szólva is véleményes volt, ám az élet úgy hozta, hogy később már nem kellett az amerikai edzőknek ilyesmin agyalni.

Persze nyilvánvalóan léteznie kell egy protokollnak minden sportágban, hogy milyen sérülés az, amivel oda lehet még engedni valakit a pályára, és mi az, amivel már nem, ám a jelenlegi szabályok szerint sem a térdprotézis léte, sem pedig a keresztszalag hiánya nem ütközik semmiféle szabályba. A fejsérülések nyilván mások, rögbiben például egy agyrázkódás után három hétig nem játszhatsz, és orvosi engedély szükséges akkor is a visszatéréshez, mint ahogyan erősen valószínű az is, hogy az a Marte Monsen, aki Vonn-nal együtt sérült meg a Crans Montana-i lesikláson, azért nem indulhatott az olimpián – bár ott volt a helyszínen –, mert ő fejsérülést is szenvedett, a norvég orvosok pedig nem járultak hozzá az indulásához.

Breezy Johnson, aki végül megnyerte a lesiklást, már szintén versenyzett így, Carlo Janka pályafutása vége felé már nem vállalta a műtétet, mégis majdnem olimpiai bajnok lett ismét, a snowboardkrosszos Pierre Vaultier pedig nyeni is tudott. Ő két hónappal a keresztszalag-szakadását követően győzött Szocsiban. Persze azért az, hogy mennyi idő telik el a szakadástól a versenyig, nem elhanyagolható tényező. A két hónap és a kilenc nap között egy ilyen esetben a különbség ég és föld.

Az tehát nem kérdés, hogy miért engedték Vonnt sérülten rajthoz állni, az viszont igen, hogy miért lehet brace-ben (térdgéppel) síelni? Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy Vonn még múlt kedden kiült a sajtó elé, és elmondta, mi a helyzet, egyértelművé tette, hogy egy fémmerevítéses térdvédővel képzeli el a versenyzést. Ilyenből többféle méret létezik, van olyan is, ahol még azt is lehet állítani, hogy mennyire hajolhat be a térded, és egészen a bokádtól a combodig tart, ám van olyan is, ami csak a térded oldalirányú merevítését biztosítja, és maximum 30–40 centi hosszú. Amikor ott feküdt Vonn a havon, akkor lehetett látni, hogy az egyik fémdarab kitüremkedik a ruhája alatt, a combjával nagyjából párhuzamosan. Amennyire ezt ennyiből meg lehet állapítani, nem egy filigrán darabot viselt, volt benne fém bőven. A sízők persze tele vannak különböző védőfelszerelésekkel, évtizedek óta viselnek hátprotektort, újabban már a légzsák is kötelező, lassan a vágásálló ruha is az lesz, felmerülhet a kérdés, hogy mégis miért pont a térdgéppel lenne gond?

Talán azért, mert a brace bár nyilvánvalóan egy darabig segít a sízőnek, és biztosítja azt a stabilitást, amit a szalagok biztosítanának, ha lennének, ám amikor baj van, mint most Vonn-nál, akkor értelemszerűen a fém nem szakad el, mint ahogyan a szalag szakad, hanem helyette a csont törik. Nem is akármennyire. Kicsit hasonló – még ha nem is ugyanolyan – a helyzet, mint tavaly, amikor egy fém sípcsontvédővel síelték végig a szezont a férfiak, amit aztán a FIS a szezon végén betiltott, mivel nagyon sok sérülést okozott. Egy mesterséges szerkezet visel terhet a sportoló helyett.

Vonn persze azt mondja, hogy a keresztszalag-szakadásának semmi köze nem volt a mostani sérüléséhez, ami egyfelől nyilván igaz, hiszen nem arról volt szó, hogy a sérült térde megbicsaklott volna, vagy valami hasonló, ám azt is látni kell, hogy a bukását megelőző ugratóról leérkezve azért korántsem úgy terhelte a két lábát, mintha az egészséges lett volna. Az ezután következő, végzetesnek bizonyuló jobbkanyarnál pedig, ahol a sérült, térdgépes bal lába volt a terhelt, nem olyan ívet húzott, amilyet szeretett volna. Az észszerű magyarázat, amit mond, hogy próbált magasan maradni, mert utána lapos szakasz következett, de azt is látni kell, hogy az ő repülésének iránya és a többiek repülésének iránya között 40–50 fokos eltérés volt. És én azt vélelmezem, hogy nem azért volt ekkora különbség, mert ő egy másik, jobb nyomvonalat képzelt el magának, mint a többiek, talán még csak nem is azért, mert bátrabb, vakmerőbb volt náluk, hanem azért, mert a térdgép miatt a bal lába nem ugyanúgy reagált, ahogyan előtte bármikor.

Volt a lábában kismillió jobbkanyar brace nélkül, de csak egy pár kanyar térdgéppel, így aztán nem oda ment a léc, ahova szerette volna. Egy egészséges Lindsey Vonn ugyanis ennyire közelről aligha ugrik bele egy kapuba.

Ezért gondolom azt, hogy nem biztos, hogy szerencsés engedni a térdgép használatát versenyen. Síeljen keresztszalag nélkül, aki akar, teljesen valid döntés nem megműttetni magad, de akkor keresztszalag nélkül síelj, ne térdgéppel!

És hát legyünk őszinték: a térdprotézissel való síelés, sőt a bármilyen protézissel való sportolás is etikai kérdéseket vet fel. (Andy Murray, Bob Bryan is csípőprotézissel teniszezett pályafutása utolsó éveiben.) Nem arra gondolok, hogy tiltani kéne, mert nem tudom, hogy tiltani kéne-e, de azt igen, hogy el kell rajta gondolkodni nagyon. Egyfelől megáll a párhuzam a térdgéppel: a titán, ami Lindsey térdében van, az azért picit keményebb, mint az emberi csont, tehát ha törés van, akkor nyilván a csont törik, és aligha úgy, mintha ép térded lenne.

Azt, hogy lehet térdprotézissel síelni, és lehet csípőprotézissel teniszezni, azt Vonn és Murray bebizonyították. Vonn futamokat nyert, idén vezette a szakági világkupát, Murray tornát nyert annak idején Antwerpenben, tehát nem azzal van a gond, hogy ne lennének elég eredményesek.

A térd- és csípőprotéziseket nem azért találta fel az orvostudomány, hogy valaki 40 évesen visszatérhessen az alpesisí-világkupába, hanem azért, hogy idős, komoly fájdalommal küszködő emberek életminőségén javítson. Hatalmas vívmánya ez az orvostudománynak, láttam, ahogy édesapám arcáról eltűntek a ráncok, amikor új csípőt kapott, tudom, miről beszélek. De azt nem tudom, hogy jó irány-e, hogy a jövő Lindsey Vonnjai esetleg még többet vállalnak majd, arra gondolva, hogy 32–33 évesen majd úgyis lehet új térdet kapni a boltban.

Az, hogy versenyzők ízületei tönkremennek, az teljesen mindennapos dolog, nemcsak alpesi síben, hanem sok más sportágban is. Jelenleg azonban leginkább már visszavonult sportolóknak van szükségük protézisre azért, hogy normális életet tudjanak élni. Vonn is ezért kapott protézist, annak idején, ami nyilvánvalóan rendben is van, miért ne kaphatott volna? Az is teljesen életszerű, hogy ilyenkor kinyílik a világ, és visszatér a sportoló ahhoz a sportághoz, amit űzött, amit szeret. Elmegy mondjuk síelni, vagy lemegy teniszezni.

De most, hogy Vonn bebizonyította, hogy a protézissel versenyképesnek lehet lenni, mi van, ha néhány sportorvos beemeli a térd- vagy a csípőprotézist terápiás módszerei közé, és elkezdi javasolni a sérülésekkel küzdő, aktív sportolóknak? Vonn olyan térdprotézist kapott, amivel térdének oldalirányú stabilitása nőtt meg, még csak a szalagokat sem kellett eltávolítani, pusztán csak az elhasznált részeket titánra cserélték.

Nyilván egy ilyen műtétnek van kockázata, mint ahogyan aztán a térdprotézissel való versenyzésnek is, ám az is teljesen biztos, hogy ez a kockázat elhanyagolható ahhoz képest, amit lesiklók napról napra viselnek. És nem hiszem, hogy az, hogy Vonn végül rommá törte magát megint, sokadszor, az bármin is változtatna.

Ő a világ szemében pillanatnyilag egy hős, a harcos, az akarat bajnoka, aki visszaforgatta az idő kerekét, és aki csak azért nem lett olimpiai bajnok, mert szörnyű balszerencséje volt azzal, hogy a Crans Montana-i versenyt pont azután állították le, hogy ő összetörte magát.

Abba kevesen gondolnak bele, hogy a világ úgy értesült Breezy Johnson olimpiai aranyáról, hogy Vonn üzent neki a mentőhelikopterről, hogy gratulál, egészen addig a győzelmével nagyjából senki sem foglalkozott, mint ahogyan abba sem gondolt bele nagyon senki, hogy az vajon teljesen rendben van-e, hogy ezen az olimpián eddig egy Mikaela Shiffrin, egy Federica Brignone nem érdekelt szinte senkit, Lindsey Vonn olyan szinten telepedett rá az egészre. Pedig Brignone visszatérése a tavalyi rettenetes sérüléséből sem egy tucattörténet éppen.

Persze, ahogyan azt már az elején is írtam, Vonn szempontjából mindez irreleváns. Neki nem kell ezzel foglalkoznia, és az teljesen rendben van, hogy a saját szemüvegén keresztül néz mindent. Ahogyan azt már leírtam a tavalyi szezon elején is (Szg#81 – Lindsey Vonn nem tud fény nélkül élni). Akkor azt az írást ezekkel a sorokkal zártam:

"Lindsey Vonn nem fog szürkén versenyezni… Lindsey Vonn menni fog, mint az ördög, ahogy mindig is ment, nem foglalkozik majd a fizikai és az egészségi állapotával. És lehet, hogy leér majd egyszer, kétszer, ötször gond nélkül, de ha az egész szezont úgy tolja végig, ahogyan szokta, akkor egyszer sajnos szinte biztosan el fog esni. És onnan tényleg a Jóisten kezében lesz a sorsa."

Nem nehéz úgy értelmezni mindazt, ami történt, hogy a Jóisten megmutatta, mik a szándékai.

Hogy eddig és ne tovább.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!
#senki sem kérdezett, már a YouTube-on is