Lindsey Vonn, aki nem tud fény nélkül élni

Amikor Marcel Hirscher alig harminc évesen bejelentette a visszavonulását, elsősorban azt hozta fel érvként, hogy szeretne ő még a gyerekeivel jókat kirándulni, focizni, és abban az esetben, ha folytatta volna a síelést öt évvel ezelőtt, mindezt nem érezte volna biztosítottnak. Lindsey Vonn ugyan kitolta a karrierjét a 35. születésnapjáig, ám az utolsó évek már inkább arról szóltak, hogy hónapról-hónapra szanaszét törte magát, mintsem arról, hogy egyre-másra nyerte a versenyeket. Az utolsó három év a karrierjéből már minden volt, csak nem szép (lásd még: Nem baj, hogy Lindsey Vonn visszavonult, csak kicsit korábban kellett volna). Olyan kétségbeesetten üldözte Ingemark Stenmark akkor még fennálló rekordját, hogy azt néha már rossz volt nézni.

Ezért jó, hogy Lindsey befejezte, hogy végül elengedte Stenmark rekordját. Egyfelől, mert megúszta maradandó károsodás nélkül azt, amibe akár bele is halhatott volna, másfelől pedig azért, mert mi úgyis elfelejtjük az utolsó éveket, és megmarad annak, aki volt.

Lindsey Vonnak, aki úgy állt a sílécen, ahogyan nő előtte sohasem" - írtam akkor, nyilvánvalóan nem gondolva arra, hogy öt év múlva akár még vissza is térhet.

Ha van valami, ami miatt aktív- és ex-sízők inkább ellenzik, mint támogatják Vonn visszatérését, az ez az utolsó három szó. Ő nem a rövidebb számokban, szlalomban, óriásban próbálkozik, mint Hirscher, hanem a gyorsabbakban, a veszélyesebbekben. És nyilván nem azért félti mindenki Vonnt, mert esetleg neki is elszakad a keresztszalagja, mint Hirschernek a múlt héten Reiteralmon egy óriás-műlesikló edzés közben, hiszen ez a sízőknél szakmai ártalom. Ahhoz nem kell 35 vagy 40 évesnek lenni, hogy így járj, az előfordulhat bárkivel, jóformán bármikor.

Ám lesiklásban, pláne úgy, ahogyan Vonn szokott lesiklani, sokkal komolyabb dolog is történhet. Ezrét írtam azt, a szezont beharangozó cikkemben, hogy remélem vigyáz rá majd a Jóisten (szg#86: Hirscher, Braathen, Vonn? Fenekestül fordult fel a sívilág).

A kérdés persze már akkor is a miért volt. Mármint, hogy valaki miért vállalja mindezt 40 évesen, friss térdprotézissel? És persze lehetséges magyarázat, hogy a Headdel, a FIS-elnök, egykori Head-főnök Johan Eliaschsal és a Red Bull-lal mint főtámogatóval a háta mögött voltak néhányan, akik terelgették Vonnt a visszatérés felé, de az azért a napnál is világosabb, hogy Lindsey elég erős egyéniség ahhoz, hogy semmi olyanba ne vágjon bele, amihez nincsen kedve. Amit ne szeretne.

Az ő esetében azt teljesen ki lehet zárni, hogy meghozzon egy ilyen horderejű döntést úgy, hogy a szándék ne legbelülről jöjjön. Hogy ne akarja ezt a visszatérést. Lehet, hogy a gondolatot valaki más ültette a fejében, ám a döntést ő maga hozta meg, ez teljesen biztos.

És az ő mozgatórugói azért mindig elég egyértelműek voltak. Ő mindig kitűnni akart, ő mindig más, ő mindig több akart lenni, mint a társai. Neki nem volt elég az, hogy Mikaela Shiffrin legyen, aki a maga természetességével nyeri a versenyeket, pusztán csak azért, mert fényévekkel jobban síel mindenkinél. Lindsey Vonn sztár akart lenni, így hát sztár lett.

Nála valahogy azt lehetett érezni mindig, hogy a siker, a megszámlálhatatlan győzelem csak egy eszköz. A végcél valahol másutt van. Még feljebb. És ezzel nem bántani szeretném, még csak nem is akarok róla rosszat mondani, pusztán csak azt az alapállapotot próbálom felvázolni, ahonnan eljutunk a visszatérésig.

Egy sportolónak sem feltétlen könnyű abbahagyni, hacsak nem lesz elege abból, amit csinál, ám egy szupersztárnak még nehezebb. Olyannak pedig, akinek a sztárság maga volt a fő cél, nem pedig csak valamiféle hozadék, annak talán a legeslegnehezebb. Azzal együtt lehet élni ugyanis, hogy valakinek nem kell már hajnalban kelnie és elmennie edzésre, még azzal is valahogy, hogy nem akasztanak minden második hétvégén egy aranyérmet a nyakadba, ám azzal, hogy elmúlik az életedből a pompa, a ragyogás, azzal, hogy lassan elfelejtenek, azzal nekik mindennél nehezebb.

Kevés nehezebb kenyér van ennél. Karácsony környékén kibéreled az Arénát, elénekled az egykori slágereidet azoknak, akikkel egykoron együtt voltál fiatal, és ennyi. Új dalaid már nincsenek nagyon, esetleg éjszaka lesíelsz a kivilágított Streifen, de már jönnek a fiatalok. Más dönti meg Stenmark rekordját, más nyer 100 világkupa-versenyt, téged pedig szépen lassan elfelejtenek. Nyilvánvaló, hogy rúgkapálsz még egy kicsit. Nyilvánvaló, hogy mindent megpróbálsz. Nyilvánvaló, hogy visszatérsz.

Egy tucatsportolónak, de még egy tucatbajnoknak sem jutott volna eszébe az, amire Lindsey Vonn készül, de ők azért tucatsportolók, tucatbajnokok.

Lindsey Vonn viszont olyan szinten szomjazza a sikert, szomjazza a figyelmet, a fényt, hogy ő még úgy is bevállalja ezt a visszatérést, hogy a világ egyik legveszélyesebb sportágát űzi. És azt hiszem, ez az ő igazi tragédiája. Hogy ő nem a keresztszalagjait kockáztatja, mint Hirscher, hanem annál jóval többet. Persze az is igaz, hogy ha csak a keresztszalagjait kockáztatná és nem az életét, ha szegről végre egészséges lenne, nem pedig térdprotézissel éldegélne, akkor a figyelemből is kevesebb jutna. Akkor a szenzáció is kisebb lenne. Akkor úgy járna, mint Hirscher, aki a harmadik versenyén a visszatérése után már az osztrákokat sem érdekelte olyan nagyon.

Lindsey Vonn nem fog szürkén versenyezni, nem fogja beérni a 24. hellyel, mint szombaton Cooper Mountainen, ahol csak kozmetikázni kellett a FIS-pontjait, azért, hogy egyáltalán elindulhasson a világkupában. Lindsey Vonn menni fog, mint az ördög, ahogy mindig is ment, nem foglalkozik majd a fizikai és az egészségi állapotával. És lehet, hogy leér majd egyszer, kétszer, ötször gond nélkül, de ha az egész szezont úgy tolja végig, ahogyan szokta, akkor egyszer sajnos szinte biztosan el fog esni.

És onnan tényleg a Jóisten kezében lesz a sorsa.