Hirscher, Braathen, Vonn? Fenekestül fordult fel a sívilág, soha nem látott szezon következhet

Mindezt annak ellenére jelenthetjük ki, hogy a söldeni szezonnyitón sem Mikaela Shiffrin, sem Marco Odermatt nem tudott nyerni.

Alpesi síben akkora a sérülésveszély, hogy teljesen biztosra sosem mehetsz, ahányszor elindulsz, annyiszor törheted össze magad, ám mégis jelzésértékű, hogy kettejük győzelmére olyan 100 forint környékén fizetnek a bukmékerek, ha most, így a szezon előtt valaki 1000 forintot felrak rájuk, míg a többiek hat-nyolcszoros szorzóval indulnak a versenyben. Minden józan emberi számítás szerint ők ketten csak akkor nem nyerik meg az összetett világkupát, ha valamilyen oknál fogva nem tudják végigsíelni a szezont.

Mégsem volt véletlen, hogy a szezon első versenyét olyan érdeklődés övezte Söldenben, amilyet nagyon régen, vagy talán sohasem láttunk. Két nap alatt 33.000 néző vett jegyet – nem síbérletet, hanem jegyet – ennyien topogtak a célterületen, ami azért előrevetíti, hogy mire számíthatunk a közeljövőben.

Úgy tűnik, Marcel Hirscher, Lucas - most már hivatalosan is - Pinheiro Braathen és Lindsey Vonn (várható) visszatérése fenekestül forgatta fel a sívilágot.

Azt, hogy Hirscher visszatérését – pláne Ausztriában – ilyen elképesztő érdeklődés övezi majd, borítékolni lehetett, mégiscsak egy nyolcszoros összetett világkupa-győztesről, minden idők talán legnagyobb osztrák sízőjéről beszélünk, ám azt a hisztériát, ami Braathent körülvette, inkább csak sejteni lehetett, mintsem tudni előre.

Három visszatérés, három különböző motiváció, három különböző cél, és legfőképpen három különböző történet.

Haladjunk időrendben: Marcel Hirscher volt az első, aki visszatért közülük, hiszen ő 34-es rajtszámmal síelhetett vasárnap egy szabályváltoztatásnak köszönhetően, gyakorlatilag korábbi érdemire való tekintettel.

Persze volt, akiknek mindez – mármint a 34-es rajtszám – nem tetszett, de hát aligha van olyan döntés a világon, ami mindenkinek egyformán tetszik, és legfőképpen egyformán előnyös.

Marcel Hirscher 35 évesen tért vissza, ami manapság nem számít már kornak a sportban, talán még síben sem, ennyi idősen manapság már (- még) bőven lehet nagy eredményeket elérni, ám az 5 év kihagyás már aggasztóbbnak tűnt. Annak ellenére is, hogy tudtuk, Hirscher edzésben van, hiszen piacra dobta saját síléceit Van Deer (Deer, mint Hirsch, mint szarvas) néven, és igen komolyan beleállt a fejlesztésekbe. Maga mellé vette Henrik Kristoffersent, aki rajta kívül a legnagyobb sí-geek volt a mezőnyben, és naphosszat tesztelték a különböző beállításokat. Kristoffersen rögtön az első évben világbajnok lett szlalomban, amellett, hogy két világkupa-versenyt is behúzott Garmishban és Wengenben, tavaly pedig már Timon Haugan is nyerni tudott Van Deer-léceken.

Ilyen nívón sílécmárka még sosem debütált, igaz. korábban nem is nagyon engedtek gyártókat ilyen csekély múlttal a világkupa-versenyek közelébe.

Támogatóként ott volt Hirscherék mögött a Red Bull, ők pedig be is vetettek gyakorlatilag mindent, hogy hírverést csapjanak az új márkának. Ám azt a reklámmennyiséget, amit a vasárnapi visszatérése jelentett, azt a médiafigyelmet talán még ők sem tudták volna megfizetni. Illetve, hogy egészen pontosak legyünk, nem azért nem tudták volna megfizetni, mert nem volt elég pénzük, hanem azért, mert ennek a médiafigyelemnek egészen egyszerűen nincsen ára.

Volt vasárnap egy időszak, egy jó negyedóra, amikor két síző között tulajdonképpen Marcel Hirscher jelentette a vágóképet. Megmutattuk, ahogyan ül, ahogyan fekvőtámaszozik, ahogyan nyújt, ahogyan hűti a cipőit, volt, hogy még egy fél menetről is lemaradtunk miatta. Nem érdekelt más senkit. Nem érdekelt senkit, hogy már holland színekben versenyez, hiszen édesanyja holland, és az sem érdekelt senkit, hogy „csak” 23. lett. Csak az számított, hogy ott volt, hogy újra elindult.

Az ő léptékével mérve is katartikus nap volt.

Mint ahogyan katartikus nap volt Lucas Braathené is. Egy éve, amikor könnyek között bejelentette a visszavonulását ugyanitt, úgy búcsúztam tőle, hogy Braathen volt a kapocs a régi vágású alpesisí-rajongók és a fiatalok között (szg#38 – Férfiként szoknyát hordott, festette a körmét visszavonulása pedig komoly kérdéseket vet fel), és ezt a vasárnap fényesen be is bizonyította.

Sikoltozó tinilányok, brazil szurkolók, szamba.

Igen szamba, hiszen ő is állampolgárságot váltott, immáron nem norvégként, hanem brazilként indult, mivel az ő mamája történetesen brazil. Tekintve, hogy ő még mindig csak 24 éves, és csak egy szezont hagyott ki, azt sejteni lehetett, hogy kettejük közül alighanem ő lesz a versenyképesebb, ám azt, hogy rögtön az első versenyén 41-es rajtszámmal bejön negyediknek, arra azért nem lehetett mérget venni. Arra meg pláne nem, hogy hosszú ideig áll majd az élen a második futamban, és pont az az Atle Lee McGrath taszítja le az élről, aki az egész mezőnyben a legjobb barátja. Akivel együtt nőttek fel, és akivel szinte egy napon születtek.

Lucas Braathen láthatóan megszabadult a béklyóitól, bár nem tudom, ismerte-e ezt a szót egyáltalán valaha. Neki sem kell már alkalmazkodnia senkihez, mint ahogyan Hirschert sem kötik többet az osztrák síszövetség szigorú szabályai.

Mint ahogyan nyilván nagyon fontos Lindsey Vonnak is, hiszen különben aligha térne vissza ő is, térdprotézissel, túl a negyvenen, ráadásul a legveszélyesebb versenyszámban, a lesiklásban. Úgy, hogy már pályafutása utolsó szezonjaiban is rendre szanaszét törte magát, mert nem igazán érezte már a korlátait.

Az ő – egyelőre még csak várható – visszatérése azért is különbözik a többiekétől, mert ő érte egy fél világ aggódik. Vagy inkább az egész. A sportág környékén mindenki aggódva figyeli, hogy mi lesz ebből, és aggódva kérdezi mindenki, hogy ennek vajon mi értelme van. Biztosat nem tudni, csak annyit, hogy fotózás címszóval egész hegyeket bérel ki, és úgy hat edzővel érkezik meg a helyszínre. Valami tehát készül.

Ám míg Hirschernél és Braathennél viszonylag pontosan lehetett látni a motivációt a visszatérés mögött, sőt, Braathen esetében úgy kell fogalmazni, hogy már nem a visszatérés, hanem a visszavonulás mögötti motivációt látjuk, addig Vonn esetében csak találgatni lehet.

Találgatni, hogy mégis miért?

Nyilván mindig szerette a fényt, szerette, ha a figyelem rá irányul, de azt nem lehet mondani, hogy ne jutott volna belőle neki azóta is, amióta visszavonult. Majd két és fél millióan követik az Instán, tavaly például lesíelhetett éjszaka a Streifen. Az, hogy árnyékban élne, valakinek az árnyékában élne, egyszerűen nem igaz.

Őszintén szólva, azt az elég rosszindulatú magyarázatot, mely szerint Mikaela Shiffrintől és várhatóan 100. világkupa-győzelméről akarja picit ellopni a showt-t, nehezen tudom elképzelni. Azt már inkább, hogy Vonn visszatérése (is??) része Johan Eliasch választási kampányának.

Vasárnap is rendre ott pózolt Hirscher mellett, exponálta magát rendesen, Vonn pedig világéletében Head-léccel versenyzett, melynek Eliasch – megválasztásáig – elnöke és tulajdonosa volt, ami azért elég komoly kapocs kettejük között.

Az egyértelmű, hogy Eliasch minél sikeresebb FIS-elnökként, annál nagyobb esélye van a NOB-elnökségre, ezért aztán egyértelmű, hogy az a hype, ami most az alpesi sí körül kialakul, jót tesz neki. Azt is mindenki tudja, hogy Hirscher szabadkártyái mögött ő áll, ha ő nincs, lehet Hirschernek végig kell járnia a szamárlétrát újra. (Ami valljuk be, nemcsak, hogy nonszensz lett volna, hanem egy kihagyott ziccer is a sportág részéről.) Ám egy dolog valakinek szabadkártyát adni egy óriásműlesikló-versenyen, és egy másik valakit támogatni abban, hogy negyvenen túl, térdprotézissel elinduljon lesiklásban.

Úgyhogy őszintén remélem, hogy ez a pár dolog: Vonn - Eliasch - NOB - Head, csak véletlen esnek egybe.

Őszintén remélem, hogy Lindsey Vonn legalább szabad akaratából döntött úgy ahogy, és senki nem befolyásolta, agitálta.

És őszintén remélem, hogy vigyáz rá a Jóisten.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!