Férfiként szoknyát hordott, festette a körmét, a visszavonulása pedig komoly kérdéseket vet fel

Ahogyan azt a múlthéten a téli sportos podcastünkben, a Hóekében elmondtam, Braathen 23 éves kora ellenére korántsem volt egy tucatsíző. És itt most legkevésbé sem az extravaganciája gondolok, arra, hogy ha úgy hozta kedve, szoknyát hordott, vagy hogy festette a körmét, hanem arra, hogy nyilvánvaló extrovertáltsága ellenére - vagy talán éppen ezért - ő jelentette a kapcsot a régivágású alpesisí-rajongók és a fiatalabb generáció között.

Visszavonulása gyakorlatilag sokkolt mindenkit a sportág környékén. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy néhányan már pár perccel a bejelentést követően azt latolgatták, vajon látjuk-e a jövőben esetleg brazil színekben, hiszen édesanyja révén brazil állampolgársággal is rendelkezik, Braathen pedig a norvég szövetséggel balhézott össze.

Ám úgy hiszem, annál, hogy mi lesz egyszer majd valamikor, pillanatnyilag sokkal fontosabb, hogy miként jutottunk el idáig. Mégpedig azért, mert a történetének vannak Braathen személyén és kétségtelenül színes egyéniségén messze túlmutató, sportközgazdaságtani vonatkozásai is.

Ennek a sorozatnak az elején egyszer már foglalkoztunk a norvég sporttal (szg#4 – Feleannyian vannak, mint mi, kevesebbet költenek a sportra, és mégis agyonverik a fél világot), akkor hosszan írtam arról, hogy mennyire másként működik Norvégiában minden - elsősorban az utánpótlásnevelés –, mint nálunk, illetve hogy milyen szenzációs sikereket érnek el, szinte valamennyi fontos sportágban. Legyen szó, a nyilvánvaló téli sportokon kívül, akár fociról, atlétikáról, teniszről, golfról vagy éppen triatlonról. Ha nem is túl mélyen, de ott is érintettem a sportfinanszírozásban is érzékelhető különbségeket, azt, hogy érdemben nem fordítanak több adókoronát a sportra, mint mi adóforintot.

Ő ugyanazt a harcot vívta, mint a világbajnok Henrik Kristoffersen néhány évvel ezelőtt, ám míg Kristoffersen története így-úgy, de valahogy elsimult, addig Braathen visszavonulásával gyakorlatilag ráborította az asztalt a Norvég Sí Szövetségre.

Arról van szó ugyanis, hogy Norvégiában az utánpótlássport finanszírozásában elég csekély az állami pénz, a gyerekek sportolásának költségei alapvetően a szülőket terhelik. Mivel a világ egyik leggazdagabb országáról beszélünk, ebből olyan rettenetesen sok probléma azért nem akad, vagy legalábbis eléggé ritka, hogy ezekről a problémákról értesüljön a világ vagy akárcsak a norvég közvélemény.

Az ugyanis, hogy egy szegény ember lánya nem jut el kéziedzésre, ritkán éri el a közvélemény ingerküszöbét.

A Braathen szülök megengedhették maguknak, hogy a fiúk alpesisí-edzésekre járjon, és mivel Lucas szeretett oda járni, ráadásul tehetséges is volt, ezért alpesisí-edzésekre járt értelemszerűen. Hogy ez mennyire nem olcsó mulatság Magyarországon, azt hiszem, nem nagyon kell magyarázni. Norvégiában azonban az, hogy meddig kell a szülőnek a gyerek sportolását finanszírozni, az is sokkal tovább tart, mint talán bárhol másutt a világon. Maradva az alpesi sínél, azt lehet mondani, hogy a szövetség ott lép be a versenyző életébe, ott száll be a költségek viselésébe, amikor a versenyző a világkupa-szintet elérte. Lucas Braathen esetében tehát 2018 decemberéig, addig, amíg Val d’Isere-ben 18 éves korában be nem mutatkozott a világkupában, a költségeit a szülei fizették.

Félreértés ne essék, a rendszer önmagában egyáltalán nem biztos, hogy rossz. Maga Braathen is úgy utal vissza arra a bizonyos Val d’Isere-i napra, mint élete utolsó szabad és boldog napjára. Arról beszélt, hogy a kálváriája itt kezdődött. Sem neki, sem a családjának nem volt baja azzal, hogy így működik ez a rendszer, hogy mindez milyen terheket jelentett a nekik. Szabadok voltak, szabad akaratukból döntöttek, azt tették, amit akartak.

A rendszernek egyetlen sarokpontja van: minimálisra tudod-e csökkenteni azoknak az egyébként tehetséges gyerekeknek a számát, akik azért kallódnak el, mert a szüleik nem elég tehetősek. Ha ezt meg tudod oldani, akkor a rendszer sokkal igazságosabb, mint a miénk. (Persze csak az tekinti igazságosabbnak, nyilván, aki az adóforintokra úgy gondol, mint a saját befizetett pénzére, aki erre nem képes, aki úgy tekint minden állami forintra, mint valami ingyen pénzre, mint valami isteni adományra, az biztosan másként fog gondolkodni erről az igazságosságról is).

Én mindenesetre úgy látom, hogy az élet minden területén szerencsésebb azokat támogatni, akik rá vannak szorulva, ahelyett, hogy mindenkit azonos mértékben segítenénk a közösből. Egy bankigazgató fiának a foci- vagy síkarrierje rendben lesz így is, úgy is, szerencsésebb támogatni egy tehetséges kissrácot, aki a második edzés után amúgy kikopna.

Braathen karrierje tehát, addig a pontig, amíg be nem mutatkozott a világkupában, rendben volt, még ha magyar szemüvegen keresztül kissé furcsának is tűnik. A gondok itt kezdődtek.

Ahogyan azt az ominózus sajtótájékoztató után is megírtuk, Braathen harca a Norvég Sí Szövetséggel tágabb értelemben arról szólt, hogy a norvég versenyzők egyéni szponzorai milyen mértékben jelenhetnek meg a versenyzőkön, picit részletesebben pedig arról, hogy rendelkezhet-e a versenyző ugyanúgy a sisakjával, mint minden más nemzetnek a versenyzői. A Szövetség emellett még nagyobb kontrollt szeretett volna a közösségimédiás - elsősorban szponzorált – tartalmai felett is. Utóbbiról nehéz mit mondani, ezekbe a szerződésekbe azért nehéz belelátni, én úgy vélelmezem, más nemzeti szövetségek is igyekszenek a saját támogatóikat nem csak a saját oldalukon megjelentetni, hanem a versenyzőkén is, így a norvég szövetség ezirányú igénye aligha egyedülálló.

Nincs még egy számottevő sínemzet, ahol a szövetség ne engedné át a sisakot, mint reklámfelületet a versenyzőknek. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a nagyobb nemzetek szövetségei lényegesen hamarabb részt vállalnak a tehetségek finanszírozásából, mint a norvégok, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a kettő így együtt úgy tűnik, sok. És legyünk őszinték, nem is túl igazságos rendszer.

Hiszen első blikkre mindössze annyi látszik, hogy a versenyzők a szülők pénzén eljutnak a legmagasabb szintig, ott belép a szövetség és átveszi az irányítást, hogy ne mondjam, lenyúlja a nagy lét. Mivel norvégokról volna szó, azt gyakorlatilag kizárhatjuk, hogy bárki a szövetségből mondjuk saját zsebre dolgozna, és azt hiszem, azt is jó okkal feltételezzük, hogy akik ezt a rendszert kitalálták, azokat a jószándék vezérelte, nem pedig a nyereségvágy. Ám ettől még a történetnek tényleg nincsen túl jó optikája.

A rendszer egyszerűen ráöregedett a szövetségre. Lehet, hogy működött egykoron, lehet, hogy volt idő, amikor a szövetség jobb dealt össze tudott hozni, mint amit a versenyzők maguk tudtak volna külön-külön, ám ezek az idők már teljesen egyértelműen elmúltak. Hogy mást ne mondjak, a norvég síugrók a tavalyi szezont például sisakszponzor nélkül ugrották végig, mert amennyiért találtak volna támogatót, annyiért a szövetség nem adta a felületet, amennyit pedig kértek, annyit nem fizettek a támogatók. Ami azért - valljuk be – megint csak egy elképesztő történet.

A sportfinanszírozás persze sosem volt egy egyszerű kávéház.

Az SZG# sorozat további írásait itt találjátok