Feleannyian vannak, mint mi, kevesebbet költenek sportra, és mégis agyonverik a fél világot

Ráadásul itt ők adták a verseny két legnagyobb sztárját, Jakob Ingebrigtsent és Karsten Warholmot, akik már olimpiát és világbajnokságot is nyertek az elmúlt két évben. Ráadásul olyan versenyszámokban, ahol az elmúlt évtizedekben csak a legritkább esetben tudtak nyerni európai – értsd: fehér – futók. Jakob olimpiát nyert 1500-on, vb-t 5000-en, Warholm 45.94-es 400 gátas világcsúcsa pedig egyenesen olyan, mintha egy ufó rakta volna le a földre.

Haalandra szót nem vesztegetnék, ő lassan alighanem a legismertebb norvég az egész világon, Casper Ruud tavaly játszott két Grand Slam-döntőt, és nem sokon múlott, hogy világelső legyen a teniszezőknél, míg Viktor Hovland már három PGA-tornagyőzelemnél jár, és jelenleg is harmadik a golfozók világranglistáján. Magnus Carlsen pedig lassan egy évtizede a sakkvilágbajnoki cím birtokosa, és övé a valaha volt legmagasabb Élő-pontszám is.

Odegaardot az ember már szinte pironkodva hozza szóba, mint ahogyan a téli sportok legjobbjait is. Például Alexander Aamodt Kildét, aki a legjobb lesikló lesz az idei szezonban, de nyert már összetett világkupát is, vagy Johannes Hösflot Klaebót, a sífutót, aki szépen lassan a történelem legnagyobbja lesz, megelőzve azt a Björn Daehlie-t, akinél nagyobb ikont aligha látott Norvégia.

Tavaly Tobias Foss nyerte a kronót az országúti kerékpáros vb-n, Kristian Blummenfelt olimpiai bajnok lett a triatlonosoknál Tokióban, majd még ugyanabban az évben megnyerte az Ironman-világbajnokságot is, hogy aztán tavaly a sub7 project keretében szerény 6 óra 44 perc 25 másodperc alatt érjen célba (3,8 km úszás, 180 km kerékpár, majd egy maratoni. Utóbbi 2:30:50 alatt).

De hogy ne ragadjunk le pusztán a férfiaknál, Caroline Graham-Hansen ott van a világ legjobb labdarúgónői között, női kéziseiknek kifizettük már egy közepes magyar város teljes éves költségvetését, csak azért, hogy Győrben játszanak, Marit Björgen és Therese Johaug pedig az eddigi legjelentősebb sífutónőkként vonultak vissza nemrégiben.

Itt tart pillanatnyilag Norvégia, lehetne még folytatni, de nem érdemes. Elképesztő nevek, elképesztő mélység, elképesztő sokszínűség.

Nem kanyarodnék el arra, amerre a választ, azt hiszem, oly sokan keresik. Doppingolással vádolni valakit csak azért, mert túl jó, egyfelől a sport halála, másfelől pedig jelen esetben alighanem értelmetlen is. Mert bár kétségtelen, hogy a ciklikákat (kerékpár, hosszútávfutás, sífutás, úszás) valamennyire fel lehet húzni egy kaptafára, de azért akad itt golfos, teniszező, de még strandröplabdás olimpia arany is. Meg síugró és alpesi síző, ahova mind-mind teljesen más adottságok, képességek szükségeltetnek.

Arról nem is beszélve, hogy bármiféle bizonyíték nélkül, bárkit is doppingolással vádolni tényleg mindennek a legalja.

Önmagában elintézni a norvég sikereket annyival, hogy gazdagok és van pénzük sem szerencsés éppen. Már csak azért sem, mert voltak ők már gazdagok és sikertelenek is egyszerre. Bár tényleg a világ hatodik leggazdagabb országáról beszélünk (egy főre eső GDP alapján), a közpénzekből nem költenek olyan igazán sokat sportra. A lottóbevételek bizonyos százalékát osztják vissza, ami egyes források szerint nagyjából 400 millió dollárt jelent évente (durván 142 milliárd forint).

A KSH adatai szerint Magyarország ennél 2016 óta többet költött sportra, de azért azt is hozzá kell tenni, hogy mi egyfelől majd kétszer annyian vagyunk, másfelől nyilván nekünk azért nagyobb beruházásokra van/volt szükségünk, mert picit jobban le voltunk gatyásodva. És itt most nem feltétlen csak a létesítményekre, stadionokra gondolok, hanem a különböző eszközökre is, melyek nélkül aligha létezhet magas szintű sport.

Plusz nyilvánvalóan Norvégiában azért nagyobb összegeket lehet a magánszektorból mozgósítani, mint nálunk, ergo az államnak sem kell feltétlen annyi pénzt beletolni a közösből. Ezért nem mennék tovább annál, mint hogy azt írjam:

Bár jelentős szezonja van nálunk a felelősség hárításának, a „Nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell” mentalitásnak, és szeretjük rámondani bármire/bárkire, hogy nekik könnyű, ha valamiben sikeresebbek, mint mi; itt most talán szerencsés megállni és megvizsgálni, hogy mégis mi az, amit Norvégia másként csinál.

Annál is inkább, mert nem csak másként csinálják, mint mi, hanem másként csinálják, mint az egész világ.

Bár nem hiszem, hogy bárki ki meri jelenteni, hogy mondjuk Jakob Ingebrigtsen vagy Casper Ruud jelenlegi sikerei mögött kizárólag az áll, hogy milyen körülmények között sportolt gyermekkorában, ám az is egyértelmű, hogy azok, akiknek a nevét fentebb felsoroltuk, azok szinte kivétel nélkül ebből a rendszerből jöttek.

Amikor a Norvég Olimpiai és Paralimpiai Bizottság elfogadta a gyermekek sportját szabályozó rendelkezés-gyűjteményt. 2007-ben, akkor már évtizedek óta ezen dolgoztak. De hogy megérte belefeccölni a melót, azt az elért eredményeknél és az érmeknél is jobban bizonyítja, hogy a norvég gyerekek 93%-a sportol szervezett formában.

Ám ami a legfontosabb: ez a szervezett forma alapjaiban más, mint a világon bárhol máshol.

12 éves kor alatt nincsenek nemzeti bajnokságok, sőt tilos részt venniük a norvég gyerekeknek bármiféle nemzetközi versenyen, világ- vagy adott esetben Európa-bajnokságon. Ha ezt megteszik, a klub elveszti jogosultságát bármiféle támogatásra, a fentebb már emlegetett lottóalapból. Nincsenek nagyon meccsek sem, ranglisták pedig egyáltalán, a gyerekek a sport öröméért sportolnak, gyakran a szüleikkel együtt. Annyit edzenek, amennyit szeretnének, ha más sportágat szeretnének kipróbálni, esetleg párhuzamosan űzni, annak sincsen akadálya.

Érdemes elolvasni akárcsak az első bekezdést, ahol összefoglalják, hogy miért is van szükség ezekre a rendelkezésekre:

Ha mindezt összevetjük azzal, hogy mi zajlik nálunk, vagy bárhol máshol a világon gyermeksport-versenyeken, a különbség jól érzékelhető. És itt nem csak azokra a sportágakra gondolok, melyeket hagyományosan rettenetesen korán kezdenek mindenütt (torna, tenisz, úszás, műkorcsolya), ahol mifelénk néhányan 12 éves korukra már szinte kiöregszenek, hanem akár a csapatsportokra is.

Érdemes megfigyelni, milyen hangulatban zajlanak a korosztályos versenyek, meccsek nálunk (és persze bajnokságok – mert itt ugye olyanok is vannak), mit hallanak a gyerekek a lelátóról, mit kapnak edzőiktől, a saját szüleiktől, és mit a másik gyerek szüleitől. Vagy akár azt, hogy mit tanulnak egy-egy edzésen. Nálunk – és a világ többi részén – a gyerekek nem együtt sportolnak a szüleikkel, mint Norvégiában, hanem sokkal inkább a szüleikért sportolnak.

Iszonyatosan sok gyerek azért lesz sportoló, mert a szülei szerettek volna sportolók – híres sportolók – lenni, csak nem voltak elég tehetségesek hozzá. A szüleik meg nem valósult álmait kergetik. Pedig lehet, csak egy apró dolog hiányzott egykor, hogy a szülök álmai már akkor megvalósuljanak, amikor még ők voltak gyerekek. A rendelkezések 3. pontjának G-bekezdésére gondolok: