Győztünk, avagy most akkor Oroszország fog kezet Ukrajnával?

Lantos András

Frissítve 02/08/2023 - 19:17 GMT+2

Őszintén mondom, nem fogadtuk meg itt az Eurosportnál, hogy most akkor mindannyian írunk valamit a Olha Kharlan – Anna Smirnova ’kéznemfogós’ esetről. Nem is értek a víváshoz (sem), örülök, ha egyáltalán látom, hol a penge. Viszont két kollégám, Horváth Mariann és Szabó Gábor cikke a sporthoz erősen kapcsolódó gondolatokat ébresztett, amik most már leíródnak, ha kell, ha nem.

Olha Kharlan és Anna Smirnova

Fotó: AFP

Ha még nem olvastad ezeket az írásokat, akkor Mariannét itt, Gáborét pedig itt teheted meg.

Mariann cikkében a kézfogás szimbolikájának kérdése indította el az idegkapcsolatok felizzását. Hozzáteszem, szerintem nem ez az írás központi gondolata. A mondanivaló szíve nem a kézfogás vagy kéznemfogás kérdése, hanem az, ahogyan egy kialakult helyzetet a vívószövetség kezelt.

Ennek ellenére mindenki a kézfogás elmaradásáról, annak jogosságát, érthetőségét firtatja. Én is azt fogom.

Párizs 2024

Eldőlt, nem indulnak orosz és fehérorosz vívók a párizsi olimpián

23/04/2024 - 18:13

Mariann írt arról röviden, mi mindent jelenthet egy kézfogás.

Engem inkább az gondolkodtatott el, valójában kik fognak kezet, amikor két sportoló gratulál egymásnak?

Kinek a kézfogása maradt el Milánóban? Smirnováé és Kharlané, vagy Oroszországé és Ukrajnáé?

A témában született két íráshoz már bőven több mint ezer hozzászólás érkezett. Volt köztük sok fájdalmasan egyszerű, de jó pár kifejezetten elgondolkodtató is. Az előbbieket meghagynám a pszichológusoknak, az utóbbiakat olvasgatva viszont mintha többségben lennének azok, akik ebben a kérdésben az elsőt gondolják.

Mármint azt, hogy itt két magánszemélynek kellett volna kezet fognia, és az egyik magánszemély ezt megtagadta a másik magánszemélytől.

Sokan vannak azon a véleményen, hogy ami Ukrajna és Oroszország között történik a csatatéren, az maradjon ki a sportból. Hogy a sportolók maradjanak „csak” emberek, tiszteljék egymást egyénenként, ne keverjék bele a világpolitikát. Hogy itt most az egyik sportember nem adta meg a tiszteletet a másiknak.

Mindezt teljesen elfogadható álláspontnak tartom.

De akkor hova tesszük azt, amikor: „nyertünk”, „bajnokok lettünk”, „szenzációs magyar világcsúcs született”, „csodálatos magyar aranyérmet ünnepelhetünk”?

Pár napja csak „13 fürdőgatyás fiú” lett világbajnok vagy Magyarország is? Az 1:50,34 az egy „Milák-világcsúcs” vagy „magyar-világcsúcs” is. 2021 májusában a tehetséges Valter Attillát láttuk a Giro összetett élén, vagy az első magyar rózsaszín trikóst? Michelisz Norbi egy gyors és szimpatikus srác, vagy egyben az első magyar is, aki FIA-világbajnokságon futamot nyert?

Miért játsszák el az ország himnuszát egy egyéni sportoló győzelme után? Miért húzzák fel még ma is a hazája zászlóját? Miért visznek a szurkolók magukkal tengernyi nemzeti zászlót?

Szinte nincs sportesemény nemzeti zászlók nélkül.

Fotó: AFP

Azért nehéz ez a kérdés, mert úgy hiszem, itt valójában két világszemléletről van szó. Mind a kettő teljesen rendben van, csak mi emberek gyakran próbáljuk leegyszerűsíteni a világot jóra és rosszra, igazra és hamisra, helyesre és tévesre. Pedig akár így, akár úgy válaszolsz a fenti kérdésekre, a válasz rendben van.

Vannak személyiségtípusok (magam is ezek közé tartozom), akik inkább közösségeken keresztül látják a világot. Akikben erősebb a vágy a valahova tartozásra. Akiknek jó érzés és nem gyomorgörcs a magyar szó a horvát tengerparton.

És vannak, akik számára az egyén függetlensége valamivel fontosabb; az individuum önállóságának átélése. És mielőtt belecsúsznánk a polarizálás hibájába: e kettő végtelen arányú keveréke létezik.

De egyik sem jobb a másiknál, maximum az egyik közelebb áll hozzánk, mint a másik.

Az elmaradt kézfogást azért nagyon nehéz megmérni, mert nincs két egyforma 'mérleg'. Mert akikben erősebb az első, ők úgy érezhetik, hogy – mivel a sportoló akarva akaratlanul is képviseli azt az országot, amelyet hazájának tekint - itt egy Oroszország és Ukrajna közti kézfogás (is) volt az elvárás. Ami ugye a jelen helyzetben tényleg nem egyszerű dolog.

Akikben az utóbb érzés az erősebb, azok valószínűleg nem annyira értik, mi a probléma; egy sportember miért nem képes megtisztelni egy másikat egy fonnyadt kézfogással? Főleg, ha még a szabály is előírja.

A dolog szerintem ott válik érdekessé, hogy ez nem ilyen vegytiszta. Bizonyára akadnak olyan sportrajongók, akik sem Milák világcsúcsát, sem Michelisz Norbi győzelmét nem igazán érezték a magukénak vagy Magyarországénak, sokkal inkább egy tehetséges és szorgalmas ember sikerét látták, és pont. Én nagyon kevés ilyennel találkoztam, de ettől még biztosan van.

Olha Kharlan és Anna Smirnova

Fotó: AFP

Tapasztalásom szerint viszont sokkal gyakoribb, amikor ez a két gondolkodásmód keveredik. Mármint úgy, hogy a világcsúcs ’magyar’, világbajnokok is ’mi lettünk’, és Valter Ati is ’Magyarország büszkesége’, de azért Kharlan ne vigye be ezt a kérdést a pástra, ő lásson csak egy másik embert a túloldalon.

Pedig, ha úgy látjuk a világot, hogy a férfi vízilabda válogatott, Milák Kristóf, a Balczó Bandi vagy a Puskás Öcsi Magyarországot is képviseli / képviselte, akkor azt is el kell tudnunk fogadni, hogy ott Milánóban, a páston Kharlan úgy érezhette, ha kezet fog Smirnovával, azzal Ukrajna fog kezet Oroszországgal.

Annyi alázat pedig legyen legalább a mi sok évtizedes békében felnőtt generációnkban, hogy nem próbáljuk meg mi megmondani, milyen lehet ezt a dilemmát átélni.

Adja az Isten, hogy örökre tudatlanok maradhassunk ebben a kérdésben.

Vívás