Lehet-e Milák Kristóf az Év Sportolója, vagy megbosszulják az újságírók, hogy nem állt szóba velük?

A 2024-es év ebből a szempontból is különleges volt, már a tízes lista kialakítása sem ment zökkenőmentesen.

Először Virth Balázs listára fel nem vétele kavart indulatokat, hiszen a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöksége úgy döntött, hogy mivel a helyzet tisztázatlan, és nem tudni, Virth segítette-e Milák Kristóf felkészülését vagy sem, így jobb, ha szavazni sem lehet rá. Az MSÚSZ elnöksége így még csak lehetőséget sem hagyott arra, hogy tagjai közül bárki is úgy vélekedjen, hogy Virth Balázsnak mégiscsak volt némi szerepe Milák Kristóf aranyérmében. És ami még furcsább: az elnökség ezzel a döntéssel határozottan állást foglalt a Magyar Úszó Szövetség kontra Milák Kristóf vitában.

Konkrétan nem engedték meg a tagságnak, hogy egyetértsenek Wladár Sándorral, az MÚSZ elnökével, a Nemzet Sportolójával. Gyaníthatóan leginkább azért, mert Milák Kristóf a Sportért Felelős Államtitkársággal és Schmidt Ádám sportért felelős államtitkárral ápol kiváló kapcsolatot, a sportállamtitkárság pedig mégiscsak felettes szerve volna a Magyar Úszó Szövetségnek. (Milák és Schmidt jó viszonyával egyébként semmi gond nincsen, erősen valószínű, hogy ha ők ketten nincsenek ennyire jóban, akkor Milák ott sem lett volna Párizsban, a magyar csapat pedig egy arany- és egy ezüstéremmel kevesebbet szerez.)

Virth Balázs listára fel nem vételen kívül meg kell még jegyezni, hogy volt két olyan edző is, aki úgy nem került fel a tízes listára, hogy két különböző sportág két aranyérmében is tevékeny részt vállalt. Ahogyan azt Kálnoki Kis Attila észrevette, nem szerepelt a listán az a Magyarovits Zoltán sem, aki Bob Bowman előtt Kós Hubert edzője volt több mint tíz évig, és aki Gulyás Michelle úszóedzéseit is irányította, továbbá az az Andrásfi Tibor sem, aki fiát a párbajtőr csapat tagjaként aranyéremig, egyéniben pedig negyedik helyig vezette, és aki emellett Gulyás Michelle vívóedzője is volt. Nyilván nem lehet egy tízes listára tizenhárom embert felvenni, ám azért az, hogy a fent említett három szakemberre szavazni sem lehetett, éppen elgondolkodtató.

Én magam többször leírtam már, mi a véleményem erről az egész választásról, először még 2018-ban, az szg#-sorozat előtti időkben, amikor Berecz Zsombor és Márton Anita sem tudott a legjobb három közé kerülni. (Év Sportolója-választás vagy kutyaszépségverseny megint)

Akkori írásomat így kezdtem: "soha nem szavaztam még az Év Sportolója-választáson, és gyanítom, soha nem is fogok. Az okokat sokáig lehetne sorolni, praktikusan például a Sportújságíró Szövetségnek sem volnék tagja, így aztán de facto nem is szavazhatnék, ám az igazság inkább az, hogy nemtagságom egyik fő motivációja éppen az, ahogyan az Év Sportolója-választás zajlik."

Aztán tavaly picit jobban kibontottam, mi is a bajom ezzel az egésszel: "Az újságírók azon jogát vonom kétségbe, hogy a sportolók megkérdezése és beleegyezése nélkül szavazgassanak róluk. Kényük-kedvük vagy éppen felkészültségük szerint.

Annak idején kolléganőnk, Horváth Mariann, aki egy évben lett párbajtőr világ- és Európa-bajnok egyéniben és csapatban is - tehát minden versenyét megnyerte, amin elindult -, ezért nem vette át a második helyezettnek járó díjat, nem pedig azért, mert jobbnak gondolta magát Egerszegi Krisztinánál. Többet ő nem tudott tenni, viszont a második helyet sosem szívlelte." (szg#48- Világsztárokat sértenek vérig, de a sportújságírókat ez nem érdekli, csak szavazgatnak rendületlen)

Semmiképpen sem szeretném magam ismételgetni, vagy újrahasznosítani azt, amit egyszer már leírtam, annak ellenére sem, hogy egy a sportnapilapban minap megjelent jegyzet szerint a sportolóknak meg kellene tanulniuk együtt élni ezekkel az értékes hatodik-nyolcadik helyekkel is. Adódna a ziccer persze, hogy akik meg tudják becsülni az értékes hatodik-nyolcadik helyeket, azokból lesznek a sportújságírók, akik pedig nem, azokból a világbajnokok, de tényleg nem ezen a nyomvonalon szeretnék továbbmenni. Amit erről az egész bolhacirkuszról gondolok, leírtam már elégszer. Ezt a két bekezdést is csak azért tettem ide, hogy akik a fenti cikkeket esetleg nem olvasták, azok is tudják milyen alapállásból íródnak ezek a sorok.

Az, amit már a címben feltettem: hogy bosszút állnak-e majd a sportújságírók Milák Kristófon azért, mert nem állt szóba velük? Hogy bosszút állhatnak-e?

Tavaly ugye leírtam, hogy már a sportújságírók azon jogát is vitatom, hogy a sportolók megkérdezése és beleegyezése nélkül kényük-kedvük szerint szavazgassanak róluk, és ebből szerintem egyenesen következik az is, hogy vitatom azon jogukat is, hogy bármely sportolón, így természetesen Milák Kristófon is, bosszút álljanak bármiféle vélt vagy valós sérelemért. Ilyen joguk biztosan nincs, ez nem is lehet kérdés.

Ha már bohóckodunk, akkor bohóckodjunk komolyan. Ha ólomkatonaként rakosgatunk sportolókat egy terepasztalon, akkor Napóleon nem veszíthet pusztán azért, mert tavaly kétszer elvette a matchboxomat alvás után az oviban. Ha úgy gondoljuk, nekünk jogunk van ezeket a sportolókat rangsorba állítani, akkor legalább az a rangsor legyen tökéletes, és az érmek döntsenek, ne pedig az, hogy ki van jobban megsértődve kire.

Egy olyan országban, melynek sportfinanszírozása egészségesnek mondható, ott viszonylag könnyű megoldása lenne egy ilyen Milák-féle történetnek. Ha egy sportoló nem állna szóba a sajtóval, akkor a személyes szponzorai szépen megkérnék, hogy ha lehet, ezt ne csinálja tovább. Ezek után ő pedig eldöntené, hogy a támogatói (és az ő támogatásuk) ér-e neki annyit, hogy meggondolja magát, vagy sem. Ha nem gondolja meg magát, akkor a szponzorai egy idő után nyilván nem fogják támogatni őt, mert tudják, hogy a sportoló egy-egy ilyen beszélgetés alkalmával nem az újságíróval kommunikál, hanem azokkal az emberekkel, akiket ők, mint támogatók, a sportolókon keresztül el szeretnének érni.

Magyarország sportfinanszírozása azonban egészségesnek semmiképpen nem mondható.

Ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne éppen bőséges, hanem azt, hogy a magyar sportot nem piaci alapon finanszírozzuk, hanem adóforintokon keresztül.

Szinte minden egyes forint, ami a magyar sportban megjelenik: adóforint (a TAO-pénzek is azok). Így viszont a magyar sportolókon semmiféle olyan nyomás nincsen, mint nyugat-európai vetélytársaikon, az, hogy miként kommunikálnak a sajtóval, rajtuk keresztül pedig a szurkolókkal, az teljes mértékben rajtuk múlik. Mivel nincsenek a szó klasszikus értelmében vett szponzoraik, így nem is kell nekik megfelelniük.

Pedig hát, pont fordítva kellene, hogy legyen.

Hiszen a magyar sporttámogatás az elmúlt 15 évben olyan nagyvonalúvá vált, olyan bőséges lett, hogy az adófizető állampolgárok joggal érezhetik úgy, hogy gyakorlatilag munkaadói a legjobb sportolóknak. És ha munkaadói, akkor éppen követelhetnének is. Ha mást nem, legalább annyit, hogy elmondja valaki, készül-e éppen vagy sem.

Sokat gondolkodom például, hogy az, amit a botrány kirobbanása után írtam, történetesen, hogy Milák Kristóf nem tartozik Magyarországnak, az biztosan megállja-e a helyét? Hollandiában, Németországban, Ausztriában biztosan megállná, de megállja-e nálunk is? Hiszen az adóforintok csilliárdjai némi kötelezettséget is kellene, hogy rójanak a sportolókra.

Ennek az egész történetnek, annak, amit Wladár, Sós Csaba, Virth mondott Milákról, és Milák némaságának teljesen más az értelmezési kerete így, ahogy mi működünk, mint lenne úgy, ahogyan mások működnek.

Milák Kristóf Nyugat-Európában azt csinált volna, amit akar: ha akar, úszik, ha nem akar, nem úszik, ha akar, felkészül, ha nem akar, nem készül fel, ha akar, szóba áll a sajtóval, ha nem akar, nem áll szóba. És legyünk őszinték, Magyarországon is pontosan ez történt:

Csak mivel a munkaadói nálunk az adófizetők volnának, így nem biztos, hogy itt ezt megtehette. Amikor Milák nem kommunikált a sajtóval, amikor nem méltatta szóra az újságírókat, akkor nem őket nem méltatta szóra, hanem a munkaadóit. Akik rettenetesen kíváncsiak lettek volna arra, hogy mi van vele. És alighanem beérték volna annyival, hogy "nyugodjatok meg, készülök, ott leszek Párizsban."

Ennyi bőven elég lett volna. Az sem szép dolog, ha valaki a szurkolóit, nem méltatja szóra, de azért mégis más minőség, ha valaki ugyanezt a munkáltatójával teszi.

És ne tévedjünk, még az Év Sportolója-választás is ennek a kínos történetnek lesz a része. 

Hiszen alapvetően két eset lehetséges: vagy Kós Hubert nyer, vagy Milák Kristóf. Kós nyert egy olimpiai aranyat, a budapesti rövidpályás vb-n egy aranyat és egy ezüstöt, továbbá két aranyat a belgrádi Eb-n (az egyiket váltóban). Milák egy olimpiai aranyat és egy ezüstöt, továbbá két Eb-aranyat. Nagyon pici közöttük a különbség, nagyjából az dönt, hogy egy rövidpályás vb-arany és ezüst felér-e egy olimpiai ezüsttel.

Ám egy dologban legyünk biztosak: akárhogyan is alakul majd a végeredmény, utána nem arról lesz szó, hogy Milák vagy Kós győzött-e, hanem sokkal inkább arról, hogy az újságírók megbüntették-e Milákot, vagy hogy az újságírók nem merték megbüntetni Milákot.

Persze utána mondhatjuk, hogy mindez csak egy újabb érv amellett, hogy ennek az egész kutyaszépségversenynek semmi értelme, ám ha az ember látja, hogy itt hús-vér emberek vannak a történet másik oldalán, akkor azért aligha elégszik meg ennyivel.