Világsztárokat sértenek vérig, de a sportújságírókat ez nem érdekli, csak szavazgatnak rendületlen

Az írásnak akkor az Év sportolója-választás vagy kutyaszépségverseny megint címet adtam, az apropója pedig az volt, hogy sem Márton Anita, sem Berecz Zsombor nem került be az első háromba a szokásos év végi szavazáson. Anita akkor a magyar atlétika első - és mindmáig egyetlen – világbajnoki címét szerezte, Zsombor pedig a magyar vitorlássport első olyan világbajnoka lett, aki (akkor még) aktív olimpiai hajóosztályban tudott nyerni.

Akkor sem azzal vitatkoztam, hogy Anita teljesítménye jobb volt-e, mint Kozák Danutáé, Hosszú Katinkáé vagy Babos Tímeáé, és azt sem állítottam, hogy Berecz Zsombor teljesítménye értékesebb volt, mint Liu Shaoilin Sándoré, Bácsi Péteré vagy éppen Fucsovics Mártoné.

Idén bebizonyosodott megint, hogy sokan vannak, akik hiába futnak tökéletes évet, hiába nyernek meg mindent, amit csak lehet, nekik az sem elég a győzelemhez. 2023-ban az Év csapatának a labdarúgó-válogatottat választották a világbajnok vízilabda-válogatott előtt. Nyilvánvalóan arra gondoltak négyszázvalahányan, akik szavaztak, hogy focizni mindenhol fociznak, vízilabdázni pedig csak pár országban vízilabdáznak, így aztán egy kijutás az labdarúgó-Eb-re értékesebb, mint egy világbajnoki arany vízilabdában.

Ám ha ez igaz, akkor is pusztán csak rávilágít valamire, ami talán mindennél fontosabb:

Annak idején kolleganőnk, Horváth Mariann, aki egy évben lett világ- és Európa-bajnok egyéniben és csapatban is - tehát minden versenyét megnyerte, amin elindult -, ezért nem vette át a második helyezettnek járó díjat, nem pedig azért, mert jobbnak gondolta magát Egerszegi Krisztinánál. Többet ő nem tudott tenni, viszont a második helyet sosem szívlelte.

De hogy ne ragadjunk le pusztán hazai példáknál, amikor Novak Djokovic néhány héttel ezelőtt szóvá tette, hogy miért nem Goran Ivanisevic lett az Év edzője, alighanem ugyanerre gondolt.

Ő nyert három Grand Slamet és egy világbajnokságot, mit kellett volna csinálnia, hogy az ő edzőjét válasszák meg a világ legjobbjának? Mert persze érti az ember, hogy az ATP (az edzők szavazatai alapján) azt díjazta, hogy Darren Cahill Sinnerrel sokat lépett előre, ám akkor a díjnak azt a nevet kellett volna adni, hogy az Év Edzője, Akinek A Keze Alatt A Legtöbbet Fejlődött Valaki. Lehetne ez egy külön díj, ahogyan van egyébként év visszatérője- vagy legtöbbet fejlődött játékosa-díj is.

Akik Novakot támadják azért, mert mindezt szóvá tette, azt felejtik el, hogy ezek a sportolók nem tudnak semmi mást elfogadni, csak a győzelmet. Ezért élsportolók, világsztárok, nem pedig újságírók vagy sportvezetők.

És mint Djokovic példájából jól látszik, még csak újságírók sem kellenek ahhoz, hogy valami el legyen rontva, sportszervezetek is képesek lehetnek hasonlóra, bár ott azért kevesebb a hiba nyilván, és talán a hitelesség is nagyobb. Az atléták például az idén belátták már, hogy még sportágon belül sem lehet csak egy férfinak és egy nőnek átadni az Év atlétája-címet, hanem sokkal igazságosabb, ha három díjazott lesz nemenként. Így aztán lett egy díjazottja a stadionon kívüli versenyszámoknak, egy a futóknak és egy az ügyességi atlétáknak. Persze a fent emlegetett problémára ez sem feltétlen megoldás, nem gondolom például, hogy Ryan Crouser tudna sokkal jobb évet produkálni, mint amilyen az idei volt, de legalább Mondo Duplantistól kapott ki, és nem Noah Lylestól azért, mert ő olyan szakágban versenyez, ahol akár három világbajnoki címet is lehet nyerni.

Az igazi galibát azért az újságírók tudják kavarni. Nem kanyarodnék el az elmúlt évtized emlékezetes Aranylabda-szavazásai felé, talán túl magas labda lenne, szívesebben foglalkoznék személyes kedvencemmel, az a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) év végi szavazásával.

A választás komolyságát jól jelzi, hogy 2022-ben felkerült a szervezet szűkített listájára az a Roger Federer, Serena Williams és Naomi Osaka is, akik hárman együtt sem nyertek egyetlen tornát sem, Federer pedig még csak pályára sem lépett tétmérkőzésen. Az idei év is bővelkedett a csemegékben: nyilván mindannyian nagyon örültünk Kós Hubert világbajnoki címének 200 méteres hátúszásban, ám azt, hogy Hubert lett volna tavaly a világ hetedik legjobb férfi sportolója, szerintem azok a honfitársaink sem gondolhatják komolyan, akik rá szavaztak. Hubert közvetlenül Verstappen és Alcaraz mögött végzett, és olyanokat előzött meg, mint Nikola Jokic, Kylian Mbappe, Noah Lyles, Steph Curry vagy Tadej Pogacar.

Mielőtt szapora önmarcangolásba kezdenénk, hogy több mint száz tisztességes magyar sportújságíró hogyan trollkodhatott szét egy ilyen komoly választást, meg kell jegyeznem, hogy aligha csak nálunk történik hasonló. Vélhetően a nőknél Simone Biles pontosan ugyanezért tudott több szavazatot gyűjteni, mint Faith Kipyegon és lett ezért az Év női sportolója. A szervezetnek alighanem több amerikai tagja lehet, mint kenyai.

Kipyegon olyan évet produkált, amilyenre még nem nagyon volt példa a közép- és hosszútávfutás történetében, duplázott a világbajnokságon, megnyerte az 5000 métert is az 1500 mellé, és három különböző távon döntött világcsúcsot. Bár kétségtelen, hogy Biles darabra több vb-aranyat nyert Amszterdamban, hiszen győzött a csapattal, egyéni összetettben, továbbá két szeren is, ám tornában ez azért nem olyan unikális dolog. Az egyéni összetett győztese sokszor szokott elvinni egy-két szert is, és a nem ritkán tagja a világbajnok csapatnak is.

De még Amerikából se feltétlen, ha nem Bilesnek hívják. De az is lehet, hogy Biles sem nyert volna, ha nincs a kétéves önkéntes száműzetése. Ezek a szavazások akkor se működnének, azt hiszem, ha minden újságíró részrehajlás nélkül szavazna, felkészülne rendesen, és ha megkérdeznék a sportolókat, hogy szeretnének-e részt venni a játékban. Akkor sem működnének, ha tudnánk, hogy Max Versappent nem zavarja az ötödik, Nikola Jokicot pedig a kilencedik hely.

Lehet, a hatvanas-hetvenes években még voltak olyanok, akik mindenről tudtak, talán még a nyolcvanasban is, hiszen akkoriban ehhez a mindentudáshoz nagyjából elég volt kiolvasni a sportnapilapot. Akármilyen nyelven. Ma már a sportvilág egésze áttekinthetetlen. Legalábbis akkor, ha magas szinten szeretnél foglalkozni azokkal a sportágakkal, melyekre specializálódsz. Olyan mélységben kell képben lenned, hogy 4-5 sportágnál többet biztosan nem tudsz úgy követni, hogy arról felelősségteljesen véleményt alkothass. És még akkor sem biztos, hogy a döntés egyértelmű.

Idén például úgy alakult, hogy a nőknél Érdi Mári, Krizsán Xénia és Vas Blanka közül kellett kiválasztani az Év sportolónőjét. Teljesen véletlenül három olyan sportolónő közül, akinek a karrierjét ilyen-olyan okból, de elég régóta követem. Pontosan tudom mit ér egy hétpróba-vb negyedik hely, tudom, kik voltak távol a versenytől és kik nem, meg tudom mondani azt is, hogy Blanka idén hányszor viselheti majd a szivárványszínű trikót, Mári versenyeit pedig már Rióból is közvetítettem.

Még szerencse, hogy voltak több mint négyszázan ebben az országban, akik nálam sokkal felkészültebbek voltak, akik merték vállalni a döntés felelősségét.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!