Székely Zója drámai világbajnoki sérülésére Berki Krisztián is reagált: „Nem volt jó döntés”

Jó a kérdés, mert az ember a verseny vége felé igyekszik felmérni azt, hogy nagyjából hol állt meg az adott vb. Függetlenül attól, hogy az indonéz tornasport nem tartozik a legerősebb nemzetek közé, szerintem egy nagyon-nagyon jó világbajnokságot kaptunk tőlük. A kezdeti nehézségek közé tartozott, hogy a reptéren három órát vártunk a transzferre a szállodáig, ez nem könnyítette meg az indulást, de onnantól minden flottul működött. Versenyzői szemmel nézve sem volt olyan akadályozó tényező, amire az eredményeket rá lehetne fogni. Én versenyzőként elég sok mindent átéltem, sportigazgatóként pedig már lassan ötödik éve vagyok ott a nagy versenyeken. Ez most tényleg nagyon jó helyszín volt mind edzés-, mind versenyfeltételek szempontjából. A szálloda is tökéletesen kiszolgálta a delegációkat, hiszen az étkezés is ott volt és nem kellett külön csarnokba rohangálni az edzés- és versenyhelyszínekről.

Szerencsés vagyok, mert rengeteg terepfeladatom van: járom a klubokat, az országot, edzőtáborokban veszek részt, megnézem a válogatottak – felnőttek és fiatalok – felkészülését. Nagyon színes a munkaköröm, nehéz is röviden összefoglalni, mit kell csinálnom, mert szerencsére sok mindent. Ami a legfontosabb, és amit el akartam érni: bizonyos értelemben kapocs vagyok a lent dolgozó edzők és versenyzők, valamint a fent dolgozó szövetségi vezetők, irodai kollégák között. Úgy láttam, ez korábban valamennyire hiányzott, de tornászként amúgy is sok mindent másképp lát lentről, a tornateremből az ember. Most, sportvezetőként megtapasztalom, hogy amit mi lentről érzékeltünk, az nem mindig állja meg a helyét fent, szövetségi oldalon.

Természetesen mindenben próbálunk segíteni, és a versenyző az első. Ha a hierarchiát nézzük, a csúcson mindig a sportoló áll: ő viszi vásárra a bőrét, neki kell a reflektorfényben teljesíteni. Mindenki azon dolgozik, hogy ők a maximumot kapják, cserébe nyilván elvárható tőlük a profizmus, ezt a többség nyújtja is. Széles körű a munkám, vannak irodai óráim is, de többnyire kluboknál és edzőtáborokban vagyok, nem kell egész nap a laptop mögött ülnöm – ami egyébként sem feltétlenül a mi vérmérsékletünk sportolóként.

Vannak területek, ahol nagy segítség tudok lenni, de szerencsére annyira intelligens és szerethető sportolóink vannak, hogy remekül tudnak kommunikálni a külvilág felé, ismerik a határokat, és azt, hogy meddig lehet ezeket feszegetni. Jólesik, amikor megkeresnek – adott esetben mielőtt az elnökkel, a főtitkárral vagy a szövetségi kapitánnyal beszélnének –, hogy bizonyos témákat velem beszéljenek át, miként érdemes megközelíteni őket. Úgy érzem, most minden nagyon egységben van, fent az irodában és lent a tornateremben is egyensúlyra törekszünk, hogy mindenkinek könnyebb legyen a munka. Persze vannak nehézségek, de ezek azért adódnak, hogy fejlődjünk, és kihozzuk a helyzetből a legtöbbet.

Az egyéni összetett szerintem – és nagyon sok versenyző, vezető szerint is – a non plus ultra, hiszen mind a hat szeren ott tud lenni valaki az élbolyban. Párizshoz képest Krisztofer lépett egy helyezést előre, és az, hogy a világon a nyolcadik legjobb egyéni összetettben, óriási dolog. Ha Európát tekintjük, megtartotta a bronzérmes helyét, ahogy a lipcsei Európa-bajnokságon is végzett. A hatszeres versenyzőknél manapság vannak kiemelkedő szerek, mint például Krisztofernél volt a talajdöntő, de ha korláton picit jobb zsűrizést fog ki, akkor akár ott lehetett volna abban a döntőben is. Nyújtón is van esélye, sőt, volt olyan Európa-bajnokság, ahol akár lólengésben is a döntőbe kerülhetett volna. Nagyon vegyes, nagyon érdekes az összetétel egy hatszeres versenyzőnél, hiszen alkatilag is mind a hat szerhez kell passzolnia, és ezen valódi szerspecialistaként is kell versenyezniük, mint ahogy az például az ő esetében most a talaj volt.

Kiemelten fontos az intelligencia, hiszen egy bizonyos szint fölött már nem elég az, ha valaki sokat dolgozik és tehetséges, hanem ott egy olyan érzelmi intelligencia is szükséges, ami alapján tudni kell, mi az az irány, amerre tartasz, mik a lehetőségeid, amiket elérhetsz a sportágadban, és ehhez meg kell tenned mindent a magánéletben is. Szerintem az igazi profi sportoló – mint amilyen Krisztofer is –, az igazi bajnok nemcsak a tornateremben profi, hanem valójában a tornatermen kívül kezdődik az élete. A teremben mindenki megcsinálja azt, amit lehet, de azon kívül sokan teljesen szétesnek, máshogy viselkednek és más életvitelt élnek, mint egy sportoló. Ez a legfontosabb. Krisztofer eredményének nagyon örültünk, ő is, de jól tudja, hogy van még benne, és még jobb, még tisztább tornával akár az összetettben is előrébb tudott volna kerülni, illetve talajon is dobogó közeli esélye lett volna. Nyilván nem szabad elégedetlennek lennünk, hiszen ezek az eredmények az elmúlt négy-öt évet tekintve folyamatosan jönnek, ezáltal megvan az értelme annak, hogy az állami támogatások nagyon-nagyon sokat segítenek. Akár a környezetváltozásban, akár abban, hogy a versenyzők fel tudjanak készülni egy-egy nagy versenyre.

Vannak hiányosságok, ezeken dolgoznunk kell, vannak olyan versenyzők, akik kevésbé állnak jól hozzá – nemcsak a tornatermi, hanem a tornatermen kívüli dolgokhoz is –, de ezeken is próbálunk dolgozni, és próbáljuk felnyitni a szemüket, hogy az élsport tényleg a teljesítményről szól. Arról, hogy mit tudsz feláldozni magánemberként, hogy még jobb sportolóvá válj. És igen: az élsport megkövetel mindenféle magaviseleti dolgot. Amit egy civil megengedhet, azt mi sok esetben nem engedhetjük meg – akár azt, hogy egy edzést kihagyjunk, akár azt, hogy hetekre elutazzunk valahova. Szóval tényleg fel kell fognia minden versenyzőnek, hogy ez egy profi szegmense az életnek, és tisztában kell lenni azzal, hogy mit miért kell csinálnunk.

Igen, és most már tényleg kimondhatjuk mindannyian, hogy a sport tudományos ágazattá vált. A külsős behatások elengedhetetlenül fontosak. Az én időmben a dietetika, és az, hogy számolgassam a kalóriákat, nem igazán volt mérvadó, hiszen a munkában hittünk, és abban az időmennyiségben, amit a tornateremben töltöttünk. Ehhez jött a tehetség, az alázat, és mindenféle olyan faktor, ami kell ahhoz, hogy egy sportoló tényleg eredményes legyen. Néha a mai világban talán már át is billen a mérleg, a tornatermi munkától veszi el egy pici energiát és időt az, hogy dietetikushoz rohangáljanak, méréseken vegyenek részt a sportolók. Nekünk is alkalmazkodnunk kellett, hiszen ez az újkori sport velejárója, lassan többet vannak laborokban a versenyzők, mint a tornateremben, de a munkát semmi sem fogja pótolni.

Akár a Héraklész Programot nézem, akár a Magyar Olimpiai Bizottság Kettőskarrier-programját, mind abban adnak segítséget, hogy a versenyzők még maximálisabban tudjanak teljesíteni, koncentráljanak az edzésekre, és még jobb munkát végezzenek a termekben. Ezek azért is nagyon jó dolgok, mert az én időmben nekem kellett behalásznom akár egy sportpszichológust, akár egy olyan vitaminpartnert, aki tudta, bizonyos mérések alapján mire van szükségem. Most ezt nemcsak a felnőttek kapják meg, hanem komplexen már a fiatalok is, ami elengedhetetlenül fontos. Ettől még a megfelelő mennyiségű munkát el kell végezni, mert a vitamintól nem fogunk jobban szaltózni, a rántott hús-rizstől nem fogunk jobban lólengésgyakorlatot csinálni, de minden apróság kell ahhoz, hogy ezek a kis puzzle-darabok összeálljanak.

Vannak olyan szerek, amik iszonyatosan sokat és gyorsan változnak, nagyon sok új elem jön létre, hihetetlenül anyagerős gyakorlatokat csinálnak, de hál’ Istennek a lólengés még tartja az "old school" verzióját – a világbajnokságon most egy olyan kínai versenyző nyert, aki szinte majdnem azonos gyakorlatot csinált velem. Az új szabályrendszerek, új kvalifikációs rendszerek is hozzájárulnak a változásokhoz, és nyilván vannak olyan módosítások, amik hasznosak, és vannak, amik kevésbé – ezt mindenki leszűri magának. A lényeg, hogy szerintem az egész élsport ugyanarról szól, mint akár az emberi evolúció: folyamatos fejlődés és alkalmazkodás kell az adott szabályhoz. Utólag hiába mondanánk azt, hogy "na, ehhez nem tudtunk alkalmazkodni".

Az akaraterő ezen a szinten iszonyatosan dolgozik a versenyzőkben, és persze mindig a maximumot, vagy annál is többet akarnak nyújtani. Az ember mindent el akar érni, amit el lehet. Viszont eljön az a pont, amikor mérlegelni kell. Anno nekem is eljött, hiszen rá kellett ébrednem, hogy a vállam már nem lesz jobb, és ha tovább húzom, akkor a civil életben is problémáim lesznek, nem fogok tudni egészséges, teljes értékű életet élni.

Zójánál volt egy elsődleges megbeszélés. Eleve egy nappal előtte sérült meg a térde, aztán másnap már oda kellett állni a szerekhez, és tényleg nagyon becsülendő az, amit ő véghez vitt felemás korláton. Ezzel együtt benne van az is, hogy nem követte az edzői utasítást, aminek köszönhető ez a nagyobb sérülés. Főleg ezért érzem azt: nem volt jó döntés a részéről. Felnőtt versenyzőről van szó, nyilván saját döntésekkel rendelkezünk – én is követtem el hibákat versenyzői pályafutásom alatt –, de az edző utasítását követni kell. Nem lett volna se előrébb, se hátrébb, ha a leegyszerűsített, gyengébb gyakorlatot csinálja, viszont akkor a térdei épek maradtak volna. Így viszont a sérülése sajnos kihat majd a következő fél-egy évére.

Mérlegelni kellett volna, hogy ez a világbajnokság tényleg arról szólt, hogy teszteljünk, csináljunk gyakorlatokat, de nem minden áron. A szerenkénti világbajnokság nem számít bele a kvalifikációba, nem volt akkora tétje – persze, jól lett volna még nagyobb eredményeket elérni, de nekünk nagyon-nagyon fontos – és már négy-öt éve tart –, hogy csapatokat építünk, és csapattal is ott szeretnénk lenni akár az olimpián. Most egy picit bajban leszünk a női vonalon, mert sok sérültünk van, és már Zója is közéjük tartozik. Nem tudni, hogy a jövő évi kvalifikációkon hogyan fogunk tudni csapattal elindulni.

Biztos, hogy belül nyomasztja az egész. A hazautazásnál láttam, hogy valamennyire próbál mosolyogni, de az ilyet először is magában kell tudnia rendezni. Szerintem felfogta, hogy nem biztos, hogy most itt volt az ideje, hogy kockáztasson. Ha mindez egy olimpiai döntőben történik, és éremesélyesként vagy ott, akkor én is feltettem volna mindent egy lapra, mint ahogy Londonban fel is tettem a döntőmben mindent egy lapra. A nehezebb gyakorlatot csináltam a rossz selejtezőm után, és bejött. Szóval van az a verseny, amikor kockáztatni kell, de sportvezetőként, sportigazgatóként csak azt tudom mondani, hogy ennek szerintem most nem volt itt az ideje.

Ismerem őt, hogy mennyire céltudatos, mindent elkövet a siker érdekében, és most is valószínű, hogy ez volt a fejében, ezért kerekedett az előre megbeszélt és lefektetett edzői szabályok fölé, és ezért csinálta a nehezebb leugrását. Sajnos azért cukaharát ugrani nem ugyanaz, mint egy sima szaltóból, ahol látod a talajt. A csavarból valóban kicsavarodva érkezel le, és sajnos ez lett a veszte: nem bírta el a térde azt a nyomást, azt a terhet, amire ránehezedett.

Természetesen mindenben segítünk neki továbbra is, hogy minél hamarabb felépüljön, hiszen szükségünk van rá, és az egész csapatnak is nagy szüksége van rá.

Jövőre az Európa-bajnokság lesz az első lépcsős szint, ahol leginkább azt fogjuk látni, csapatszinten hol állunk a kontinensen. Ezt követően, szintén jövőre jön a fontos rotterdami világbajnokság, ahol az első három csapat automatikusan kvalifikálja magát a Los Angeles-i olimpiára. 2027-ben jöhet el a mi időnk, ahol azt kell megcéloznunk, hogy a 4. és a 12. csapat között végezzünk, ekkor mehetnénk az olimpiára. Ha nem, akkor az egyéni számokat tekintve akár szerenkénti döntőkből, akár világkupa-sorozatokból lehet majd kijutni.

Első körben nekünk nagyon fontos, hogy jövőre a világbajnokságon már mindenben előrébb végezzünk, lépésről lépésre kell haladni. Nyilván az olimpiai eszme és részvétel mindig ott kell, hogy lebegjen az ember szeme előtt, de mindig meg kell nézni azt a célt, hogy mi az, ami kijuttathat az olimpiára. Több lépcsős a kvalifikációs rendszerünk, ezáltal nekünk mindig az első lépcsőre kell koncentrálni, ha azon túljutunk, akkor jöhet a következő, és az utána lévő.

A kedv mindig megvan, a vállam nincs meg hozzá sajnos. Sokan kérdezik tőlem, nem jut-e eszembe, hogy tornázzak, de mindig azt mondom: sose kelek úgy, hogy de jó lenne most egy hátraszaltót csinálni. Amikor látom a versenyzőket, akkor azért megdobban még jobban a szívem, hogy de jó lenne ott lenni és segíteni még egy picit versenyzőként a magyar tornasportnak, de el kellett fogadnom, hogy ez már nem az én időm. Nyugodt szívvel adtam át a stafétát, hiszen az említett versenyzők nagyon szépen viszik tovább és öregbítik a magyar tornasport hírét a nagyvilágban. Jó látni, amikor a korábbi külföldi vetélytársak, régi és új vezetők jönnek oda gratulálni nekünk az eredményekhez – ez ugyanúgy büszkeséggel tölt el, mint amikor versenyzőként nekem gratuláltak.