Ha Federer és Djokovic is menstruálna, talán már nem létezne a szigorú wimbledoni dress code

Ezt Andre Agassi írja a sportönéletrajzok etalonjának számító Open című könyvében, amikor 1987-ben először vett részt a wimbledoni tornán. 17 éves volt akkor az amerikai, de fiatalon is olyan fontos kérdéseket fogalmazott meg magában, amelyek még most, 35 esztendővel később, 2022-ben is aktuálisak.

Agassihoz hasonlóan az idei wimbledoni döntős Nick Kyrgios is imád színes cuccokban, NBA-mezekben mutatkozni, vagy piros, a sethcoheni értelemben vett, úgynevezett feleségverő trikóban teniszezni, mint például Halléban.

Az ausztrál az elveszített wimbledoni finálé után már piros sapkát viselve nyilatkozott a pályán, de ennél sokkal fontosabb dologról van most szó. Egy olyan, egyszerre szép, de elavultnak is számító tradícióról, amelyet főleg a női teniszezők miatt ideje lenne minimum felülvizsgálni.

A női játékosok egymás között régóta beszélnek a világ legrégebbi tenisztornájának öltözőiben és edzőpályáin arról, hogy változtatásra van szükség a szigorú wimbledoni dress code-on a testi funkcióiknak, a komfortérzetüknek, a mentális egészségüknek való megfelelés érdekében.

A fehéret eredetileg azért választották a teniszruhák színének a londoni Grand Slam-tornán, mert így elkerülhető volt, hogy az izzadságfoltok megjelenjenek, ahogy a színes ruházaton. A wimbledoni fehér ruhákra vonatkozó szabályok pedig elég szigorúak. A rövidnadrágoknak, szoknyáknak és tréningruháknak teljesen fehérnek kell lenniük, kivéve egyetlen, egy centiméternél nem szélesebb színes szegélyt a külső varráson. Minő kegy!

Úgy képzeljük innen a távolból, hogy ezt olyan alakok ellenőrizhetik mély szigorúsággal, mintha kereszteznénk A remény rabjai brutális börtönigazgatóját nagyszerűen alakító Bob Gunton figuráját és Az ördög Pradát visel c. filmből a gőgös és mizantróp divatguru Meryl Streep által parádésan hozott karakterét.

Wimbledon 1877-ben eredetileg csak férfiak számára rendezett tenisztornaként indult, és kizárólag fehér színre vonatkozó öltözködési szabályok voltak érvényben. A fehér szín nem csak az izzadtságfoltokat takarta el, amelyek nem számítottak előkelőnek, hanem az Edward-korabeli társadalom felsőbb rétegei számára tervezett nemes játék felsőbbrendűségét is erősítette. Most behozhatnánk a diskurzusba a megadás jeleként is, és akkor végezhetnénk.

A tradíciók szép dolgok, de a hagyomány nem beteg, hogy ápolni kéne, maximum őrizni lehet, és esetleg a korszellemhez igazítani, mint ahogy ebben az esetben lehetne.

Esterházy Péter írja a Mindenről c. szövegében, hogy "sok, nagy, nehéz tradíció. Van egyébként másféle? Vajon nem minden hagyomány olyan, mint a csülök gombóccal vagy a fülesfotel: nagy és nehéz? Ab ovo?"

Hét évbe telt, mire Wimbledonban nők is részt vehettek a versenyen, ami azt jelenti, hogy az eredeti öltözködési szabályokról férfiak döntöttek férfiak számára.

Bár ez a színválasztás a női teniszezők számára állandó problémát jelentett a kezdetektől fogva a menstruációjuk idején, a játékosok csak ritkán beszéltek nyíltan erről a tabutémáról bárkinek, nem hogy a sajtónak. A korábbi világelső és 18-szoros Grand Slam-bajnok Chris Evert nemrég például azt nyilatkozta, hogy bárcsak beszélt volna arról, milyen hatással volt rá a menstruációja a profi karrierje során.

Több, azóta született cikk is megemlíti, hogy 2015-ben a brit Heather Watson szakított a konvenciókkal, amikor arról beszélt, hogy a "lányos dolgai" milyen negatív hatással voltak a teljesítményére az Ausztrál Openen.

Szerencsére az elmúlt években egyre több női sportoló szólal meg a témában, nekik köszönhető, hogy vannak személyes történeteink arról, hogy a menstruáció hogyan befolyásolja a teljesítményüket, valamint, ahogy más profi sportágakban is, a nők ellenállást mutatnak az elavult és szexualizáló egyenruha-konvenciókkal szemben (lásd strandröplabda), Wimbledon öltözködési szabályai végre kisebb össztűz alá kerültek. Már csak a férfi sportolók szolidarítási nyilatkozatai, gesztusai hiányoznak az ügyben.

A Danielle Collins endometriózisáról, és az amiatti kálváriájáról szóló márciusi cikkünkben már ellőttük Renate Reinsve aktuális monológját A világ legrosszabb embere c. zseniális norvég filmből, de mivel annyira jó és ide is illő, megint idézzük.

Na, ezért sincs még eltörölve, vagy legalább finomítva a wimbledoni dress code.

Az idén mindössze 28 évesen visszavonuló olimpiai bajnok teniszező, Monica Puig egy nemrégiben közzétett tweetjében arról mesélt, hogy "milyen mentális stresszt jelent, amikor Wimbledonban teljesen fehérben kell lenni, és imádkozni, hogy ne menstruáljon az ember a két hét során".

A BBC Sportnak adott interjújában a már említett Heather Watson kifejtette, hogy "ez abszolút olyasmi, amiről a játékosok beszélnek Wimbledon ideje alatt a teljesen fehér ruhák miatt”, megjegyezve, hogy ő "valószínűleg tablettát szedne, csak hogy ne Wimbledonban jöjjön meg a menstruációja".

Watson azt mondta, esztétikai szempontból aggódna amiatt, hogy átvérzik a fehér ruhája. A legnagyobb problémája azonban az, hogy a tabletta szedése nem szünteti meg a játékát befolyásoló tüneteket. "Felpuffadok, görcsölök és fáradékony vagyok" - magyarázta.

Májusban Qinwen Zheng úgy kapott ki a világelső Iga Świątektől a Roland Garros nyolcaddöntőjében, hogy a meccs közben menstruációs fájdalmak gyötörték. "Annyira fájt a hasam, hogy még egy ’come on-t’ sem bírtam kinyögni. Bárcsak férfi lennék a pályán, és akkor nem kellene mindezen keresztülmennem" – nyilatkozta a kínai teniszező.

Pont erre reagált Catherine Whitaker a Tennis Podcast május 31-ei adásában, a riporter a saját, ezzel kapcsolatos sztoriját is megosztotta a műsorban.

Wimbledon nem csak azzal lóg ki - ebben az esetben felfelé – a négy Grand Slam-torna közül, hogy ez rendelkezik a legnagyobb presztízzsel, hogy még Novak Djokovic is ezt akarja megnyerni a legtöbbször, hanem azzal is - és itt már inkább sajnos negatív értelemben, ahogy Lovasi András énekli -, hogy csak a londoni major-versenyen vannak ilyen szigorú öltözködési szabályok.

Rachael Jefferson-Buchanan írja a The Sydney Morning Heraldban július elején megjelent véleménycikkében, hogy "bár Wimbledon azt állítja, hogy ezek az öltözködési szabályok ’nagyszerű kiegyenlítő tényezőt’ jelentenek, és lehetővé teszik, hogy a játékosokat inkább a játékuk, mint a viseletük alapján értékeljék, ehelyett egyértelmű üzenetet küld a női játékosoknak: vagy beilleszkedsz, vagy máshol játszol." Megszoksz vagy megszöksz – de ezt már Switch mondja a Mátrixban.

A wimbledoni szabályalkotóknak Jefferson-Buchanan szerint azt sem szabad elfelejteniük, hogy az öltözködési szabályokat akkor határozták meg, amikor a 19. század végén a nők még inkább hosszú szoknyában játszottak. A teljesen fehér hagyomány ma már nem helyénvaló, ráadásul a játékosok könnyebb mozgása érdekében a szegélyt a comb feletti magasságba emelték.

"A kameraszögek és a zoom objektívek tovább súlyosbították ezt a problémát, könnyedén keretbe foglalva és szexualizálva a női test előnyös részeit, ami a női alsóneműk valóságos parádéjához vezetett sportolás közben." – írja ugyanő.

A menstruációs szivárgás komoly aggodalomra ad okot a női játékosok körében, a mérkőzések alatti korlátozott mosdószünetek fokozzák a játékosok szorongását a menstruációjuk idején, tehát a nők hátrányba kerülnek a ciklusuk miatt.

Ezeknek a fentebb ismertetett sztoriknak a meghallgatása, megértése és figyelembe vétele talán közelebb viszik ahhoz a szabályalkotókat ebben a még egyoldalú párbeszédben ahhoz, hogy azoknak az érdeke és szava legyen erősebb ebben a kérdésben, akiktől kezdetben megtagadták a belépést Wimbledon szent gyepére, most pedig hallgatólagosan szankcionálják őket azért, amiről nem tehetnek, a menstruációjuk miatt.

A férfi szemszögből hozott és rögzült, több mint 100 éves szabályok figyelmen kívül hagyják a női játékosok fiziológiáját és közérzetét egy olyan tornán, amely még így is a pályafutásuk egyik csúcspontjának számít. Az ausztrál női szerző odáig jut, hogy Wimbledonban el kell törölni a teljesen fehér öltözködési szabályt.

A most zajló női labdarúgó Európa-bajnokság alatt is felmerült a téma, miszerint a női sportolóknak feltétlen fehérben kellene-e versenyezniük.

Miután Anglia 1-0-ra győzött Ausztria ellen az Old Traffordon, a gólszerző Beth Mead a The Athletic kiváló cikke szerint elárulta, hogy a csapat, amely a Nike által tervezett teljesen fehér mezben játszott, postafordultával visszajelzést küldött a sportszergyártónak a fehér rövidnadrággal kapcsolatos aggályairól, mivel attól tartanak a focisták, hogy annak viselése közben jön meg a menstruációjuk.

"Remélhetőleg változtatnak ezen" - mondta az Arsenal 27 éves csatára, aki az Ausztria elleni mérkőzés egyetlen gólját szerezte. "Nagyon szép, hogy van egy teljesen fehér szerelésünk is, de néha nem praktikus, például a hónapnak ebben az időszakában. Csapatként megbeszéltük ezt, és visszaadtuk a Nike-nak."

A cikk szerzője, Caoimhe O'Neill felteszi a kérdést, hogy vajon tényleg a fehér rövidnadrág-e a probléma?

Miközben az igazi gond a társadalomban gyökerezik, mert a menstruációtól való félelem gyötrelmes gondolat, a szégyen és a megbélyegzés egy olyan testi folyamathoz kapcsolódik, ami közben teljesen természetes. Már rég ott kéne tartanunk, hogy a menstruáló nőket senki ne tartsa undorítónak vagy mocskosnak, hanem a velük történteket az élet velejárójának - mert ez a normális, a véres valóság.

Ehhez viszont ezt a problémakört a közbeszéd részévé kell tenni, olyan topikká, amelynek megvitatása közben az ezzel kapcsolatos tabukat és stigmákat lebontjuk. A szerzővel együtt mondjuk, nagyon nincs rendben, hogy a lányok és a nők nagy többsége szégyelli a menstruációt. Nem kellene, hogy emiatt megbélyegezve érezzék magukat, miközben teljesen érthetőek az aggályaik.

Minden idők egyik legnagyobb dalszerző-előadója, Bob Dylan sem gondolta volna soha, hogy egy, a menstruációról, a teniszről és az öltözködésről is szóló cikkben ide citálja őt a szerző, de hát ezek a fránya sportújságírók már csak ilyenek.

The Times They Are a-Changin', azaz Változnak az idők c. dalában énekli 1964 óta a zseniális amerikai, hogy "And there's no tellin' who/That it's namin'/For the loser now/Will be later to win/For the times they are a-changin'."

Azaz "És nem számít, hogy ki az/Akit most vesztesnek ítélnek meg/Mert később még győztes is lehet/Változnak az idők".

Wimbledonban is meg kellene hallani az idők szavát.

---

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.