Roger Federer sorsára jut Rafael Nadal is?

A mából visszatekintve 2022. június 5-e olyan napnak tűnik Rafael Nadal életében, amikor a csúcson hagyhatta volna abba. Sokan gondolták akkor, hogy Rafa már a győzelmi beszédében elköszön, vagy ha ott nem, akkor a Roland Garros és Wimbledon közötti időben jelenti be a visszavonulást. Bevallom, köztük voltam én is. De ha jól belegondolunk, korábban pont 21 másik hasonló nap volt már a karrierjében. Ilyen alapon bármelyik Grand Slam-győzelmét követően abbahagyhatta volna, és mindegyik alkalommal a csúcson hagyta volna abba.

Nem hagyta abba, mert ez nem így működik. Vagy nem feltétlenül így működik.

Rafael Nadal már a 2022-es évnek is úgy ment neki, vagy inkább már a 2021-es évet is úgy zárta, hogy nem tudta, lesz-e tovább, hogy van-e még jövője a profi teniszben. Ez a végtelenül egyszerű mondat, hogy tudni kell a csúcson abbahagyni, pontosan úgy hangzott volna 2021 decemberében, mint ahogyan hangzik most is. Akkor már 14 hónapja nem nyert Grand Slamet, augusztus óta pedig pályára sem lépett.

Akkor amikor ezt a csúcson „abbahagyós” bejelentést kellett volna tennie, éppen 30-2-es mérleggel állt, és életében először behúzta az év első két Grand Slam-tornáját egymás után. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy simán benne van a levegőben, hogy most is valami hasonló következzen, hiszen a levegőben akkor sem volt benne mindez - aki azt mondja, hogy látta előre 2022 elejét, az nyilvánvalóan hazudik -, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy miért nem hagyta akkor abba.

És nem azért nem, vagy nem csak azért nem, mert olyan formában volt, hogy sérülten is el tudott jutni egy wimbledoni elődöntőig, sérülten is képes volt megfordítani a Taylor Fritz elleni wimbledoni negyeddöntőt, hanem sokkal inkább azért, mert úgy érezte, van még benne, és szereti azt, amit csinál. Profi sportot vagy azért hagysz abba, mert már nem vagy elég sikeres, és úgy érzed, nem tudsz már többet nyerni, vagy már nem szereted, vagy már nagyon fáj. Esetleg még ennek a háromnak bármiféle permutációja. De ha ebből a három okból egyik sem teljesül, akkor nem hagyja abba senki sem.

Ezért nem tudunk mondani egyetlen olyan teniszezőt sem - talán Flavia Penettát és Marion Bartolit leszámítva -, aki a csúcson hagyta abba. De az övék azért nagyon más történet volt, hiszen ha soha senki nem lát Grand Slam-győztesként, és egyszer valahogy mégis behúzol egyet, ráadásul a fenti okok közül is teljesül néhány, akkor azért nagyon más helyzetben vagy, mint a legeslegnagyobbak.

Mert ne tévedjünk, még Pete Sampras és Björn Borg sem a csúcson hagyta abba. Ha Sampras a csúcson hagyta volna abba, akkor a 2002-es US Opent meg sem nyeri, hiszen már az 1999-es vagy a 2000-es wimbledoni győzelem után be kellett volna fejeznie. De semmiképpen sem várt volna a bejelentéssel 2003 augusztusáig. Borg pedig hiába nyert 11 Slamet alig 6 év alatt, és hiába vonult vissza mindössze 26 évesen, az utolsó két GS-döntőjét bukta John McEnroe ellen, és még a legendás 1981-es negyedszer is elveszített US Open-döntő után is kellett majd másfél év, míg először beszélt a visszavonulásáról. (Az elsőről. A másodikról, az újrakezdés utániról szó se essék.)

Aztán nem lesz belőle ugyanúgy semmi, mint ahogy nem lett semmi Federer visszatéréséből a 2021-es wimbledoni torna után, vagy Sampraséből a 2002-es US Open-győzelmet követően. És ezzel távolról sem temetni szeretném Rafael Nadalt, el lett ő már temetve kismilliószór.

Két dologra szeretnék rávilágítani pusztán: akárhogy is alakul majd, két dolgot nem szabad semmiképp: sajnálni Rafael Nadalt, hiszen nincs miért sajnálni, még akkor sem lesz, ha Novak Djokovic esetleg több Grand Slam-trófeával vonul majd vissza egyszer, ő pedig már nem léphet pályára többet egyáltalán, mert a teste nem engedi.

Továbbá nem szabad számonkérni rajta semmit sem. Hogy miért így, és miért nem úgy, hogy miért most, és miért nem akkor. Ők azon a szinten vannak, hogy bármit megtehetnek.

Ha akarják, akkor egy 6-0-ra elveszített játszmával fejezik be wimbledoni karrierjüket például...