Federer és Nadal sem bánná, ha emberként nagyobb nyomot hagyott volna, mint teniszezőként

Roger Federer: Valószínűleg a világelsőség. Egyébként nagyon elégedett vagyok a pályafutásommal. Boldog emberként ülök itt.

Rafael Nadal: Valami hasonlót mondanék, de ha egyet ki kell emelni, akkor az a 14 Roland Garros lenne.

RN: Nagyon jó csapat volt körülöttem. Ez segített. És nagyon jó családom van. Valószínűleg már a kezdetektől fogva a helyes értékeket kaptam otthonról, ami segített a fejlődésben. Hiszem, hogy a pályafutásomban a fejlődés iránti szenvedély volt a legfontosabb, mert mindig azt kerestem, hogyan lehetnék jobb és jobb. Szerintem ez különbözteti meg a legkiemelkedőbb játékosokat a nagyon jóktól.

RF: Még egy kis aprósággal kiegészíteni a játékod, akkor is, ha már szuperjó vagy. Mindig van egy kis extra, amit még hozzátehetsz. Én is a megfelelő emberekkel vettem körbe magam, már a kezdetektől fogva. A legjobb embereket, akik inspiráltak és motiváltak, hogy a csúcsra jussak.

RN: Csak annyit mondanék, hogy eddz rendesen, a megfelelő hozzáállással, a megfelelő szellemben. Hallgass a melletted lévő emberekre. Maradj alázatos, hallgasd meg őket akkor is, ha sikeres vagy. A többi úgyis jön magától. Van, hogy hibázol, van, hogy elérsz valamit, de ezekre magadtól kell rájönni. Van néhány dolog, amit senki sem tud elmondani neked.

RF: Ne személyeskedésként fogd fel a visszajelzéseket. A körülötted lévők, a szüleid, az edzők, az erőnléti edzők, a fiziósok a legjobbat akarják neked, és a legjobb szándékkal állnak hozzád. Tudom, hogy néha nagyon kritikusnak tűnnek. Fiatalon nem akarod hallani ezeket, mert azt akarod hallani, hogy te vagy a legjobb, és világelső leszel. De ez sajnos nem így működik. Nagyon vékony határ választja el azt, hogy magabiztos vagy és elhiszed, meg fogod csinálni, attól hogy azt érzed, nem vagy jó, mert mindenki azt sorolja, miben nem vagy az. Azt is tudnod kell, hogy van időd, és érdemes az agyadba vésni, hogy a coaching 50%-a belülről fakad. Te a saját edződ is vagy egyben. Szerintem erről gyakran megfeledkezünk.

RN: Általánosságában is nagy sportrajongó vagyok. Önmagában a sport is nagyon inspirál. Imádom a focit, szóval gyerekként Ronaldo Nazarióra néztem fel. Azóta volt alkalmam megismerni őt egy kicsit. Teniszezőként Sampras is inspirált, de Carlos Moya, a mostani edzőm is ott volt, és sokat segített az elején.

RF: Nyilvánvalóan vannak teniszezők, Stefan Edberg és Pete Sampras. Mindketten nagyon különlegesek az életemben, Stefan Edberg két éven át az edzőm volt. Fiatalon a kosárlabdát is imádtam, szóval Michael Jordanre, de még Shaquille O’Nealre is felnéztem, mert akkoriban az tűnt a legszórakoztatóbb, legmenőbb sportnak.

RF: Különleges volt, hogy Annie Leibovitz-cal forgathattunk. Talán harmadszor dolgozhattam vele, és nagyon különleges, nagyon egyedi volt. A helyszín önmagában is megtestesít mindent: egy hegy csúcsán ülünk. Ahogy említettem már, nagyon büszke vagyok a pályafutásomra, miközben annak is örülök, hogy véget ért. Persze Rafa is felért a csúcsra, a pályafutásával halhatatlanná vált a teniszben. Szóval az, hogy a szabadban vagyunk, egy nehéz terepen, hasonlít ahhoz, amit az előző 20 évben is el kellett viselnünk. Az, hogy együtt csináltuk végig ezt a fotózást, egyértelműen sokat jelent nekünk, nagyon különleges volt.

RN: Nem szoktam hozzá annyira a hóhoz, mint Roger.

RF: Most először lát havat.

RN: A hóban élte le az életét. Én már nem érzem a füleimet, de nagyon élveztem a fotózást. Ha még egy hetet itt kellene tölteni, az egészen más lenne. A mai napot azonban élveztem.

RN: Én igen, ő valószínűleg nem.

RF: Tényleg nem.

RN: Amikor először nyertél Wimbledonban. Mikor is volt?

RF: 2003. Kedves voltam legalább?

RN: Egy kicsit arrogáns. (Nevetnek.) Nem, egyébként nagyon kedves voltál. Új voltam a touron, szinte még junior, megszólalni is alig mertem melletted. De te nagyon rendes voltál.

RF: Az első meccsünkre viszont emlékszem, Monacóban játszottunk. Mikor volt?

RN: Valószínűleg 2003.

RF: Az is három? Nagyon fiatal volt és nagyon jó. Mind azt gondoltuk, hogy jött még egy spanyol, még egy salakmenő, egy jövőbeli top 10-es, talán kicsivel több. És aztán mindent elért. Nagyon különleges volt, amikor 2004-ben világelsőként játszottam vele Miamiban, ahol legyőzött. Egyeseknek talán meglepetés volt…

RN: De egy kicsit beteg voltál.

RF: Igen, napszúrást kaptam. De így is korrekt, becsületes módon nyertél. Jó volt látni, hogy jönnek fel a fiatalok, a Murray-k, a Djokovicok. Az volt az első hivatalos meccsünk, ami még úgy is sokat jelent, hogy elveszítettem a meccset. Nagyszerű rivalizálásunk volt, mint sok más játékossal, Rafa viszont a fiatalon mutatott játékstílusával és hozzáállásával más volt, mint a többiek. Érezni lehetett, hogy valami különleges lesz belőle. Nem igazán hiányolom, de közben mégis hiányzik, mert mindig nagy pillanat volt, amikor egymással játszottunk.

RN: Több mint 20 évet voltunk a touron, sok emberrel ismerkedtünk meg. Engem az tenne igazán büszkévé, ha azt követően, hogy kiszálltam ebből a világból, a versenyigazgatók, a tornákon dolgozók, a stábtagok, az ATP jó dolgokat mondanának rólam, és inkább az emberről, nem pedig a teniszezőről. Játékosként ott vannak a trófeáink, az eredményeink, és ez ennyi. Többet értem el, mint amiről álmodni mertem volna. Szóval számomra az emberi örökség, még azok után is, amiket a pályán összehoztam, a legfontosabb dolog.

RF: Reményeim szerint nem csak teniszezőként emlékeznem majd rám, de emberként is. Hogy mit adtam a játéknak, mit képviseltem a teniszben, sokat jelentene, ha nem csak a wimbledoni címekről beszélnének. Nagyszerű lenne, ha a játékom mellett a személyiségemre is emlékeznének. Az is nagyon boldoggá tenne, ha jó példaképe lennék a gyerekeknek. Meg amit Rafa mondott: ha örömmel látnak viszont minket, és nem az a reakció, hogy ne már, megint itt van ez a tag. Remélhetőleg nem ez a helyzet.