Van valami, ami csendben kinyírja a teniszt, még Roger Federer is beleállt: köszönjünk el a különleges arcoktól?
Frissítve 15/10/2025 - 11:54 GMT+2
Néhány héttel ezelőtt Roger Federer arról beszélt, hogy a teniszpályák egységesítését rossz iránynak tartja, mivel ezáltal teljesen kikopnak bizonyos játékstílusok. A svájci azt is megemlítette, hogy a versenyigazgatók alapvetően üzleti alapon hozzák meg a döntéseket, és szándékosan változtatnak a pályákon úgy, hogy azzal a sztároknak kedvezzenek – manapság Carlos Alcaraznak és Jannik Sinnernek.
Roland Garros: Carlos Alcaraz öt és fél órás csatában védte meg címét Jannik Sinner ellen a döntőben
Videó forrása: Eurosport
Erre a gondolatmenetre csatlakozott rá Alexander Zverev a sanghaji 1000-es tenisztornán. "Gyűlölöm, hogy ugyanolyan a pályák sebessége" – mondta a német teniszező. "A versenyigazgatók ezt az irányt választották, mert azt akarják, hogy Jannik és Carlos minden versenyen jól teljesítsenek. Több mint tíz éve vagyok a touron, és mindig is különbözőek voltak a borítások."
"Mindig voltak versenyek, amiket kedveltünk, és olyanok, amiket kevésbé kedveltünk. Nem lehetett ugyanúgy teniszezni kemény pályán, salakon és füvön. Ma szinte ugyanúgy lehet játszani mindegyik borításon. Én ezt nem szeretem, úgy gondolom, hogy a tenisznek több stílusra, több változatosságra lenne szüksége. Ez most nincs meg."
Még mielőtt továbbmennénk, érdemes egy kicsit jobban kibontani, miről beszélgetett Roger Federer és Andy Roddick. A svájci mondandójának ugyanis nem az volt a lényege, hogy az ATP kimondottan Alcaraz és Sinner ízlésére szabja a pályákat, mert őket akarják a döntőben látni. Federer inkább a játékstílusokról beszélt, amelyek ma már nem annyira változatosak, hiszen a borítások sem azok.
A 20-szoros Grand Slam-bajnok szerint manapság azok a játékosok emelkednek ki, akik brutális erővel, de kiegyensúlyozottan teniszeznek az alapvonalról, és egyre több a fiatal játékos, akit már eleve erre a stílusra képeztek ki. Federer azt is hozzátette, régebben szinte minden játékosnak volt erőssége és gyengesége, a mai teniszezőknél azonban egyre kevesebb a nyilvánvaló hiányosság.
A kontextusból az is kiderül, hogy Roddick és Federer nem egy új jelenséget veséztek ki, hanem egy régóta zajló folyamatról beszéltek. "A 90-es évek visszatérő témája volt, hogy túlságosan is felgyorsult a játék. Lényegében azt láttuk, hogy az emberek az egyik oldalról a másikra sétálnak, mert Becker hatalmasat szervált, Ivanišević hatalmasat szervált, Pete (Sampras) hatalmasat szervált" – mondta Roddick.
Federer később hozzátette, hogy volt időszak, amikor a teniszezők egy része a lassú pályákra specializálódott, a másik része pedig a gyorsakra, és időnként keresztezték egymás útját. Federer a mai teniszből a játékstílusok kontrasztját hiányolja, szerinte ugyanis azok voltak a legérdekesebb mérkőzések, amiket egy támadó felfogású (szerva-röpte) teniszező játszott egy védekezőbb ellen.
A svájci tett még egy megfigyelést is: szerinte egyre hatékonyabbak a játékosok a szervák ellen, de azt is hozzátette, hogy többféle magyarázat is lehet a jelenségre. "Nagyszerűen fogadnak. Úgy érzem, hogy manapság nagyon könnyedén játsszák meg a ritörnöket. Nem tudom, hogy a körülményekre vezethető-e vissza, mert kicsivel lassabb a játék, vagy ennyit fejlődtek" – fogalmazott.
Federer akkor kezdett el konkrétan beszélni a borítások sebességéről, amikor Roddick megkérdezte: szerinte változtatni kell-e valamin, hogy visszatérjenek bizonyos játékelemek a teniszbe. A 20-szoros GS-bajnok határozott igennel felelt, és ezt követően fejtette ki, hogy nem lenne szabad előfordulnia annak, hogy egy Reilly Opelka-szintű adogató szerváit annyira könnyen kezelik, ahogyan azt Casper Ruud tette a Laver-kupán.
Miért kezdték el lassítani a pályákat?
A tenisz egyik nagy különlegessége a különböző borításokban rejlik. Kezdetben elsősorban füvön játszották a meccseket, de a magas költségek miatt már az 1880-as években kifejlesztették az olcsóbb alternatívát, a salakot. Az első modern kemény pályát 1931-ben hozták létre, hivatalos versenyeket pedig a ’40-es évektől rendeztek rajta – ma már a legtöbb tenisztornát ezen a borításon rendezik meg.
Az éghajlatváltozás és a költségek növekedése fokozatosan véget vetett a fű dominanciájának, a '70-es években egyre több versenyen választották az alternatív lehetőségeket. A négy nagy torna közül elsőként a US Openen váltottak borítást, először a zöld salakra tették le a voksukat, 1978-ban pedig már kemény pályán rendezték a tornát. Az Australian Open egy évtizeddel később követte az amerikaiak példáját, 1988-ban tartották az első kemény pályás versenyüket.
A tenisz történetének nagy részében két borítás – a két ellentét – dominált. A teniszezőket alapvetően két csoportra lehetett osztani: az egyik kategóriát a szerva-röptézők alkották, a másikat pedig az alapvonal-játékosok. Ritkán, de azért akadtak olyan játékosok is, akik mindkét felületen ugyanúgy megállták a helyüket: Björn Borg például a ’70-es években a Roland Garroson és Wimbledonban is dominált.
Eleinte a játékstílusokat a kemény pályák növekvő népszerűsége sem változtatta meg, a többségük ugyanis gyorsnak számított, ami a támadó felfogású játékosoknak kedvezett.
"Akkoriban két különálló tour létezett" - mondta a BBC-nek a nyolcvanas és kilencvenes években profiként teniszező Jeremy Bates. "A játékosok egy része salakon játszott, mindenki más a gyors pályákon. A salakpályás teniszezőket csak a Roland Garroson lehetett látni, a gyors pályákat kedvelő játékosokat pedig Wimbledonban és a kemény pályás Grand Slameken."
"A fedett kemény pályás tornák nagyon csúszósak voltak. Az volt a kérdés, milyen gyorsan érsz fel a hálóhoz. A top 20 nagy részét szerva-röptéző játékosok alkották, néhányan voltak csak, akik inkább hátulról teniszeztek. Az tette érdekessé a játékot, hogy volt két teljesen eltérő stílus, most pedig olyan helyzetben vagyunk, amikor a játékosok többsége kioltja a másikat."
Ezzel párhuzamosan az ütő- és a húrtechnológia is jelentős fejlődésen ment keresztül, olyan szintre gyorsítva a játékot, ami már elkezdte rontani a sport élvezeti értékét. Attól tartottak – és talán nem alaptalanul – hogy a tenisz elveszítheti a nézőit.
Pat Rafter és Mark Philippousis 1998-as US Open-döntőjében a labdamenetek 78%-a állt három vagy annál kevesebb ütésből. Wimbledonban pedig még durvább volt az arány Pete Sampras és Goran Ivanišević meccsén: a pontok 85%-a ért véget három ütésen belül. Ezt a tendenciát próbálták ellensúlyozni azzal, hogy fokozatosan csökkentették a pályák sebességét.
A 2000-es évek elején Wimbledonban megváltoztatták a fű összetételét: a hibrid keveréket 100%-ban évelő rozsra cserélték. Bár sosem ismerték el, hogy a játék lassítása volt a cél (a váltást tartóssági szempontokkal indokolták), a hatása egyértelmű volt, a szervák hatékonysága csökkent, a labdamenetek hosszabbak lettek, 2002-es döntőt pedig már két alapvonal-játékos játszotta: Lleyton Hewitt és David Nalbandian.
Egy 2008-as grafika látványosan szemléltette, mennyit változott Federer szervája öt év alatt. Két 203 km/h-s adogatást hasonlítottak össze, ami alapján arra jutottak, hogy a svájci szervája magasabbra pattant az új keveréken, és 9 km/h-val lassabban ért a fogadóhoz. A 2008-as wimbledoni döntőben már csak a labdamenetek 57%-t tudták lezárni három vagy annál kevesebb ütésből.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/10/14/image-2813c94f-0a1e-4dbc-95b4-591a9b71639e.png)
Roger Federer adogatása - öt év alatt sokat változott a játék Wimbledonban
Fotó: From Official Website
2003-ban a US Openen a homok mennyiségének növelésével és a vastagabb festékréteggel lassítottak a pályáikon. Jim Curley, a torna akkori versenyigazgatója ráadásul nyíltan kimondta, hogy esélyt akartak adni az alapvonal-játékosoknak a szerva-röptézőkkel szemben. "Igazságos játékteret szeretnénk létrehozni a tiszta verseny érdekében" - nyilatkozta.
Megváltozott a trend
A téma azért is bonyolult, mert a játék sebességét sok tényező befolyásolja: az időjárás, a napszak, a labda, de még az is, hogy melyik pályán játszották az adott meccset. Ugyanis még egy-egy versenyen belül is vannak eltérések, holott a pályák anyaga elméletben ugyanolyan. Ennek számos oka lehet, elég ha picit eltér a talajszerkezet, több napsütés éri a felületet, vagy gyakrabban használják és jobban kopik.
A sebesség kiszámítására több módszer is létezik. A Court Pace Rating (CPR) a laboratóriumi és a helyszínen elvégzett, tudományos igényességű méréseken alapul, a Court Pace Index (CPI) pedig a mérkőzésekről gyűjtött adatok alapján dolgozik. A Tennis Abstract saját módszertant alakított ki, de a CPI-hez hasonlóan statisztikák alapján (például az ászok arányából) következtet arra, mennyire gyors az adott borítás.
Tavaly például Bázel bizonyult a leggyorsabbnak, ahol 54%-kal több ászt ütöttek a tour átlagánál.
A CPI öt nagyobb kategóriába sorolja a pályákat: lassú, középlassú, közepes, középgyors és gyors. A courtspeed.com ezeket az adatokat gyűjtötte össze, kiegészítve a labdák típusával, az időjárási és magaslati viszonyokkal, a Tennis Abstract ace rate mutatójával, valamint a labdamenetek hosszúságával. Az adatbázis nem teljes, 2015-ig a CPI-mutatók is hiányosak, a tendenciák azonban leolvashatóak róla.
A 2017-es és a legfrisebb adatok összevetése az 1000-es versenyeken
- Indian Wells - 27.4 - 30.9 - csúcsérték: 36.9 (2024)
- Miami - 33.8 - 40.7 - csúcsérték: 40.7 (2025)
- Monte Carlo - 24.9 - 29 - csúcsérték: 30.3 (2019)
- Madrid - 20.9 - 26.1 - csúcsérték: 27.9 (2019)
- Róma - 22 - 28.9 - csúcsérték: 29.3 (2024)
- Montréal/Toronto - 36.2 - 44.6 - csúcsérték: 44.6 (2025)
- Cincinnati - 33.6 - 43 - csúcsérték: 43 (2025)
- Sanghaj - 42.9 - 32.8 - csúcsérték: 44.1 (2016)
- Párizs - 37.5 - 45.5* - csúcsérték: 45.5 (2024)
- ATP Finals - 42.1 - 39.4* - csúcsérték: 43.8 (2023)
*2024-es adatok
2017-hez képest csak két versenyen lett lassabb a pálya: Sanghajban és az ATP-vb-n, utóbbi a Torinóba költözés óta (2022) először szorult ki a középgyors kategóriából. A többi 1000-es versenynél azonban jelentős gyorsulás figyelhető meg, és a tíz vizsgált torna közül hétnél is az előző két évben állapították meg a legnagyobb sebességet.
A kemény pályák közül Sanghaj lóg ki, ahol 2016 után valamelyest lassult a pálya, de 2017 és 2024 között stabilan 43 és 40 között mozgott az érték, vagyis középgyorsnak számított. Mindenesetre a sanghaji lassulást - idén az Indian Wellsre hajazó 32.8-as értéket kapta - aligha lehet általános trendnek tekinteni, miközben az utóbbi néhány évben egyértelműen gyorsabbak lettek a pályák az 1000-es sorozat nagy részében.
"Meg sem fordul a fejünkben, hogy olyan változtatást hajtsunk végre, ami konkrét játékosoknak kedvez - távolról sem" - mondta Bob Moran, a Cincinnati Open versenyigazgatója a BBC-nek. "Gyors pályáink voltak, és Sinner-Alcaraz döntőt játszottunk. Három éve töltöm be ezt a pozíciót, azóta a játékosoktól azt a visszajelzést hallottam, hogy gyorsnak érezték a pályát."
"Idén arra törekedtünk, hogy a sorozat kiegyensúlyozott legyen, és Washingtontól egészen a US Openig hasonló pálya várja a játékosokat. Mind úgy döntöttünk, hogy a középgyors-gyors kategóriában szeretnénk lenni. A célunk az volt, hogy egységes legyen a sebesség, és egységesek legyenek a labdák. A játékosoktól az a visszajelzés érkezett, hogy ők ezt szeretnék."
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/10/10/image-478d329a-b8a3-43ff-aa73-915e08dce2b7.jpeg)
Daniil Medvedev
Fotó: Getty Images
Miért lehet akkor más érzés a teniszezőkben? Miért érzik sokan, hogy lassabbak a borítások? Leginkább azért, mert nem csak a pályák változtak meg, de a labdák is. A témát először talán Medvedev hozta be komolyabban, aki 2023 elején arra panaszkodott, hogy olyan érzése van, mintha csak almát csapkodna. A labdák ugyanis néhány játék alatt felszőrösödnek, nagyobbak lesznek, ezáltal pedig lelassulnak.
Medvedev 2023-ban még a húrjait is lecserélte, hogy gyorsabban tudjon teniszezni, és javult is a versenyképessége, pár hónapig csodálatosan teniszezett, a fellendülés azonban átmeneti volt, idén nagyon látványosan nem találta a helyét. Az orosz szerint a jelenlegi labdák azoknak a játékosoknak kedveznek, akik nagyobb ütőerővel rendelkeznek, és a lassulás ellenére képesek nyerőket ütni.
A jelenségről nem csak Medvedev beszélt, de az előző 10-15 évvel összevetve Novak Djokovic is úgy gondolja, hogy a labdák változtak a legtöbbet. A Guardian által megkérdezett játékosok közül Casper Ruud azt mondta, a karrierje első feléhez képest kevésbé hatékonyak a pörgetett tenyeresei, a Medvedevhez hasonlóan kontrateniszező Cameron Norrie pedig szintén úgy érzi, hogy hátrányban van az ütőereje miatt.
Arról azonban szó sincs, hogy a labdák lassításával próbálnának kedvezni egy vagy két játékosnak.
"Mindig is a Dunlop gyártotta a legjobb labdákat, de sokat romlott a minőségük. A Penn labdáit is szerettem, de sokkal lassabbak lettek. Ennek az az oka, hogy a Covid miatt próbálnak költségeket csökkenteni, ezért másfajta gumit használnak. Emiatt viszont 30-60%-kal lassabbak lettek a labdák a Covid előtti időszakhoz képest" – mondta Zverev egy tavalyi interjúban.
"Azt gondolom, hogy általánosságában – tehát nem csak egy gyártó miatt – sokkal rosszabbak és lassabbak lettek a labdák. Nem annyira kiszámíthatóak. Nem annyira tartósak. Korábban azért szerettem a Dunlop labdáit, mert az újak nagyon gyorsak voltak, de akkor is szálltak, amikor nagyobbak lettek, mert a levegő bennük maradt, nem szökött ki a nyomás."
Most az történik, hogy az anyag miatt kiszökik a levegő a labdából. Nem marad benne a levegő. Nem csak szőrösödnek a labdák, de a nyomás is drasztikusan csökken.
Pozitívum, hogy a játékosok panaszai nem voltak hiábavalóak, és legalább egy ígéretet kaptak a probléma megoldására. Az ATP a nyáron bejelentette, hogy a jövőben egységesíteni fogják a labdákat a különböző sorozatokban (mostanáig a tornák szabadon dönthették el, melyik gyártóval szerződnek), és a játékosok visszajelzései alapján szigorítani fogják a minőségi követelményeket is.
Kell aggódni a tenisz jövője miatt?
Zárszóként talán még egy dolgot érdemes számításba venni: a legjobb teniszezőket nem csak az különbözteti meg, hogy ügyesebbek és erősebbek az átlagnál, de az is, hogy ők alkalmazkodnak legjobban az aktuális körülményekhez. A 2000-es évek előtti időszakkal összevetve már nem akkora a kihívás, a 2010-es évekhez képest azonban nem nagy a változás, csak a spektrum változott meg.
Federer, Nadal, Djokovic és Murray példátlan dominanciája aligha valósulhatott volna meg, ha nem nyúlnak bele mesterségesen a pályák sebességébe, mégsem mondhatjuk azt, hogy kimondottan ezt a négy (vagy az első három) játékost akarták segíteni a döntéshozók. Ugyanez a logika érvényes Alcarazra és Sinnerre is: a Courtspeed alapján már 2019-ben elkezdték gyorsítani a pályákat, amikor a szakmabelieken kívül néhány hardcore teniszrajongó volt tisztában a tehetségükkel.
Lehetséges, hogy a mai környezet nekik fekszik a leginkább, de ugyanúgy benne van az is, hogy ők ketten alkalmazkodtak hozzá a legjobban. Az legalábbis nem egy merész kijelentés, hogy a mostani érának - egyelőre - Alcaraz és Sinner a legkomplettebb játékosa.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/07/13/image-ee39f0f9-6072-4858-8d4c-8a1211d96693-85-2560-1440.jpeg)
Jannik Sinner történelmi győzelme Carlos Alcaraz ellen Wimbledonban - összefoglaló
Videó forrása: Eurosport
Mindketten rengeteget fejlődtek adogatóként, az olasz kiszámíthatatlanabb, a spanyol stabilabb lett. Ez a fő titok, és nem az, hogy gyors vagy lassú pályán kellett teniszezni. Sinner tavaly még messze nem volt annyira kiemelkedő salakon, idén egy labdányira volt attól, hogy Roland Garros-bajnok legyen. Alcaraz pedig szenvedett a gyorsabb észak-amerikai kemény pályákon, most mégis Cincinnati-US Open duplával zárt.
Az már egy külön cikk témája lehetne, hogy jobb lett-e a tenisz a pályák sebességének mérséklésével. A ’90-es évek szervafesztiváljához képest alighanem javult a helyzet azzal, hogy hosszabb és látványosabb labdameneteket hoznak a meccsek. Azt a kérdést azonban fel lehet tenni, nem estek-e át a ló túlsó oldalára azzal, hogy az ultragyors tartományból a közepes irányába terelték a sportágat.
A változtatás ugyanis nem kiegyenlítette a terepet az alapvonal-játékosok és a szerva-röptések között, hanem teljesen eltüntette az egyik stílust. Részben a pályáknak köszönhetően tapasztaljuk azt, hogy a maifiatalok sok tekintetben hasonlóan teniszeznek: tenyeressel és fonákkal is stabilak (ahogy Federer is mondta: nincs egyértelmű gyenge pontjuk), nagyokat ütnek, és azonnal irányítani szeretnének.
Ma így lehet a leghatékonyabban teniszezni, ezért mindenkit erre tanítanak.
Ha másik stílussal is lehetne érvényesülni, akkor alighanem többen próbálkoznának valami mással. Egy dolog azonban nyilvánvaló: a tenisz nem akar többé teret engedni a specialistáknak. Annak, hogy a játékosok egy részében fel se merüljön, hogy elinduljanak egy versenyen, mert annyira esélytelennek érzik magukat. Így pedig nehéz elképzelni egy olyan világot, amelyben a tenisz újra a stílusok csatájáról szól.
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés