Ilyen az, amikor Vlagyimir Putyin Novak Djokovic segítségére siet

Az nyilván puszta véletlen, hogy a háromszoros olimpia bajnok sífutónak, Alexander Bolshunovnak - akit egyébként februárban már előléptetett az Orosz Fegyveres Erők kapitányává - a Barátság- vagy a Becsületrend helyett ezúttal az Alexander Nyevszkij-érdemrend jutott. (Alexander Nyevszkij (1220-1263) - többek között kijevi fejedelem.)

Mint bizonyára véletlen az is, hogy a doppingvétségen ért mindössze 16 esztendős műkorcsolyázó, Kamila Valieva is a kitüntettek között volt, és nem távozott üres kézzel az a jégkorongválogatott sem, amelyik – hivatalosan – nem is Oroszország színeiben indult.

Így siet Vlagyimir Putyin azok segítségére, akik megpróbálják ilyen-olyan indokkal valahogy visszalobbizni az orosz sportolókat a nemzetközi eseményekre, mondjuk a wimbledoni tornára. És itt most nem a tiltakozó orosz teniszezőkre gondolok, mert az ő szavuk ilyen szempontból aligha releváns, hanem azokra a hírességekre, potentátokra, akik megszólaltak az ügyben a múlt héten. Novak Djokovictól Martina Navratilováig.

Mintha bármit lehetne tenni az ellen, hogy a politika keveredik a sporttal. Vagy bármit is kellene. A sport ugyanúgy az élet része, mint a színház, a zene, a festészet, vagy a kultúra bármely más ága. Azok is elképzelhetetlenek politika nélkül, azok is elképzelhetetlenek úgy, hogy ne reflektáljanak bármire/mindenre, ami a világban történik.

Steve Simon, a WTA igen tiszteletreméltó elnöke is keverte a politikát a sporttal akkor, amikor tavaly – nem kis anyagi veszteséget felvállalva – kivont minden női teniszversenyt Kínából, így tiltakozva a Shuai Penggel történtek miatt.

És leírom akkor még egyszer röviden, amit leírtam már egy hete picit hosszabban: ez nem azt jelenti, hogy az orosz sportolók bármilyen szinten tehetnének a háborúról. Személy szerint vérzik a szívem szinte minden orosz sportolóért, aki nem versenyezhet, Medvedevet ugyanúgy sajnálom, mint Bolshunovot, utóbbit a tiszti rangjával együtt.

Az embernek néha meg kell hoznia olyan döntéseket is, melyek fájnak. Nem gondolom például, hogy a normális szülőnek bármiféle örömet okozna megbüntetni a saját gyerekét, bármiféle örömet okozna a gyerekét eltiltani bármitől. Ám vannak olyan szituációk, amikor meg kell tenni. Nem mehet le focizni mondjuk, mert kettest hozott matekból. Ilyenkor senkit sem érdekel, hogy az egész osztályé kettes lett. Ettől még nem hiszem, hogy bárki is boldog lenne attól, hogy a gyerek bent szomorkodik a szobájában, mégis egyszerűen ki kell tartani, következetesnek kell lenni, még ha fáj is. Nincs más út.

Az persze igaz, hogy a nyugati világ az élet nem minden területén olyan szigorú és karakán, mint amilyen szigorúak, karakánok voltak a wimbledoni szervezők. Nem kell az orosz cégekkel, az orosz állammal való üzletelésig, gázvásárlásokig elmenni, negatív példákat találunk a sportvilágon belül is. Elég, ha arra gondolunk, hogy az NHL-ben minden orosz játszhat, mint ahogyan a legtöbb európai focibajnokságban is, az orosz sportvezetők közül pedig kifejezetten keveset tiltottak ki eddig a különböző sportági szövetségek.

Ettől még nyilvánvaló, hogy nem ez az utóbbi irány a helyes, legfeljebb ez a kényelmes. Úgy lehet csinálni, mintha nem történne semmi, mintha élhetnénk az életünket ahogyan eddig.

Azok játszanak, akik eddig, azokkal, akik eddig. Miért ne teniszezhetne Svitolina mondjuk Pavlyuchenkovával?

u.i.: Az orosz sportolók eltiltása ellen felhozott kollektív büntetés, és diszkrimináció kezdetű érvek cáfolatára - a háború ukrán áldozataira való tekintettel - szavakat nem vesztegetnék.