Felhívott Rune mamája – tényleg azért sérülnek meg a teniszezők, mert hosszú a szezon?

Éppen ezért az ember – ha nagyon megengedő volt – még meg is értette, hogy miért kérdezték meg azok az újságírók, akik egy-egy Grand Slam-tornán a helyszínen tartózkodtak, n+1-szer is Federert, Nadalt és Djokovicot, hogy miként vélekednek a kérdésről. Takarózhattak azzal, hogy a Kutyák és Lovak olvasóit ez a kérdés felettébb foglalkoztatja, ami tulajdonképpen igaz is volt. Más kérdés, hogy ettől még sem Federer, sem Nadal, sem pedig Djokovic nem tudott semmi újat mondani a témában, már a harmadik, nemhogy a háromszázharmadik alkalommal sem.

Valami hasonló lehet a helyzet akkor, amikor úgy a US Open magasságában minden évben előkerül az örökzöld sláger, a "miért olyan zsúfolt a versenynaptár, miért ilyen hosszú a szezon?" – nóta is. Nem tudom megmondani, hogy ki lehetett az első teniszező, aki előhozakodott a témával, vagy ha úgy tetszik, ki lehetett az első játékos, akinek nekiszegezték a kérdést, de az biztos, hogy az elmúlt 30 évben egészen biztosan nem volt olyan top 10-es teniszező, aki nem mondhatta volna el a véleményét a témában, legalább százszor.

Ezzel természetesen nem azt szerettem volna mondani, hogy a téma maga érdektelen lenne, melyet pusztán az újságírók és a buta kérdéseik tartanak életben, hiszen nyilvánvalóan nem volna igaz.

Pusztán csak azt szerettem volna jelezni, hogy maga a téma olyan elcsépelt és olyan elhasznált, hogy az ember hajlamos szinte automatikusan ugyanazokat a válaszokat adni ugyanazokra a kérdésekre, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Pedig akár bele is gondolhatna, hogy:

Szinte biztos, hogy ugyanúgy létezik még mindig az "ezek meg mit rinyálnak, nem keresnek eleget?" álláspont, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, ugyanúgy gondolják még sokan, hogy a rengeteg pénzért, amit a játékosok keresnek, bizony meg kell dolgozni keményen. "Örüljenek, hogy ilyen jól fizető állásuk van." Vagy – hogy a másik oldalra is vessünk egy pillantást – ugyanúgy hajlamosak jónéhányan szentírásként kezelni mindazt, amit a legjobbak mondanak, mint akkor, amikor még Federer vagy Nadal mondta ugyanezt, amit ma Sinner és Alcaraz.

Pedig az egészen biztos, hogy egy rettenetesen komplex kérdésről van szó, amit aligha lehet elintézni annyival, hogy mondjuk teniszmentessé tesszük az októbert és a novembert, hogy a játékosok ne legyenek túlterhelve, és könnyedén fel tudjanak készülni a következő szezonra.

Induljunk egészen messziről: bár folyamatosan azt halljuk, hogy a játékosoknak az lenne az érdeke, hogy a szezon rövidebb legyen, ez így, ilyen formán egészen biztosan nem igaz. Az igaz, hogy általában ezt halljuk, a sztereotip kérdésre ez a sztereotip válasz, ám ennek az az oka, hogy ezt a kérdést többnyire a legjobb játékosok kapják meg. Általában top 10-es, esetleg top 20-as teniszezők. Ők természetesen azt mondják, amit ők abban a pillanatban gondolnak, és ők akkor, ott, a világ tetején általában úgy látják, hogy a rövidebb szezon hosszú távon sokat segítene nekik, ám ez nem azt jelenti, hogy ha egy top 100-as vagy top 50-es játékos megkapná ugyanezt a kérdést, ugyanezt válaszolná.

Nekik ugyanis azok az októberi, novemberi tornák nagyon kellenek. Vagy azért, mert pontokat szeretnének gyűjteni, hogy előrébb lépjenek a világranglistán, hogy a következő szezon első felében felférjenek a főtáblára olyan tornákon, ahova eddig nem fértek fel, vagy azért, hogy esetleg kiemeltek legyenek az Ausztrál Openen. És – bármennyire is hihetetlen – olyan is előfordul, hogy egy csomó teniszezőnek azért van szüksége az év végi tornákra, hogy pénzt keressen.

Nemrégiben Dominic Thiem mesélt arról, hogy mennyi pénzbe kerül egy-egy profi teniszező felnevelése:
"A tenisz a gazdagok sportja, 13 és 18 éves korod között egymillió eurót kell ráköltened. [...] Addig, amíg valaki el nem kezd keresni profiként, hihetetlen összegek mennek el, amit gyakorlatilag senki sem engedhet meg magának. Még úgy sem, ha segítünk a szülőknek, és szponzorokat vagy befektetőket találunk a tehetséges játékosok karrierjének elindításához. [...] Az egy elég gyakori konstrukció, hogy valaki évi 50 ezer vagy 100 ezer eurót fektet beléd, cserébe a jövőbeli pénzed egy bizonyos százalékát megkapja, általában egy maximális limittel. Én magam 15-16 éves koromban évi 80 ezer eurót kaptam, és 21 éves koromtól kezdve törlesztettem, amikor már sokkal többet kezdtem keresni."

Ez nagyon nem az a helyzet, amikor azért fohászkodsz, hogy bárcsak lenne rövidebb a szezon. Nem abban vagy érdekelt, hogy legyen minél kevesebb verseny, legyen minél több időd felkészülni, hanem pont fordítva: az a fontos, hogy minél több héten tudjál játszani. Már csak azért is, mert – ahogyan azt nagyon sokszor elmondtuk – egy teniszezőnek a rezsije is hatalmas, tehát még arról sincs szó, hogy minden héten egészen biztosan pluszban zárna. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy a legtöbben azért nem minden héten jutnak el az elődöntőig, döntőig; többnyire heti egy-két meccset játszanak, esetleg hármat, így aztán fizikálisan sem annyira kimerültek, mint a szupersztárok.

Csak őket kevesebbet kérdezik meg ebben a témában, vagy ha meg is kérdezik őket, akkor sem jut el olyan sokakhoz a véleményük, mint mondjuk Alcarazé vagy Sinneré.

Azt tehát ki lehet jelenteni, hogy még a top 100-on belül is különböző érdekek jelennek meg a szezon hosszát és az optimális versenyszámot illetően, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne olyan kompromisszumos megoldást találni, ami mindenkinek megfelel. A golfban például ezt a problémát úgy oldották meg, hogy ősszel a legjobbak már nem játszanak. Vannak tornák, ahol azok, akiknek szüksége van rá, tudnak pénzt keresni és ranglistapontokat gyűjtögetni, de aki pihenni szeretne, az pihenhet.

Ennek a modellnek a szószólója pillanatnyilag Andy Roddick, aki több alkalommal is beszélt a témáról a podcastjában. Roddickék is úgy látják, hogy a US Opent követően meg kellene rendezni még a világbajnokságot, majd olyan kisebb, jellemzően 250-es, esetleg 500-as tornákkal kellene zárni az évet, ahol nem lenne kötelező a részvétel senki számára, ám ha valaki valamilyen okból játszani szeretne, az játszhatna.

Roddick egyébként frappánsan elintézte azt a vitát is, amely kibontakozni látszott akkor, amikor Carlos Alcarazt megtalálták gyakorlatilag az összes jelentősebb bemutatótorna résztvevői között, pedig a spanyol többször felemelte a hangját a túlzsúfolt versenynaptár ellen. Egyfelől megvédte a spanyolt, és elmondta, hogy az vesse rá az első követ, aki kihagyna egy tornát, ahol 6 millió dollárt lehet nyerni, ugyanakkor szerinte, aki hétről hétre bemutatótornákon vesz részt, az elveszíti az erkölcsi alapját arra, hogy a túl hosszú teniszév miatt reklamáljon.

Kevés dolog fekete vagy fehér ebben a kérdésben, de alighanem ez azért az. Vannak például még olyanok is, akik még Holger Rune édesanyjával sem értenek egyet, aki egyértelmű összefüggést lát fia Achilles-ínszakadása és a hosszú, kimerítő szezon között. Mások azonban azt mondják, hogy ilyen sérülés, bár nagyon ritka, azért bármikor előfordulhat, továbbá, hogy novemberben semmivel sem volt több visszalépés a különböző tornáktól, mint például februárban. Ami számszerűleg igaz is, hiszen novemberben tízen léptek vissza hét tornáról, februárban pedig tizenöten tíztől, és végig nem játszott mérkőzések tekintetében sem volt tapasztalható meredek emelkedés. Februárban tizenöten, novemberben tizennégyen adtak fel meccset.

Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy azért akadtak olyan tornák is, melyek inkább hasonlítottak egy mészárszékre, mintsem egy teniszversenyre. Bázelben például Mensik, Humbert, Ruud, Shapovalov és Felix Auger-Aliassime sem tudta befejezni a meccsét, Fonseca pedig úgy nyerte meg élete első 500-as tornáját, hogy öt meccséből csak három ment végig. Persze, amikor az ember sérüléshullámot lát a feladások mögött, akkor azt is észre kell vennie, hogy Auger-Aliassime például miután visszalépett a bázeli negyeddöntőtől, a rá következő héten Párizsban, az 1000-es versenyen a döntőig jutott.

Szóval tényleg kevés dolog fekete vagy fehér, ám az azért elég egyértelmű, hogy néhány dolgon változtatni kell. Annak ellenére, hogy Alcaraz eddig idén "mindössze" 75 lejátszott meccsnél tart a Touron, amivel egészen biztosan lemarad majd Kafelnikovtól, Federertől, Connorstól, akiknek voltak olyan éveik, amikor bőven 90+ meccset játszottak.

Ám az nagyon nem mindegy, hogy manapság mennyire sok kötelező torna van, továbbá, hogy idén már jónéhány két hétig tartó 1000-es tornát is rendeztek. Ezért sem szerencsés az összehasonlítás a régebbi nagyokkal.

Gyaníthatóan a kötelező tornák számával kellene valamit kezdeni. Még akkor is, ha az ember azt is érti, hogy miért vannak a kötelező tornák egyáltalán, hiszen a versenyek szervezői is irdatlan melót raknak bele egy-egy torna megrendezésébe, nagyon sokat dolgoznak azért, hogy előteremtsék ezeket a mesés pénzdíjakat, ergo nem érdemelnék meg, hogy a topjátékosok pont az ő rendezvényüket ignorálják, csak azért, mert pihenni szeretnének éppen.

De ettől még Rune mamájának igaza van: "Nyolc kéthetes 1000-es, két egyhetes 1000-es és négy kéthetes Grand Slam-torna van, mellette öt 500-as verseny, amit egy évben le kell játszani. Sok torna egymás után következik, és még nem is beszéltünk a két Davis-kupa-hétről és potenciálisan az ATP Finalsről.

Sok az olyan verseny, ahova a játékosoknak általában egy héttel korábban kell érkezniük, hogy maguk mögött hagyják a jetlaget. Egyszerűen nincs idő megfelelően regenerálódni a szezon során – ami korábban egy hét pihenő lehetett volna könnyű edzésekkel és feltöltődéssel, az mostanra mozgalmas versenyhétté vált, minden második nap meccsekkel, négy-öt kötelező médiaeseménnyel, azaz fizikailag és mentálisan sem tudnak pihenni, leszámítva egy-egy napot a szezon során."

Ezekből a szempontokból kellene egy olyan versenynaptárt összegyúrni, amelyik mindenkinek jó.

Aligha lesz egy egyszerű feladat.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok.

#Senki sem kérdezett, már a YouTube-on is!

Illetve podcast formájában az Eurosport podcastjei között, valamennyi nagy megosztón! Spotify, Apple stb.)