Alexander Zverev: Aki sosem lesz elég jó

És persze a kettő kombinációja. Hogy ennek a mondatnak a végére kell-e kérdőjel, vagy ez a folyamat is lezárult már.

Ahogyan arról már korábban szó volt teniszezők jelleméről általában nem sokat tudunk. Leszámítva persze azt a néhány játékost – Murray-t, Djokovicot például –, akik szándékosan élik úgy az életüket, hogy a szurkolóknak legyen támpontjuk azzal kapcsolatban is, mit gondolnak a teniszpályán kívüli világról.

A többieknél azonban, ahol gyakorlatilag semmiféle ilyen támpontunk sincsen, a szurkolók hajlamosak az embert néha azonosítani a játékossal.

Sokan gondolják például azt, hogy Rublev, aki napi rendszerességgel tesz kárt magában a teniszpályán, a való életben is egy őrült, aki tör-zúz maga körül, ha esetleg nem úgy történik valami, ahogyan ő azt eltervezte. Sokan elképzelni sem tudják, hogy az a Nick Kyrgios, aki a Teniszpályán Történő Undorító Viselkedés mindörökre megdönthetetlen rekordját állította fel akkor, amikor beszólt Stan Wawrinkának – úgy, ahogy magára valamit is adó ember embertársának be nem szól –, jótékonysági akciók élére tud állni, és dollárszázezreket képes adakozni rászorulóknak.

A teniszpálya egy speciális közeg, ahol nem feltétlen úgy viselkedsz, ahogy a való életben.

Láttam én már olyat, hogy legjobb barátok, akik évtizedek óta családostól összejártak, egymásnak mentek egy vélt vagy valós out miatt, hallottam, ahogyan egypetéjű ikrek egymás édesanyját szidják, csak mert nem tudtak megállapodni, hogy most akkor negyven-tizenötöt, vagy negyven-harmincat számolnak éppen, és láttam – sőt, igazából elszenvedtem – olyat, hogy országos hírű televíziós műsorvezető elcsal egy meccslabdát egy teljesen tét nélküli, vajaskenyér meccsen.

Ettől függetlenül persze lehettek, sőt, néhányan voltak is azok, ám attól, mert egy teniszpályán nem viselkedsz úriember módjára, még nem leszel szükségszerűen az. Azt is simán el lehet képzelni, hogy valaki, aki olyan elegánsan suhan a pályán, mint Federer, aki olyan sportszerű, mint Edberg volt, és úgy küzd, mint Rafa, valójában egy adócsaló.

Bár nyilván ez azért a ritkább. Gyakoribb az, hogy egyébként kiváló emberek a teniszpályán nem tudják kontrollálni az érzelmeiket, hogy kiütközik rajtuk a mindennapok frusztráltsága, és úgy viselkednek, hogy azt később maguk is megbánják. Abból persze, hogy vannak ilyen emberek/játékosok is, nem következik az, hogy mindenki ilyen lenne. Akadnak olyanok is, akiknél a pályán látott viselkedés és a pályán kívül megismert ember teljes összhangban áll egymással.

Mindannyian olyanok a pályán, amilyennek tűnnek a pályán kívül is. Alcaraz vidámnak, Sinner szerénynek, Zverev pedig.... hát, nem túl jó embernek.

Ennyit talán meg lehet kockáztatni valakivel kapcsolatban, akit 27 éves korára két különböző partnere vádol meg kapcsolaton belüli erőszakkal, és az egyik esetben a bíróság 450 000 eurós kártérítést ítélt meg gyermeke édesanyjának. Ennek az ügynek a fellebbviteli tárgyalása lett volna a Roland Garros elődöntőjének a napján, ha végül nem állapodik meg Zverev peren kívül Brenda Pateával, kifizetve a fent említett majd' félmillió eurón kívül még legalább 200 000-et a német államnak is.

Arról is írtam már, hogy Zverev miként ekézte teljesen alaptalanul a netflixes Break Point sorozat második évadában azt a Daniil Medvedevet, akit korábban több helyütt a barátjának nevezett, csak azért, mert nem tudott ellene lezárni egy meccset, és azt is tudjuk, miként törte rommá Acapulcóban 2022-ben az ütőjét a bírói széken.

Ám mindezek miatt az ember így a Roland Garros-döntő után egy nappal nem írna cikket, hiszen mindezekről írtunk már éppen eleget. Ami miatt érdemes cikket írni, azt hiszem, hogy van-e valamiféle összefüggés aközött, hogy Alexander Zverev ilyen ember, és aközött, hogy még nem nyert Grand Slamet, és még az is előfordulhat, hogy nem is fog sohasem.

Mindez már csak azért is igazán érdekes kérdés, mert nyertek már Grand Slam-tornát Zverevnél rosszabb játékosok és rosszabb emberek is.

Zverevnek egy Federer, egy Nadal, egy Alcaraz ellen kellene Grand Slam-győztessé válnia, és lehet, ellenük az ilyen jellembeli hiányosságok már nem férnek bele. Annak ellenére nem, hogy húsz-harminc éve esetleg még simán belefértek volna. Ma azonban már annyira a csúcsra van járatva minden, hogy az összes apróság számít.

Volt a döntő utolsó játszmájának két érdekes momentuma. Az egyiknél Alcaraz már előnyben volt, ám szenvedett a saját adogatásánál, és második szervát kellett ütnie breaklabdánál, mely éppen elcsípte a vonalat. A vonalbíró outot kiáltott, a székbíró azonban megvizsgálta a nyomot és úgy ítélte meg, hogy a szerva jó volt, így a spanyol két új adogatással következhetett.

Zverev perlekedett persze, amit meg lehetett érteni, hiszen kulcsfontosságú szituáció volt, kevesen állták volna meg szó nélkül.

Alcaraz 0-40-ről és négy breaklabdáról megfordította a game-et, majd a következő játékban Zverev szervájánál ő került előnybe, és labdája volt a dupla breakhez, ami gyakorlatilag eldönthette volna a meccset. Zverev elég idegesen játszotta a pontot, amit szintén meg lehetett érteni, ám a végén lezárta a labdamenetet egy fonákkereszttel, ami ugyan nem a legkontrolláltabb ütése volt a meccsen, ám mégis megborotválta a vonalat kívülről.

Nagyjából ugyanannyira érte a vonalat, mint Alcaraz szervája pár perccel azelőtt.

A székbíró itt is mozdult, ám mire odaért volna a nyomhoz, addigra Alcaraz már elsöpörte azt, megadva ezzel a pontot Zverevnek. Nem hisztériázott, nem hívta segítségül az égieket, nem várta meg a bírót, amíg odaér, nem reménykedett abban, hogy hátha téved Lichtenstein, hátha mégis ő kapja a pontot, hanem megadta azt Zverevnek.

Nem mondom, hogy innentől az erkölcsi fölény domborodott ki, mert pontosan ennyire lehetett faktor a kettejük között lévő erőnléti különbség is, ám ez az erőnléti deficit is egy ugyanilyen érdekes Zverev-történet, ami sokat elmond a németről.

Ahhoz persze, hogy egészében lássuk azt, vissza kell mennünk egy picit az időben. Alexander Zverev hatalmas tehetségként érkezett meg a férfi teniszbe, 20 évesen már 1000-es tornákat nyert, 21 évesen világbajnok lett, úgy, hogy az elődöntőben Federert, a döntőben Djokovicot verte. Mindenki a jövő Grand Slam-bajnokát látta benne, ám hiába nyerte a versenyeket egyre-másra, a Grand Slam-tornákon rendre alulteljesített. Az első Grand Slam-negyed- és elődöntőjére az adottságaihoz mérten rettenetesen sokat kellett várnia, mégpedig azért, mert a versenyek korai fordulójában rendre nagyon sok szettet hullajtott el feleslegesen. Nagyon sok időt töltött pályán szükségtelenül, csak azért, mert nem koncentrált eléggé, és sokszor nagyon fegyelmezetlenül teniszezett.

Mindig abból indult ki, hogy ezeket a meccseket valahogy majd úgyis megoldja, ha máshogy nem, öt játszmában, ami végül általában igaz is lett. Megoldotta, csak arra nem volt tekintettel, hogy ez a rengeteg elfecsérelt energia hiányozni fog majd a torna későbbi fázisában.

Ezek után jutottunk el a 2020-as, covidos US Openhez, ahol Federer és Nadal nem is játszott, Djokovicot pedig leléptették a tizenhat között. Ha máskor nem, ezen a ponton látszott, hogy ez a torna akárkié lehet, és előfordulhat, hogy új Grand Slam-bajnokot avatunk, aki jó eséllyel lehet akár ő is.

Zverev ezen a tornán a döntőig vezető úton csak négy szettben tudta megverni Andersont, Nakashimát, Mannarinót és Coricot úgy, hogy négyből háromszor az első szettet bukta el, majd pedig a Carreno Busta elleni meccsen az elődöntőben 0-2-ről volt kénytelen fordítani. Megtette, sőt, a döntőben később ő vezetett Thiem ellen 2-0-ra, ám ha csak egy lehelettel is frissebb a döntőben, akkor könnyen meg is nyerhette volna azt.

Mint ahogyan nem tanulta meg a 33.-ra sem. Az idei Garroson is beleszaladt két ötszettesebe úgy, hogy római tornagyőztesként érkezett Párizsba, és pontosan tudnia kellett, hogy ez a torna lehet élete nagy esélye. Mert persze lehet büszkélkedni egy Tallon Griekspoor elleni csodálatos fordítással, azzal, hogy a döntő szettben 1:4-ről és dupla breakhátrányból jött vissza, lehet büszkén mesélni a pályaszéli interjúban Wilandernek, hogy ő bizony rengeteget dolgozott a felkészülési időszakban és éppen ezért nem is fáradt, nem is érzi ezeket a meccseket megterhelőnek, ám meg lehet nézni azt is, hogy pont a szükségtelenül hosszú meccsek miatt végül mennyi lába maradt az Alcaraz elleni döntő ötödik játszmára.

Alexander Zverev 27 éves lett április 20-án. Tenisze alapján nyugodtan lehetne még Grand Slam-győztes is, ám a komoly kérdés az: elég jó ember-e ahhoz, hogy azzá is váljon. Hogy képes-e még megtanulni azokat a dolgokat, amiket eddig nem sikerült, legfőképp tán azért, mert nem is biztos, hogy azok tanulhatóak.

Az a kérdés, hogy képes-e levetni a fukszait.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!