Most vagy soha – Kívánjuk a Netflix-sportdokuk rendbetételét!

Hollywood ezt a problémát többnyire úgy oldja meg, hogy a filmek elejére kiírja – amennyiben szükséges –, hogy „based on a true story”, amit nálunk általában úgy fordítanak, hogy „igaz történet alapján”. Az „ami történt, és ami történhetett volna” már nyilvánvalóan picit mást jelent, picit többet annál, de ugyanúgy megadja az alkotónak a szabadságot, hogy elrugaszkodjon a valóságtól, és végső soron ez volna a cél.

Aki megnézi a filmet, tudja, mit lát.

Innentől fogva, ha a film a „fiction” kategóriában indul, a rendező, a producer azt csinál, amit akar. Ha gondolják, megkavarják a valós események sorát, mint a Queen-filmben, ha úgy tartja kedvük, Petőfi akár első világháborús német katonák ellen is vívhatja forradalmát, vagy például a Crownban feltámaszthatják akár Dianát is.

De onnantól kezdve, hogy a fiction kategóriában versenyez valaki, mindenhez joga van. Ha a néző tudomására hozza, hogy amit lát, az nem egyenlő a valósággal, majd a néző mégis ezt kéri rajta számon, az már nem az alkotók problémája. A gondok ott kezdődnek, amikor egy film úgy kerül a fikciók közé, hogy a néző minderről nem tud, amikor dokumentumfilmnek álcáznak valamit, ami nem az. És mindez teljesen független attól, hogy a mozi jó-e vagy éppen rossz.

Michael Jordan Last Dance-e – amit imádtam, hiszen Michael Jordan kosárlabdázott benne, hogyne imádtam volna – Emmy-díjat kapott az Outsdanding Documentary or Nonfiction Series kategóriában 2020-ban, ám erősen kérdéses, hogy dokumentumfilmnek tekinthető-e egyáltalán. Hiszen egyfelől részben maga a főszereplő finanszírozta, másfelől pedig Jordan egykori csapattársai jelezték, hogy valóságtartalma legalábbis erősen kérdéses. Fogalmazzunk így: Jordan szemüvegén keresztül mutatta be a valóságot. Bár a Last Dance-nél az, hogy Jordan Jump 23 nevű cége partnerként szerepel a sorozatban, legalább egy pillanatig sem volt titok. Aki picit utánaolvasott, az ennek tudatában nézhette végig, és dönthette el, hogy hisz-e Jason Hehir rendezőnek, hogy Jordan a vágószoba közelébe sem ment és egyáltalán nem avatkozott bele a film elkészítésébe.

Ebben azért egyáltalán nem könnyű hinni, hiszen a kezdőcsapat két tagját, Ron Harpert és Luc Longley-t szinte meg sem említették a filmben, Toni Kukoc ábrázolása pedig – aki abban az évben még hatodik ember volt – még engem is felidegelt, pedig én azért jelentős Jordan- és Chicago-hívőnek voltam mondható egykoron. Pippen később könyvben mesélte el, hogy ő hogyan látta a történteket, hogy a korábbi Bulls alapemberei közül Grant és Cartwright – aki 97-98-ban az edzői stáb tagja volt – sem volt éppen elragadtatva. „The series was entertaining, but we know (...) that about 90% of it (was) BS in terms of the realness of it" – mondta Grant, amit szalonképesen talán úgy lehetne fordítani, hogy a sorozat szórakoztató volt, csak a 90%-a hazugság.

Minden a Drive To Survive-val kezdődött, ami akkora siker lett, hogy nemcsak magának a Forma-1-nek a dinamikáját változtatta meg, hanem az egész sportvilágra jelentős hatással volt. Mivel sokat segített az F1-nek abban, hogy új nézőket találjon, és nagy szerepet játszott abban, hogy a Forma-1 ismételten népszerű lett az Egyesült Államokban, ma már szinte minden sportág saját Drive To Survive-ot szeretne gyártatni.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy szemben a Drive To Survive indulásával, ma már a sportági szövetségek, az ATP, a PGA, a World Athletics vagy az ASO, a Tour de France rendezője keresi meg a Netflixet, illetve a Drive To Survive-ot gyártó Box to Box filmet, hogy forgassanak nekik is valami hasonlót. Nem kell Nobel-díjas közgazdásznak lenni ahhoz, hogy az ember ilyenkor meglássa a pénzmozgás irányát és tudja, ki fizeti a mozit, és ezáltal kinek az érdekei érvényesülnek.

A fő cél pedig minden esetben ugyanaz: másodsorban a meglévő rajongók szórakoztatása, elsősorban pedig új nézők megszólítása. A prioritás az, hogy megismertessék a sportágat olyanokkal, akik eddig nem ismerték, amivel egyébként semmiféle probléma nem is lenne, ez egy teljesen vállalható, valid, már-már magasztos cél, pusztán csak arra nem szabadna, hogy felhatalmazást adjon, hogy dokumentumfilmnek, vagy dokudrámának hazudjunk valamit, ami nem az. Mindegyik sorozat tele van ugyanis hazugságokkal, csúsztatásokkal, tele van olyan jelenetekkel, melyek nem, vagy nem pont úgy történtek meg.

Nem véletlen, hogy Max Verstappen például három évadon keresztül nem volt hajlandó nyilatkozni a Drive To Survive-nak, mert egyes rádióüzeneteit nem akkor játszották be, amikor azokat valójában mondta.

Vannak olyan dolgok, melyek a fiction kategóriában talán még megállnák a helyüket, ilyen például a szörnyű, angolul is mesterkélt, előre megírt és utólag felolvasott kommentátori szöveg, vagy amikor picit felnagyítanak meglévő konfliktusokat, esetleg konfliktusokat kreálnak ott, ahol valójában nincsenek nagyon, így viszont, hogy az egészet megpróbálják valamiféle dokuköntösbe öltöztetni, ez az egész rettenetesen kellemetlen.

Gondoljunk csak a Tour de France-sorozat, az Unchained egyik fontos jelenetére, amikor is a film szerint Wout van Aert nem segítette eléggé Jonas Vingegaard-t, vagy a Break Point egyik hatalmas visszhangot kiváltó epizódjára, ahol Sasha Zverev gyakorlatilag egy teljes részen keresztül ekézhette úgy Daniil Medvedevet, hogy a másik oldal jóformán meg sem szólalt.

Azt nyilván értjük, hogy a megrendelőnek – legyen az az ASO vagy az ATP – érdekei vannak és ők fizetik a bulit, és nyilvánvalóan fontos lenne nekik, hogy jó és érdekes mozik szülessenek, de egy-egy ilyen mesterségesen kreált történetben élő emberek, sportolók, világsztárok vannak belekényszerítve a negatív hős szerepébe, többnyire teljesen indokolatlanul.

Ráadásul Medvedev, Wout van Aert és a többiek, többnyire ugyanolyan munkavállalói az adott szervezetnek, mint az epizódok főhősei.

Annyira nem vagyok naiv, hogy azt kérjem számon az alkotókon, hogy miért nem hozzák szóba a Break Pointban, hogy Zverevet két korábbi barátnője is családon belüli erőszakkal vádolta meg. Tudom, hogy az ATP-nek, mint megrendelőnek ez nem lenne érdeke, bár azt azért zárójelben megjegyezném, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a megrendelő részéről ilyen kérések elhangzanak, dokumentumfilmről már ab ovo nem beszélhetünk. Azt azonban az ember már nehezebben érti, hogy ugyanakkor miért engedik a világ egyik legjobb játékosát, Daniil Medvedevet kvázi fekete bárányként feltüntetni anélkül, hogy erre bármilyen formában is rászolgált volna.

Nekem volt szerencsém közvetíteni azt a meccset Monte-Carlóból, ami az állítólagos Zverev–Medvedev afférnak a középpontjában állt, és teljesen biztosan állíthatom, hogy amit Zverev elmondott a meccsről a Netflixnek, annak jó esetben 10-20 százaléka volt igaz. Ami még mindig nem is lenne dráma, sok teniszező beszélt már hülyeséget akkor, amikor elveszített egy olyan meccset, amit akár meg is nyerhetett volna, nem Zverev lett volna az első, aki arra fogja a vereségét, hogy az ellenfél kiszaladt pisilni, vagy hogy kivette a hálóból a szinglilécet. Hallottunk ennél már kacifántosabbakat is, csak azok a mondatok nem képezték egy állítólagos dokumentumfilm vezérmotívumát.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy manapság a tények úgy általában különösebben fontosak lennének, nem mondhatjuk, hogy csak ezekben a filmekben vezetnék félre a nézőket, ám azért ezeknek a moziknak a hatását sem szabad lebecsülni. Mint ahogyan, azt hiszem, semmiféle hazugságét sem.

Nirmal Purját, akiről a 14 Peaks: Nothing is Impossible című film készült, ma több mint 2 millióan követik az Instán. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezeknek a követőknek a java része nem azért követi, mert körmét lerágva izgulta végig élőben, ahogyan Nirmal megmássza a világ 14 nyolcezres csúcsát nem egész hét hónap alatt, hanem azért követi, mert látta a róla készült filmet.

Nyilvánvaló, hogy Purja teljesítménye ugyanúgy hatalmas tiszteletet érdemel, mint Zverevé, Vingegaard-é, Jordané vagy bárki másé, akinek a neve ebben a cikkben eddig előfordult, ám azt is el kell mondani, hogy ez a film is ugyanúgy tele van csúsztatásokkal, mint a többi.

Akit bővebben érdekel a téma, az olvashat róla részletesebben Pintér László kollegámtól, aki nálamnál jóval nagyobb szakértője a témának. Akit ennyire mélyen nem érdekel, annak legyen elég annyi, hogy egyes hírek szerint a nyolcezresek közül kettőnek nem a legmagasabb pontján járt, míg a korábbi rekordot – amit Nirmal porrá tört – Jerzy Kukuczka úgy állította fel, hogy maga semmiféle ilyen gyorsasági rekordban nem gondolkodott. Csak mászott szépen csendben, hol új utakon, hol alpesi stílusban, és mindössze az Everesten használt oxigént.

Szóval arról beszélni, hogy ezeknek a filmeknek ne lenne jelentős hatása, butaság volna. Ha másra nem, gondoljunk arra, hogy már három F1-es nagydíjat rendeznek az Egyesült Államokban, a Drive To Survive előtt mindössze egyetlen egy volt. Nyilvánvalóan túl nagy a tét ahhoz, hogy az ember korrekt dokumentum- vagy legalább dokumentumszerű filmekben reménykedhessen, legfőképpen talán azért, mert azokat nem igazán érné meg finanszírozni senkinek.

A reális elvárás énszerintem annyi lenne, hogy kimondassuk az alkotókkal, hogy mi az, amit készítenek. Mint amikor a Crown stábjának ki kellett állnia a nyilvánosság elé és el kellett mondania, hogy amit készítenek, az nem dokumentumfilm, hanem fikció. És talán az sem ártana, ha valahogy azt is elérné a világ, hogy nyilvánosságra kerüljön: ezeket a filmeket ki finanszírozza. Csak, hogy tudjuk hova tenni a dolgokat. Mert amíg ezt nem tudjuk meg, addig mindig ott fog motoszkálni a kisördög az emberben, hogy Lawrence Stroll valójában bevásárolta magát a sorozatba, hogy fizetett azért, hogy velük, vagy inkább ővele kezdődjön az idei széria. Csak, hogy minél többen hallják a minden idők egyik legfontosabb mondatát:

Lawrence-nek nem kell karszalag.